Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-12-15 / 50. szám
2 -m 2013. december 15. FORRÁS Evangélikus Élet ADVENT 3. VASÁRNAPJA - ÉZS 51,1-6 Hazatérők Oratio oecumenica Mennyei Atyánk! Te tudod, mi mindannyian várunk valamit. Várakozásunk néha örömteli, néha rettegéssel teljes. Hálásak vagyunk a reménységért, amellyel közénk lépsz, és fáj, hogy nem vagyunk képesek teljes szívvel örülni eljövetelednek. Néha teljes szívvel tudunk bízni az eljövőben, máskor halott a hitünk, a reménységünk, és csak megszokásból várakozunk. Állj mellénk, kérünk, hogy rettegésünk örömre, közönyünk lelkesültségre változzon, s hogy reménytelen várakozásunk örömteli előrenézés lehessen. Állj a gyermekek mellé, hogy jövőjükre örömmel tekinthessenek: add meg nekik az örömteli gyermekkor, a játék és a dal lehetőségét! Állj a diákok mellé: add meg nekik a reménységet, hogy munkájuk, tanulásuk nem hiábavaló! Állj a munkát keresők mellé: add meg nekik a reményt, hogy amit tudnak, az másoknak is fontos, hogy ők maguk fontosak mindannyiunk számára! Adj erőt a munkába menőknek, a gyermeket nevelőknek, hogy higgyék, a mindennapi munka, a hétköznapok állandósága nem rombolja, hanem építi őket! Adj reménységet azoknak, akik szállás, munka vagy társ nélkül élik mindennapjaikat. Emeld föl tekintetüket a reménytelenségből, te légy társuk magányukban és szenvedésükben. Áldd meg a munkában megfáradtakat, a nyugdíjasokat azzal a reménységgel, hogy megtett életútjuk nem volt hiábavaló. Adj erőt a betegséggel, a halállal vívódóknak és azoknak, akiket az ő segítségükre rendeltél. Segítsd őket, láthatáruk ne a halál vonaláig tartson, hanem képesek legyenek meglátni a te mindent legyőző, állandó szeretetedet. Add meg az igazi adventi várakozás örömét egyházadnak szerte e földön. Add, hogy ne csak egymás mellett, hanem együtt is éljünk itt, a földön, hogy egymás iránti szeretetünk vonzóvá tegye az emberek előtt a veled való közösséget. Add a tőled kapott béke reménységét nemzetünknek és a föld minden nemzetének. Tanítsd messzire előre látni azokat, akik a népeket vezetik, hogy feladatuk teljesítése közben ne saját hatalmi vagy gazdasági céljaik irányítsák őket. Legfőképpen pedig légy velünk evangéliumoddal, jelenléted és bűnbocsánatod örömüzenetével. Add, hogy ennek az öröme hassa át karácsonyi készülődésünket és mindazt, amit tőled remélünk. Maradj velünk, Urunk! Ámen. Az Evangélikus Élet 2005-2012. évi lapszámai PDF formátumban letölthetők a www.evangelikuselet.hu címről. ‘Evantólikus ÉletS » K ' é FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! EVANGÉLIKUS ÉLET. ÉLED? Valamikor az elmúlt század nyolcvanas éveinek elején Magyarországon járt Billy Graham, a világszerte híres igehirdető. Mivel abban az időben már nálunk is ismert volt, jövetele szenzációt keltett. A Népstadion - a mai Puskás Ferenc Stadion - megtelt emberekkel. Fiatal lelkészként magam is a szervezők egyike voltam. Ennek a munkának fő vonzereje az volt, hogy az előkészületek során rá lehetett lépni a stadion gyepére, ami örök emlék maradt. Az igehirdetés csalódást keltett bennem. Arra számítottam, hogy most végre meghallom, hogy is kell ezt csinálni, hogy miként szólalnak meg azok a szavak, amelyekre a szívek megmozdulnak, hogy milyenek a mondatok, melyek létrehozzák a hit csodáját. Az általam akkor ismert lelkészek közül sokan jobban prédikáltak, mint Billy Graham. A tolmácsolás javított a beszéden, hiszen hangsúlyossá vált minden szó, mégis átíagos maradt volna, ha nem lett volna az a várakozás, hogy itt majd valami nagyot hallunk, és persze a felhajtás, hogy mindez stadionnyi gyülekezet előtt hangzott el. Billy Graham egy története azonban mégis megmaradt az emlékezetemben. Akkor azt hittem, ő találta ki, aztán olvastam máshol is, de ez nem változtatott azon, hogy ez egy jó történet. Az ember, akiről szólt, szégyent hozott a családjára. Szörnyűségeket követett el. Börtönbe is került hosszú időre. Aztán letelt a büntetése, és hazafelé indult. Gyötörte a bizonytalanság, hogy vajon szívesen fogadják-e majd a családtagjai, hogy egyáltalán akarják-e még látni. A tolmácsolásban minden mondat kétszer hangzott el. Gyötörte a bizonytalanság, hogy vajon szívesen fogadják-e majd a családtagjai, hogy egyáltalán akarják-e még látni. Minden időben és minden kultúrkörben elkülönített az ember időket és időszakokat, amelyeket nem a mindennapos tevékenységeire szánt, hanem arra, hogy - kiszakadva a hétköznapokból - megpróbáljon a végső valóságra koncentrálni, megérteni titkokat vagy legalábbis közelébe férkőzni a megfoghatatlannak. Tette ezt vagy azért, hogy ünneppé váljon számára a kiválasztott idő, vagy azért, hogy valami módon befolyásolja a titokzatos valóságot, a felette álló erő(ke)t, jóra fordítsa az őt veszélyeztető hatalma(ka)t. Az ünnepre szüksége van az embernek - akit Harvay Cox „Homo festivusnak” azaz ünneplő embernek nevezett -, hiszen emberségünkből fakad ez az igény. Az embernek a tagolásra is szüksége volt, hiszen ha nincs ünnep, összefolyik s ezáltal elviselhetetlenné válik a napok végeláthatatlan folyama. S a félelem legyőzésére is szüksége volt, hiszen ha nincs tisztában azzal, hogy mi vagy ki áll felette, akkor nyugtalan élete megmarad rettegésnek. A történelem folyamán számtalan ilyen jelenséget figyelhetünk meg. Jelentős részük összefüggésben volt a természettel, a környezetünkkel, az élet eseményeivel. A kollektív bölcsesség évszázadok és évezredek alatt kimunkálta, hogy mi a jó az em-Van-e máshol helyünk ebben a világban, mint Babilonban? Ez a kérdés vetődik fel igénk népe számára. Régóta tart már a fogság, ők megszokták a környezetet. Házuk van, üzletük, ismerik a környéket, és kérdés, hogy vajon lesz-e otthonuk ott, ahonnan kiszakadtak őseik, a földön, mely inkább mítosz számukra, mint valóságos haza. Közben hallani a híreket, hogy felszabadító sereg érkezik. Talán igaz, hogy lesz történelmi fordulat. Az elképzelheteüen, hogy hetven év után sorsforduló lehet, nem pusztán remény, nem vigasztaló ámítás csupán. Valóban, Kürosz perzsa király közeleg hódító hadai élén. De miközben az álom valósággá válik, az öregek által elmesélt föld újra az övék lehet, ott van a kérdés: kell-e ez nekik egyáltalán? Lehet-e otthonuk az az idegen föld? # Hí * A szervezés során fontosnak tűnt, hogy a stadionba elmenő emberek később csatlakozni tudjanak valamelyik gyülekezethez. így az aréna körül gócokat alakítottunk ki, ahova azok, akik úgy érezték, hogy „az életüket átadták az Úrnak” le tudtak menni, és fel tudtak iratkozni egy adatlapra, amelyet később a gyülekezetekhez postáztak. A gyorsaság kedvéért mindenki kézhez kapott volna egy tollat és egy műanyag tasakot, amelybe az adatíapot behelyezhette. Az igehirdetés alatt izgatottan várakoztunk ezeken a kijelölt helyeken. Az ember, hogy élete újabb kudarcát elkerülje, levelet írt otthoni hozzátartozóinak: „Ha szívesen láttok, kössetek egy sárga szalagot a kapura! Ha bernek: mikor dolgozzon, mikor pihenjen, mikor ünnepeljen, mire figyeljen, és mit kerüljön el. Megemlékezett az évszakok fordulópontjairól, a természet megújulásáról és őszi-téli visszavonulásáról. Végignézte és tudatosította a nap, a hold, a csillagok járását. S amit nem értett, ahhoz vagy képzeteket társított, vagy emberi történeteket. Ezekhez a megemlékezésekhez kapcsolta a munkáját és pihenését, ezeknek a történeteknek a mondanivalóját, erkölcsi következtetéseit ízlelgette, fontolgatta s adta tovább a következő generációknak. Örökölte és tudatosította az emberi történelmet, és használta az élet tanítómestereként. De közben nem feledkezhetett meg a történelem Uráról, aki időt adott nekünk. Szükségünk van kijelölt időpontokra vagy megjelölt időszakokra, hogy azután a mindennapok időfolyamát is kezelni tudjuk... A benzinkút közelünkben napi huszonnégy órában, vasárnaptól vasárnapig, az év háromszázhatvanöt napján nyitva van. Csaknem hasonló a helyzet a nagy áruházláncok bevásárlóközpontjaival. Nincs hétköznap, és nincs ünnep. Ha nincs ünnep, ha nincs szent idő, akkor kiüresedik az élet. A „csak hétköznap” elszürkit, a mindig ünnep nyilvánvalóan becsapás. A mindig nem lesz sárga szalag, továbbmegyek, és nem hozok rátok többé szégyent, megígérem.” Elküldte a levelet, aztán egy-két nap múlva nehéz szívvel buszra szállt, hogy elinduljon hazafelé. * * * Nem is földről volt szó egyszerűen, hanem inkább Istenről. A hazaköltözés egyben a kultusz megváltozását is jelentette. Babilonban emberfeletti küzdelmeket folytattak azért, hogy megmaradjanak. Életük részévé vált az elkötelezett tanítás, az iratok féltő kezelése. Illik-e majd hozzájuk egy olyan kultusz, amelyben nincs harc, amely nélkülözi a feszültséget? A hazatérés egyben az Istennel való kapcsolat újraértékelése is. Lehet, hogy véget ért a harag? Mostantól úgy gondolhatnak Istenre, mint aki megbocsátó, irgalmas és elfogadó? Hány vita ért véget ebben az időben? Hány bolondnak tartott próféta kapott újra figyelmet? Mert az elfogadtatást elhinni nem könnyű. * * * Billy Graham az igehirdetés végén hatalmas hibát követett el. Elmondta, hogy a megtértek menjenek majd le a kijelölt helyekre, és ott írják fel a nevüket és a címüket. Ez mind a megbeszélés szerint történt. Ekkor azonban mondott valamit, ami egy amerikainak ártatlan semmiségnek tűnt, ma már nekünk is az, csakhogy az a nyolcvanas évek eleje volt Magyarországon. Billy Graham ugyanis azt mondta, hogy akik lemennek oda, majd kapnak tollat és egy műanyag mappát. rendelkezésre álló idő már nem szerez örömöt. Megszűnik a várakozás és a vágyakozás. Adventben járva ezt kell, hogy tudatosítsuk. Az utolsó napig tartó adventben élve ezt kell megélnünk. Szalad a mai ember. Nincs ideje semmire. Úgy rendez, úgy szervez, úgy alakítja ki a technikát és a segítőeszközeit, hogy időt nyerjen, s közben kiesnek olyan időszakok, amikor várt, készült, vágyakozott valamire. Szükségünk van az időre, s miközben időt akarunk nyerni, elveszítjük a fontos, lényeges, szükséges időket: a félretett, a megszentelt időket. Furcsa egyidejűséget teremtett az ember magának a korábban csak Istenre használt „mindenütt jelenvalóság” jelzőjével - olvasom Fulbert Steffensky bencés szerzetesből lett evangélikus teológusprofesszor gondolatait -, s közben kicsúszott a kezéből az idő: az áldott, a tartalmas, a ritkán adódó, de mélyen megélhető idő. Ülök a gépem előtt, és egyszerre vagyok Washingtonban, Tokióban, Rómában és Szingapúrban, hiszen látom, mi zajlik a tőzsdén, s nem csak látom - ha érteném is -, akár kereskedni is tudnék. Hiszen egyszerre vagyok itt is, ott is. Egyenes közvetítésben látom a háborút a világ másik végén, nemcsak olvasok a természeti katasztrófáról, hanem egyidejűleg láthatom a pusztulást. Skype-on, telefonon és videokonferencián beszélgetek a tőlem több ezer kilométerre lévő társaimmal, hogy azután időt nyerve szaladhassak tovább. Megszűntek a távolságok, de a felkészülési, ráhangolódási időt is elvesztettem. Mennyire másként érkezett meg az ember oda, ahova A VASÁRNAP IGÉJE Ez elég volt ahhoz, hogy másnap az újságok arról számoljanak be, hogy Billy Graham igehirdetése Magyarországon tömeges megtérést eredményezett. A gócokon kétségtelenül kezelhetetlenné vált a helyzet. A lelátókról lezúduló tömeg nem éppen keresztyéni módon harcolt a golyóstollakért és a műanyag mappákért. Engem addigra ez már kevéssé zavart. Némileg elkábított az ember története, aki végül felült a buszra, hogy hazafelé induljon. Ahogy közeledtek, úgy szorult el egyre jobban a szíve. Nem hitte, hogy hazatérhet. De amikor befordultak az utcába, ahol a házuk volt, a buszon ülő utasok felkiáltottak a meglepetéstől. A házakon, a fákon, a kerítéseken, mindenhol sárga zászlók, szalagok és lepedők lengtek. Az egész utca sárgába öltözött, úgy várták a hazaérkezőt. * * * Az elfogadtatás Isten csodája. Egy haza kitárul. A fogságban levők hazatérhetnek. A megtérést mindenki a maga bőrén érezheti, beszívhatja az új otthon hívogató illatát, az eddig ismeretlen táj mintha mindig is ismert lett volna. A befogadtatás drámája pedig folytatódik újra és újra: a tékozló fiú hazatér, a szolga tartozását elengedik, a vak lát, a béna felugrik, a halott újra él. Tamás összetörtén rogy a Feltámadott lába elé, Pál vak szemei zokogva új utat keresnek. Az ember végre megbékél Istenével. ■ Koczor Tamás RÉGI-ÚJ LITURGIKUS _L SAROK érezte és élvezte (vagy szenvedte) az oda vezető utat is. Rá tudott hangolódni arra, amihez közeledett. Ma egy órán belül eljutok fél Európába. S miközben próbálom a mindenható és mindenütt jelen lévő Isten tulajdonságát utánozni, nem marad időm. Mert időt csak akkor tudok nyerni, ha megtöltöm tartalommal, arra használom, amire kaptam, s megszentelem, hogy enyém lehessen az, ami mellett elszaladnék. Ha minden idő egyformává válik, egyben értelmetlen is lesz. Szükségünk van a megszentelt időre, hogy tagolva, dolgozva és ünnepelve megélhessük az Istentől kapott — hamar elszaladó - időt. Emlékszünk jól a sokszor idézett lutheri gondolatra: amikor nincs elég időm, még többet imádkozom. Szenteld meg az ünnepnapot - hangzik a Tízparancsolatban. Mit jelent hát elkülöníteni, megszentelni, megélni az ünnepet? S mitől lesz ünnep az ünnep? A válaszok sorát egy hosszú sorozat se tudná befogadni, hisz oly összetett, oly gazdag a téma. Ami biztos: mi, emberek igényeljük a megszentelt időt, és ha éppen az adott pillanatban valami fontosabbnak tűnik is, az életünk kiteljesedése vagy romlása függ attól, hogy van-e ünnepünk. De e mögött az igény mögött ott van Isten életet jól működőén berendező szabályzata, a tíz ige. ■ Dr. Hafenscher Károly A megszentelt idők: folyamatok és pontok Mit akar, mire vágyik az ember? ► Az elmúlt héten az időről szóltunk a liturgikus sarokban. Az időről általában és keresztény értelmezésben. Az idő Isten ajándéka, meg kell tanulnunk élni ezzel a kinccsel. A következő két alkalommal megkíséreljük rovatunkban kibontani: mit akar az ember, majd ezután azt, hogy mit akar az Isten. így gondolkodunk együtt olvasóinkkal most az emberek igényelte megszentelt időről, legközelebb pedig az egyházi évről.
