Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-12-15 / 50. szám
io 41 2013. december 15. FÓKUSZ Evangélikus Élet 1848 adventjén született Petőfi Zoltán Fiam születésére Ide, ide fiamat kezembe, Hadd szorítsam a szivemhez őt! Mintha volnék újonnan teremtve, Hogy éltemnek ifjú lombja nőtt! Üdvezellek, lelkem szép kis ága, Üdvezellek, édes magzatom! Sírásodnak bánatos zajába Beleolvad örvendő dalom. Kis parányom, milyen nagy örömmel Állok itt és nézem képedet! Kell-e még pap? örömkönnyeimmel Keresztellek én meg tégedet. (Részlet Petőfi Sándor költeményéből) ► Százhatvanöt esztendővel ezelőtt, 1848 adventjén különös karácsonyi várakozás fényében élt a nemzet. Már túl voltunk honvédeink őszi pákozdi győzelmén, V. Ferdinand lemondatásán s az ifjú Ferenc Józsefcsászári trónra ültetésén. Az osztrák államtanács már kidolgozta Magyarország térdre kényszerítésének új tervét, és hamarosan három irányból indult meg a támadás ellenünk. Görgey Artúr Magyarország északnyugati részén próbált ellenállni a december közepén meginduló osztrák főseregnek, azonban a december 14-én kezdődő osztrák előretörés rendkívül gyorsan ért el sikereket Görgey hátrálni kényszerülő erőivel szemben. Rövidesen számítani lehetett Pest elestére, az országgyűlés Debrecenbe költöztetésére is. A válságos helyzet talán csak Erdélyben hozott reménykeltő eredményt karácsonyra. A reményteljes adventi várakozás közepette, szinte napra pontosan kilenc hónappal a márciusi forradalom kitörése után, a téli hadjárat elindulásának estéjén a debreceni zászlóaljtól szabadságon tartózkodó Petőfi Sándor szeretett felesége, az áldott állapotban lévő Júlia ágyánál ült. Hamarosan megszületett ’48-as adventi „ajándékuk” szerelmük gyümölcse: „Született Zoltán fiam december 15.1848. déli tizenkét órakor Debrecenben, a Harmincad utcában, Ormós szabó házában, az utcára nyíló kapu melletti szobában. (...) Debrecenben és ami több: pénteki napon. Azaz jobban mondva: »pénteki napon, és ami több: Debrecenben!«, mert Debrecen még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogy ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debrecenben kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét olyan városban proklamálni, hol a házak kapujára ez van írva: »Aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.« Legalább annak a háznak a kapuján, ahol fiam született, ez állott. December 14-én este Tacitusról beszélgettem feleségemmel, midőn hirtelen rosszul lett. Egész másnap délig a legirtózatosabb kínokat szenvedte, miknek visszagondolása most is megrázkódtatja lelkemet; már eszem ágában sem volt, hogy a szülést túl fogja élni szegényke, mert különben is oly kicsiny, vékony és gyönge, vagy legalább ennek látszik, hogy a szellő is könnyen elbánhatnék vele. Fiam is oly gyönge, oly hideg, oly kicsiny, mondhatnám, oly alaktalan volt, hogy az első pillanatban halva születettnek véltem. Harmadnapos korában megbetegedett, s a betegség még inkább elcsigázta; de nemsokára fölgyógyult, s azután folyvást szemlátomást gyarapodott. Reám és feleségemre nézve maradt volna, mint született, becsületes pogány embernek; de ipám és napam kedvéért, kik igen buzgó keresztények, meg kellett kereszteltetnem. Gondoltam hát, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett belőle Zoltán. Keresztapja Arany János, a világ egyik legnagyobb költője s legbecsületesebb embere; keresztanyja Arany Jánosné, amily egyszerű asszony, oly jó feleség és anya. Én is, Juliska is végtelenül örültünk fiam születésén, de bizonyára legnagyobb öröme volt ezen az én boldogult jó szüleimnek. Apám ezt írta Pestről december 20-án: »Szeretett gyermekeim, először is csak állandó egészséget kívánok az istentül szeretett Zoltánomnak és Juliskámnak és neked, Sándorom. Megkaptam leveledet, lelki örömet érzettem, ugyszinte édesanyád is, hogy az isten békességesen megszabadította kedves Juliskánkat a szülés mellett. Ezután is kívánunk friss egészséget az ártatlan Zoltánomnak, hogy nagyra nőjön. Ugyan 20-án örömemben hozattam egy icce bort, és poharat emeltem, hogy még nekem is lehet unokámról beszélni. Örömemben Gyurinak is vettem egy meszely bort, mint régi szolgádnak, fiam. Csókolunk, szeretett gyermekeim. Zoltánnak kardot kell szerezni, mert különös esztendőben született, hogy minden kisgyermek oldalán kardot kell látnunk. Eddig különös vágyásom volt a harcra, de most már tízannyi van, hogy kedves unokám ne jusson a pogányok kezébe. Csak az Isten egészséget adjon, nem maradok itthon.« (...) Apám a tél folytán egyszer Pestről Debrecenbe szökött, s ott látta Zoltánt, s határtalan gyönyöre telt benne. Onnan visszament ismét Pestre, s nemsokára bekövetkezett haláláig beszédének kedvenc és fő tárgya volt unokája, s halálos ágyán, mikor már beszélni nem tudott, karjait úgy mozgatta, mintha kisgyermeket ringatna, ezzel akarván tudtára adni anyámnak, hogy a kis unokáról gondolkodik. Oh, fiam, ha felnősz, légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke iránt, kik engemet oly végtelenül szerettek, s kik tégedet is, ha meg nem halnak vala, oly végtelenül szerettek volna, mint csak szerethet anyád és apád!” (Petőfi Sándor: Zoltán fiam életrajza héthónapos koráig. In: Petőfi Sándor prózai müvei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1976, 533-535- oldal.) # # * A Petőfi Sándor és Szendrey Júlia evangélikus-római katolikus vegyes házasságából született Petőfi Zoltánból - akit pólyáskéntmég Vörösmarty Mihályné (1825-1882) és Vachott Sándorné (1830- M 1896) is előszeretettel ringatott - különös sorsú ember vált. Nemcsak azért, mert anyja szüleinek nyomására nem evangélikusnak, hanem katolikusnak keresztelték, s nemcsak azért, mert apja kérésére Árpád vezér legifjabb fia után „fejedelmet" jelentő nevet viselt, hanem azért, mert tragikusan rövid élete alatt - rövidebb időtartamú pályája alatt, mint apjáé - próbálta végigfutni, utánozni a Petőfi-féle utat. Édesapjára gyakorlatilag nem is emlékezett, hiszen alig egyesztendős volt, amikor halhatatlan szellemű poétánknak a segesvári ütközetben nyoma veszett. „Vajha egykor ekkép szólanának, / Nem búsulva sírom szélinél: / Meghalt! de nincs kára a hazának, / Nincs, mert lelke a fiában él.” Ekképpen zárul Petőfi Sándor Fiam születésére című költeménye. Zoltán ezt a „súlyt” rövid életén át végig hordozta. Sajnos, ahogy Kosztolányi (1885-1936) is papírra vetette: „Ma csak áldozatot látunk benne, egy törékeny, beteges trónörököst, aki nem bírta el apja nehéz koronáját, s lassan és szomorúan vergődött a sírig.” Zoltán nem véletlenül hordta magánál élete végéig apja egyetlen hiteles arcképét, a dagerrotipot, amelyet talán anyjától vagy nagybátyjától kaphatott meg. Természetes ez a szellemi vonzódás, melyet az apahiány, a hiányos szeretet táplálhatott lelkében. Mindezért végig apja nyomdokain akart haladni, mintaként versírással és színészi próbálkozásokkal. * * * „Még alig, hogy játszánk apáink térdén, s már / Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett... / Csak annyi az élet, mint futó felhőnek / Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.” (Petőfi Sándor: Még alig volt reggel...) * * # 1849-et követően a kis Zoltán anyai nagyapjánál, Erdődön, majd mostohaapjánál, Pesten nevelkedett. Petőfi Sándor eltűnését s a szabadságharc bukását - a gyászidő alig egyéves elteltét - követve a támasz nélkül maradt fiatal özvegy, Júlia egy új házasságban remélte megtalálni fia felnevelésének biztosítékát. Az ismert történésszel és egyetemi tanárral, Horvát Árpáddal (1820-1894) kötött frigye nem volt felhőtlen, ez rányomta bélyegét Zoltán sorsára is. Júlia elhanyagolta elsőszülött gyermekét, akinek tanulmányi eredményei nem voltak fényesek: úgy, mint apja, ő is megbukott. Mivel anyja nem fordított kellő figyelmet fia nevelésére, ezért nagybátyja - egyben gyámja - Petőfi (Petrovics) István (1825-1880), a gyermektelen csákópusztai jószágigazgató vette magához. István megdicsőült bátyja hatására maga is szívesen verselt, számos költeményt írt, melyek a Vasárnapi Újság hasábjain és más szépirodalmi lapokban jelentek meg az 1850-es években. A hozzá kerülő Zoltánt szigorúan fogta, gazdasági szakembert szeretett volna belőle faragni, ilyenfajta iskolát kívánt vele elvégeztetni, de az ifjú csakis gimnáziumba akart menni továbbra is. Szarvason folytatni tudta a tanulást mindaddig, amíg el nem kezdte hajszolni az élvezeteket, s meg nem szökött. A tanévet keresztapja, Arany János (1817-1882) patronálása mellett Nagykőrösön fejezte be, majd - Petőfi István közbenjárására - Szegedre került a piaristákhoz. A 20. század eleji magyarság legjelentősebb lírai kifejezőjének, Juhász Gyulának (1883-1937) anyai nagyapjánál, a város utolsó, de nagyon sikeres gombkötő- és paszományosmesterének, Kálié Antalnak (1834-1913) Sörház utcai házában lakott kosztos diákként. Száz esztendeje, 1913-ban, nagyapja elhunytakor Juhász meg is emlékezett erről: „A kis szobában, hol e verset írom, / Lakott Zoltánka, a szép, bús gyerek / S merengett egy korai, messze síron, / Hol apja alszik. Ó, hol is lehet?” (Juhász Gyula: Petőfi Zoltán) * * * Úgy tűnt, Kállóéknál a fiú megfegyelmezte magát, könyvek közt teltek napjai, nem csapongott. Egyszer csak Szeged-szerte szárnyra kapott a hír, hogy a nemzet hős költőjének, Petőfi Sándornak a fia a városban él. Csakhamar népszerűségre tett szert, ismét szégyenletes életvitelbe kezdett, sorra járta a korcsmákat, végül le sem érettségizett, otthagyta az iskolát... Némi pénzzel a zsebében elhatározta, hogy segédszínésznek áll Debrecenben: „Zoltán egy napon színlapot látott, és azonnal hazajött, pedig az iskolába indult. »Színlapot láttam, nem megyek többé iskolába!« - kiáltotta lelkendezve, és táncolt örömében. A színlap az ő számára a szabadságot, a szerelmet, a művészetet, az új életet jelentette. Nem lehetett vele bírni többet. Menni akart. Nomád ösztönei fölébredtek, kalandos vére elszólította a békés, csöndes és családias környezetből. Nagyapám látta, hogy itt az idő Petőfi István végső meghagyását teljesíteni. Kiadta a pénzét Zoltánnak, aki most már nem akart többé hallani sem a tanulásról, az érettségiről, hanem ment Debrecenbe, Csokonai városába, ahol apja élete legsanyarúbb telét töltötte..." (Juhász Gyula: A kis Petőfi Szegeden. Szeged és Vidéke, 1911. április 15.) # * # 1867-et írtak ekkor, felállt az 1848/49 óta első felelős magyar kormány, Magyarország miniszterelnöke Andrássy Gyula (1823-1890) lett, küszöbön állt a kiegyezés, valamint Ferenc Józsefi 1830-1916) magyar királlyá koronázása. Az ország gyökeres változások elé nézett, de az ifjú Petőfi mit sem törődött ilyesféle dolgokkal ezekben a napokban. Garabonciásként kóborolt, ebben is követni akarva apja példáját. Neve hallatán az emberek csodálkoztak, hogy valóban a lánglelkű Petőfi Sándor fiával találkozhatnak. Főként a fiatal lányok ugrálták körbe előszeretettel, ő pedig ezt egyáltalán nem bánta: „De nincsen is a világon senki sem, / Kiért olyan hőn dobogna fel szivem, / Mint dobog fel az teérted, szép leány, / Akinél nincs kedvesebben!, csak hazám!” (Petőfi Zoltán: Búdat) Zoltánnak természetesen gyakori foglalatoskodása volt a verselés, sőt a műfordítás is, többek közt Mme Emile de Girardin Lady Tartuffe című színművét ültette át magyarra. Néhány versét, illetve elbeszéléseit, fordításait csak halála után közölték, megjelentetésükben nagy szerepet játszott a debreceni születésű újságíró, Déri Gyula (1854-1919). * * * A hányatott színészi mindennapok, a rendezetlen életvitel hamar kikezdte az alig húszéves fiatalember egészségét. 1869-ben Kecskeméten játszott utoljára, de már alig állt a lábán, előbb rokonoknál, majd szanatóriumokban keresett gyógyulást tüdőbajára. Valójában azonban nem vette komolyan a betegségét, nem adott esélyt magának a gyógyulásra. Amint kicsit jobban lett, máris régi életmódját akarta folytatni mindaddig, amíg aztán nagy beteg nem lett, s végül 1870. november 5-én reggel, élete huszonkettedik évében meghalt......a magyar Sasfiók nagyszerű és lánglelkű apjától nem kapott más örökséget a szegénységen és dicsőségen kívül, csak a szilaj és büszke fiatalság ellobogó életvágyát.” (Juhász Gyula: A kis Petőfi Szegeden. Szeged és Vidéke, 19x1. április 15.) Porai édesanyjával, nagyszüleivel és nagybátyjával közös sírban nyugosznak a Kerepesi temetőben. Nem messze az árkádsortól lévő halmuk felett 1913 óta Bory Jenő (1879-1959) szobrász főhajtásra késztető síremlékjele őrzi emléküket - egyben szimbolikusan emlékeztetve Petőfi Sándorra is, aki távol tőlük, valahol messzi földben pihen. Talán ezért is látni mindig piros-fehér-zöld szalagos koszorút a „börtönéből szabadult sas lelkem”-et a végtelen szabadság madarával jelképező családi sírbolton, mert igen, a Petőfi-név eszményképévé formálódott a magyar szabadságnak, egybe forrt ’48/49 dicső emlékezetével, az apáról fiúra szálló szabadsághagyománnyal, a haza szeretetével. A műiden reménnyel kiolthatatlannal... ■ Kerecsényi Zoltán
