Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)

2013-12-15 / 50. szám

6 -m 2013. december 15. KERESZTUTAK Evangélikus Élet É R Z E K E N Y I T O NAP a Sztehlo Gábor Evangélikus Gimnáziumban Érzékenyítő napot szerveztünk a gimnazisták számára december 7-én a Sztehlo Gábor Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gim­názium többcélú intézményében. A nap mot­tójául a végtagok nélkül született ismert evangélista, Nick Vujicic gondolatát választot­tuk: „Döntést kellett hoznom, hogy mérges le­gyek-e Istenre azért, amim nincs, vagy hálás legyek azért, amim van.” Ezen a napon diákjaink a Nem Adom Fel Alapítvány és az Uccu Roma Informális Ok­tatási Alapítvány közreműködésével vehettek részt különböző programokon. A Nem Adom Fel Alapítvány öt helyszínen biztosította ta­nulóink számára, hogy kipróbálhassák, hogyan lehetséges látni a látás képessége nélkül, mozdulni, ha helyhez vannak kötve, válaszol­ni, ha nem hallják a szót, és egy helyben ülve sportolni sakktábla nélkül. Az Uccu Roma Informális Oktatási Alapít­vány közreműködésével a gyerekek a Nagy Viktor Oszkár és Petrik András rendezte Fel­sőbb parancs című dokumentumfilmet tekint­hették meg. A film arról szól, hogy tömegek kísérlik meg a tiltott határátkelést a szerb-ma­gyar határon, hogy bejussanak az Európai Uni­óba. A magyar oldalon helyi lakosok önkén­tes polgárőrként védik településük és az unió határát. A szerb oldalon a határsértésre készü­lő migránsoknak egy szabadkai lelkész segít... A filmvetítést levezető, drámajátékos feldol­gozás követte. December 7. a Sztehlo Gábor Evangélikus Gimnáziumban olyan nap volt, amelyen so­kan először találkoztak testközelből a másság­gal. Diákjaink élménybeszámolóiból kide­rült, hogy számukra ennek a napnak a legna­gyobb tanulsága, hogy sohasem lehet feladni a reményt, nincs olyan helyzet, amelyben meg ne lehetne találni azt a jót, amiért érdemes küzdeni, harcolni. ■ Részletek Bodor Eszter intézményvezető-helyettes beszámolójából A gimnázium tanulóinak élménybeszámolói A szombati tanítási napon, decem­ber 7-én látás- és mozgássérültekkel találkoztunk, és belekóstolhattunk, milyen is vakon vagy kerekes székben élni. Vakvezető kutyával és fehér botokkal jártuk be az emeletet, majd az egyik hölgy megmutatta, hogyan is számítógépezik egy látássérült. A két bütyköt kellett a billentyűzeten megkeresni, és a gép hangosan ki­mondta, mit írtunk le. Ezután a földszinten beülhettünk ke­rekes székekbe, és akadálypályán kel­lett végigjutni, kis bóják között, amiken nagyon nehéz volt kanyarodni. Anna, a lány, aki instrukciókat adott ezekkel kapcsolatban, egy autóbaleset miatt képtelen járni. De egy mosolygós, ked­ves lány volt, és nem is számított, hogy kerekes székben ül-e, vagy sem, mert vidám volt, és csillogott a szeme. Osztályfőnökeink is kipróbálták a pályát, egészen jól ment nekik is. Na­gyokat nevettünk, és kérdéseket tet­tünk fel, hogyan kell segíteni példá­ul felszálláskor a buszmegállóban egy kerekes székesnek. A filmek előtt bekukkantottunk a tornaterembe, ahol röplabdameccs folyt - a földön ülve. Törökülésben ütötték el a labdát a háló felett. Érde­kes meccs volt, de indulnunk kellett a következő állomásra, a Lila terembe, ahol szivacsokon elterülve néztük meg a Pillangócirkusz című kisfiámét Nick Vujidccsel aki Will néven egy mutoga­­tós cirkusz megszégyenített tagja volt. Nicket az emberek kinevették, és úgy emlegették: „az ember, akinek még Isten is hátat fordított” Egy másik cirkusz igazgatójához szökött el, aki fel­karolta, és megmutatta, hogy csak akkor lesz „nyomorék” ha ő is ezt hi­szi el magáról. Will végül megtanult önállóan mozogni, sőt úszni is, és ő lett a következő attrakció: az ember, aki öt­ven méter magasról egy medencébe ugrott, és felúszott a felszínre, re­ményt adva egy szegény kisfiúnak is, aki csak mankóval tudott járni. Megbeszéltük a filmet a hölggyel, aki lábtól lefelé szintén mozgásképtelen. Ám ahogy Annánál is tapasztaltuk, ő is mosolygós és könnyed volt, Miku­lás-sapkában. Az osztálytársaim szül­te mind egy véleményen voltak a film­mel kapcsolatban: az apró örömöket kell keresni, mindennek inkább az előnyét, semmint a hátrányát. És csak akarni kell. így bármit elérhetsz, ha a szerencse is melléd szegődik. A templomban egy dokumentum­filmet is vetítettek illegális bevándorlók­ról, akik a határoknál bujdosnak, éhez­nek és fáznak, félnek, és reménytelen­nek látják sorsukat. Az aznapi tapasz­talatokat átgondolva sokkal jobb ked­vünk lett - légy erősebb, akaratosabb, kitartóbb, és sose hagyd el a mosolyt! ■ Benczes Anita Laura (11. A) Szombaton reggel még épp csak ébre­deztünk, amikor a tornaterembe lép­ve megismerkedhettünk Papp Sza­bolccsal, egy mozgássérült társunkkal, aki ülőröplabdázni hívott minket. Először kicsit megszeppenve, majd egyre bátrabban, felszabadultabban játszottunk. Egyetlen szabály volt csak, hogy maradjunk ülve. A játék célja az volt, hogy megfeled­kezzünk arról, hogy az ő mozgása korlátozott. Rájöttünk, hogy ugyan­olyan játékos, mint mi. Szabolcs hihetetlenül erős, kariz­matikus és kitartó egyéniség. A meccsek közben bírói funkciót is el­látott, sőt jobban játszott, mint mi. Rengeteg pontot szerzett, szerváival Talentumokkal érkezünk erre a vi­lágra valamennyien. Mennyire be­csüljük, éljük, bontakoztatjuk ki ezeket a kapott talentumokat? Az integráló munkaközösség ve­zetőjeként kaptam felkérést, hogy a gimnáziumi érzékenyítő napon szervezzek egy állomást diákjaink számára. Két osztály látogatott el arra a helyszínre, ahol másfél órában gon­dolkodtunk együtt azokról az em­berekről, akik értelmükben valami­lyen fokú sérüléssel élnek. Beszél­gettünk a sérülések okáról, mérté­kéről, formájáról, majd egy bemu­tatóval érzékeltettem az értelmileg akadályozott gyermekek minden­napjait. az ellenfél csapatát és a vezetőséget sem kímélte. Feltöltődve indultunk tovább a temp­lomba, ahol a Felsőbb parancs című do­kumentumfilmet nézhettük meg a me­nekültek nehéz sorsáról. Aztán az Uc­cu Roma alapítványtól érkezett szemé­lyekkel beszélhettük meg a filmmel kapcsolatos kérdéseinket. A tabuként ke­zelt és kimondatlan témákat játékok­kal színesítették. Ezen a napon helyze­tünket átértékelve, tapasztalatokkal gazdagodva indultunk haza. ■ Novodonszky Bianka, Pasqualetti Bettina, Darányi Dóra, Hóra Krisztina (10. A) Végig méltó csend és figyelem kí­sérte ezt az órát, ugyanakkor a sa­játos gondolatok és érzések is helyet kaptak. Az óra második részében a több díjjal kitüntetett, Forrest Gump cí­mű filmből választottam részleteket. Közösen néztük, nevettük, köny­­nyeztük meg, s éreztük át azt, hogy az emberség több a fizikai és a szellemi egészségnél, hogy a lelki gazdagság olykor olyan határok le­döntésére is képes, melyek sorsokat változtatnak meg, írnak át. A filmrészletek megtekintését követően nyitott mondatokat kap­tak a csoportba osztott gyermekek, melyeket - átbeszélgetve - ma­guknak kellett befejezniük: Elve-Három állomást emelnénk ki, ame­lyek a legnagyobb hatással voltak ránk. A program első órájában a moz­gássérült-röplabdát próbáltuk ki. Egy mozgássérült férfi, Papp Szabolcs tartott előadást a Nem Adom Fel Ala­pítványtól. Rendkívül erős egyéniség volt, és szett... Soha nem veszhet el... A vi­har... stb. Átgondolt és átérzett megoldások születtek. Befejezésképpen szimbólum raj­zolását kértem, mely jellemezte a té­mát, a közben született gondolata­ikat, a filmet, összességében azt a másfél órát, melyet együtt töltöttünk. „A mama azt mondta, hogy min­dennap történnek csodák, nem mindenki hiszi el, de történnek, az biztos.” (Forrest Gump) Én hiszem. A közösen megélt pillanatok ma­­radandóak, értékesek és lényegesek voltak. Úgy éreztem, hogy valami útravalót valamennyien magunkkal vittünk. mindenkinek példaképként szol­gálhat. A program elején leszögez­te, hogy a játék közben észre sem fogjuk venni, hogy ő sérült ember. A játék végére ez így is lett, minden­ki nagyon élvezte a sportot, és egyenértékű csapattársként tekin­tett rá. A következő helyszínen kipró­bálhattuk, milyen nehézségekkel találkozik egy látássérült ember. Átélhettük, hogy milyen fehér bot­tal és vakvezető kutyával közleked­ni, és a számítógép használatát is ki­próbáltuk. A napot egy hallássérült hölgy előadása zárta. Rendkívül inspiráló személyiség volt. Játékosan mutat­ta be egy hallássérült mindennapi ki­hívásait, például eljátszottuk, hogy egy hallássérült ember hogyan tud útbaigazítani egy járókelőt, vagy egy tanórán hogy tud részt venni. A jelbeszéd világába is betekintést nyerhettünk. Mivel legtöbbünk számára nem ismert a fogyatékkal élők világa, ezért most értettük meg, hogy ami nekünk természetes, az nekik kihí­vást jelent. ■ Novák Mirjam, Fikó Szonja (12. D) * * * Szegedi Anikó tanító konduktor gondolatai az érzékenyítő napról

Next

/
Thumbnails
Contents