Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-12-01 / 48. szám
6 ■m 2013. december 1. , KULTÚRKÖRÜK . , Evangélikus.Élet Weöres Sándor új kötete. Nagy költőnk születésének századik évfordulója befejezésül mintha új lendületet kapott volna. A nagy ünnepeket az egyszerűbb emlékezések követték. Közülük is kiemelkedett a fehér bot nemzetközi napján tartott könyvbemutató: Weöres versei Braille-írással! Az ezer példányban készült, különleges válogatás huszonhárom költeményt tartalmaz. Többek között A tündér, a Galagonya, az Ars poetica, a Mi a jövő? és az Üdvösség olvasható benne. Vakok és gyengén látók ismerkedhetnek a varázslatos költészettel, a magyar nyelv egyik legnagyobb mesterével. A fővárosi iskoláknak, könyvtáraknak, megyei egyesületeknek szétosztott különleges ajándék elkezdte hódító útját. Azzal a reménnyel, hogy minél több sebzett embertársunknak ad maradandó élményt és őszinte gazdagodást. * * * Kibédi Varga Áron. Az 1948-tól Hollandiában élő költő, irodalomtörténész naplóját olvasom. Az amszterdami református egyetem asszisztense, a francia irodalom tanára lett. A Mikes Kelemen Kör híres rendezvényeinek szervezője. Most olvasott jegyzeteit az elmúlt évben vetette papírra. Rövid írások, majdnem minden hétre jut valami érdekes esemény. Álomfejtés, halott barátok, éjszakai hószakadás, az arab világ gondjai... Április 7-én ezt írta: „Imádkozni és számolni mindenki az anyanyelvén szokott. Most gondolok csak arra, hogy van még egy harmadik szituáció, amikor magyarul mondok magamnak valamit: egy ostobaságot követtem el, hogy lehettem ilyen hülye, mondom mérgesen.” # # * Mobiltelefon. Azt hiszem, azért van ilyen nagy sikere, mert az emberek unatkoznak. Gyalog, villamoson, repülőn átsegíti őket a magányos órákon. Pedig mennyi minden más is van: az aranytól ragyogó táj, a szaladó fák, gyerekarcok, barázdált homlokú öregek. Újságok, a hazugságok mellett olykor szívszorító vallomásokat is találunk. És könyvek, évezredek üzenetével megrakottan. Nézem a fiatalokat a szegedi gyorsvonaton, a legtöbb indulás után álomba merül. Ott a kezükben a mobil, várva a fontos hívásokat: elhagytuk Zuglót; esik az eső Kecskeméten; Virágbogaram, öt perc késésünk van... * ' $ # # Hajléktalanok. Süt a nap, szakad a hó, esti szél csavarja a fákat, ott ülnek a téren, fekszenek a metrósarkokban. Várják, hogy valaki megszólítsa őket. Pár forintot odadobnak nekik, száradó kenyeret löknek a kezükbe. Feltűnő, hogy a kéregetők nagyobb része férfi. Mellettük szatyorban kevéske motyójuk, a többi ruha rajtuk, nehogy valaki ellopja tőlük. Mondják a szociológusok, a legtöbb elvált ember, a feleségnél maradt a lakás, így kerültek az utcára. Azt is megtapasztaltam, legjobban a jó szónak örülnek, néhány rájuk szánt percnek, amikor úgy érzik, ők is emberek, csak kihulltak valamiért az időből. * * * Közösségi ház. A kinti táblán olvasom: hastánctanfolyam indul. Férfiak részére is. Megdöbbenek egy pillanatra, én úgy tudtam, ezt csak nők csinálják, s ahogy a nevében is van, a hasukat és széles csípőjüket riszálják. Díszes, keleti pompában tündöklő ruhában járják, jókedvvel és vidám csapatban. Mit keresnék ott, kérdezem magamtól. Soványan és keseregve? És az idősebb hölgyek, őket mi vonzza? A mozgás, a rejtett erotika? Amíg a buszra várnak, beszélgetnek egy órát a búcsúzó novemberben. * * * Adventista Teológiai Főiskola. Tudósítás a nagyon szép iskoláról, a modern előadókról, a zsúfolt könyvtár-Jegyzetlapok (Napló, 2013) ról. Egy-egy órára is belátogatunk, tudós tanárok beszélnek, kíváncsi diákok hallgatják a bibliamagyarázatot. Épp itt vannak a levelezősök. Meglepve látom, hogy az utolsó sorban egy kismama jegyzetel, mellette a kisfia rajzol, az anyuka ölében is egy csöppség. így figyelnek együtt, mit üzen nekik Jézus a késő délutánban. * * * Zarándokút. A11. század közepéről olvasok. Egy késő őszi hónapról: Magyarországról Nápolyba igyekezett eljutni a kis csapat. Töprengek, mennyi idő alatt értek oda. Hányszor álltak meg, hol kaptak szállást? Volt útközben mosdóvíz és szappan? A történetírás a hétköznapi apróságokban nagyon hiányos. A királyt megmérgezték, a királynő eltűnt..., ismeretlen dómokban pihennek hírességek. Ezt tudjuk, én mégis azt hiszem, a névtelen emberek akkor is fontosak voltak, ahogyan ma. Rajtuk múlt minden. Dicsőség és méltatlan halál. * # * Pusztuló tárgyak. Nem szól régi táskarádióm, meg kellene javíttatnom anyám kétszáz éves imakönyvét, kicserélni ezt és azt. Aztán belém villan: vannak még mindenhez értő, jó mesteremberek? Türelmes férfiak, akik őrzik a veszendő dolgokat? Mindent gyűjtenek, semmit nem dobnak ki, hátha jó lesz valamire. Emlékszem gyerekkorom apró műhelyére a közelben, ahol Paksi bácsi dolgozott. Csak egy keskeny ösvény volt a közepén, apró szék és olajos asztal. Kopott szerszámok a zsúfolt falakon. Nem tudni, hogyan, de végül minden megjavult: nyikorgó bicikli, kismotor, tarka robogó, ritka szép betűivel az írógép, a Singer varrógép. Amíg várakozott a megrendelő, a bölcs férfi a fáradt életeken is foltozott és javított egy keveset. sít * * Sára Sándor 80. Nézem az ünnepi fotót, búcsúzó délutáni fény ragyogja be fáradt arcát, ezüst tüskeszakállát. Mellette egy régi, fakerekű fényképészmasina, kedves ajándék, hogy mindennap figyelmeztesse mesterségére. Keveset idézik indulását: a 20. század egyik legszebb filmjének, a Szindbádnak ő volt az operatőre. Leggyakrabban Kása Ferenccel és Csoóri Sándorral dolgozott együtt. Képein a szenvedő ember, a fájdalmakat hordozó magyar táj vall a történelmi megrázkódtatásokról. A hetvenes évek végén forgatott játékfilmje, az ítélet az 1514-es parasztlázadás vezéréről, Dózsa Györgyről szól. Ez volt az első alkalom, és ez végig megmaradt, a gáncsoskodó hatalommal való küzdelme. Amikor a 80 huszár elkészült, két ellentétes vélemény ütközött. Az egyik az elismerésé: végre egy szívszorító film 1848- as forradalmunkról. A másik hang ennek ellenkezője: ismét egy ómódi, zokogtató film történelmünkből. És akkor még nem említettem Sára dokumentumfilmjeit: a Csonka- Bereg drámai folyamát, a Pergőtűz véráztatta kockáit. A második magyar hadsereg doni összeomlását. Sűrű füstben fuldoklik a nap, zuhognak a gránátok, lobogva égnek a házak, a búzatáblák, a kisiklott vonatok, szétszakadt emberi testek mindenütt. Azután az ereszkedő sötétben belefagynak a hóba. A Sára Sándor filmvásznát betöltő arc a fél évszázad alatt krisztusi tisztaságú lett. íme, ezek vagyunk: magyarok, íme, velünk történt: Magyarországgal. Köszönet érte. Isten éltesse kerek születésnapján! * * * Őrjöngő tájfun. A föld történetének legerősebb vihara söpört végig a Fülöp-szigeteken. A Haiyan névre keresztelt tájfun háromszáz kilométeresnél nagyobb sebességgel csapott le az országra. így szólt a kopogó üzenet, a bemondók közönyös híradása. Én magam is hetekig így néztem a szívszorító képeket, a földcsuszamlások felvételeit, a szélörvényeket, ahogy kisvárosokat, falvakat tapostak össze. Négymillióan maradtak fedél nélkül, tízezer ember meghalt. Most olvasom a CNN tudósítását, hogy a délkeletre fekvő Samar tartományt szinte letarolta a pengeéles szél. Csupa törmelék minden. Egy jajgató asszony zokogja: „Nagyvilág, nézz ránk! Drága embertársak, segítsetek!” Könnyek közt nézem a legfrissebb francia riportot: sovány, reszkető férfi, a feleségére rászakadt a tető, ahogy mentette hét gyermekét! Az ikrek három hónaposak, félig árvák az elárvult országban. Talán ők fogják befejezni a véget nem érő újjáépítést. * # # Az újrakezdés reménye. Tele a világ nem gyógyuló sebekkel, mégis naponta látom az új és új nekibuzdulást. Ahogyan Jézus is tette, hiszen úgy halt meg, hogy hitte, de nem tudhatta igazán feltámadását. A hívő embereket a remény és az újrakezdés élteti. A fölismerés, hogy mennyi felesleges dolgot tettünk életünkben, mennyi értéktelen kacatot halmoztunk fel. Azután észrevétlenül ráeszmélünk: Isten mindent elrendezett. Az új nap új lehetőséget ígér, semmi nem veszett el végleg. Lehet tenni és teremteni - együtt és fáradhatatlanul. ■ Fenyvesi Félix Lajos Mikulás a szülészeten Béla már civilben ücsörgött az orvosi szobában, csak a püspöki süveg billegett még a fején. Miután a sok izgalom után lenyelte a kupica italt, elismerően lihegett csak úgy, Mikulás módra.- Azannya! Ez aztán az életvíz! - dicsérte meg az üveget, de csak suttogva, mert a pálinka tényleg erős volt. Levett egy süteményt a tálcáról, mert egész nap nem evett. De csak a két sziklaszívű ellenőr miatt, akik néhány órával azelőtt leszállították a HÉV-ről, mert nem volt jegye és igazolványa sem. Hiába mondta, hogy engedjék, mert ma még egy kórház várja az ajándékot. Mielőtt egyikük rendőrt hívott volna, egy középkorú hölgy lépett hozzájuk a csődületből.- Nem látják a fehér szakállán, hogy túl van a hatvanötön? És a további vita helyett kifizette Béla helyett a nyolcezer forintot.- Majd megadja, ha tudja, Mikulás bácsi, ezen a címen - és mosolyogva egy névjegyet nyomott Béla kezébe. Aztán intett, és még idejében belépett a csukódó ajtók közt, s már lódult is vele a szerelvény. Béla csak bambán nézett a kedves tünemény után, miközben lassan továbbálltak a ráérők. * * * Végre aztán csak beérkezett a kórházba. Megörült, mert az ügyeletes orvosban Hoffmann Zolira, hajdani iskolatársára ismert. Az évek során elvesztették egymást szem elől. Ő Pesten maradt tanítani, barátját meg a tököli kórházba helyezték. Nem gondolta, hogy évek múlva őt mint Mikulást kalauzolja majd a szülészeten. Ott jelenleg csak két kismama volt; a babákat későbbre várták. Az elsőt úgy éjféltájra, de mivel a gyereknyi Eszternél komplikált szülés volt várható, idehozták már idő előtt. Béla Eszter ágyára tette az utolsónak maradt apró csokikollégát, s ezzel mint Mikulásnak véget is ért a munkája. A fiatalasszony könnyes szemmel köszönte; ritkán kaphatott ajándékot. Béla megsajnálta szegényt, mert a baba - ha megmarad - már a startnál hátrányos helyzetből indul. Esztert nemcsak a sors, hanem az iszákos élettársa is megtiporta. Még rugdalta is néha, amíg élt... Béla egy időre magára maradt a szobában, mert Zolit vizitre hívta az asszisztensnő.- Addig is szolgáld ki magad! - mondta, s viccesen a nővér fenekére vert, mikor utánalépett a folyosóra. Béla nem sietett az evéssel. Van idő jövő adventig. Közben a szerencséden lányanyára gondolt, s észre sem vette, hogy a várakozásban üres lett a tálca. Az asztal lábánál, a zsákban az ajándékok helyett már csak a piros palást szunyókált a fehér szakállal, na meg a süveg, miután levette a fejéről. Azok ráérnek, csak hétfőn kell leadni őket a munkaügyi hivatalban. Ha szerencséje van, tán kiközvetítik még húsvét előtt egy tojásfestő céghez - ábrándozott. Vagy mondjuk, a Várban is szívesen ugrálna mint húsvéti nyuszi. Jönne a borravaló a turistáktól. Pláne ha németül is magyarázná a locsolási szokásokat. Hogy angolul csak makog, azt se vennék rossz néven egy nyúltól.- Tölthetek még, Bélám? - riasztotta fel Zoli az ábrándjaiból, mikor belépett. Béla meghatódott, mert a barátja választ sem várva már nyomta is a kezébe a kupicát. Nem csoda - örült a találkozásnak. Reggel mondta a százados, hogy engedéllyel jön majd egy Mikulás a kismamákhoz is, de hogy éppen az iskolatársa lesz az, övig érő fehér szakállal, azt álmában sem gondolta. Béla kérdően nézett Zoli poharára, mikor koccintottak.- Már ihatok, megjött a váltás. Na, Isten, Isten! * * * Később egy kávéházban beszélgettek, mert a kórház nem a legjobb hely az ilyesmire. Sorra kerültek az elmúlt évek eseményei, az aznapi HÉV-kalandig bezárólag. Erre mindenki odanézett, úgy nevettek; elképzelték, ahogy a peronon a komor rendőr jegyzi a Mikulás adatait. Kész röhej! Még jó, hogy a hölgy kifizette a büntetést. Béla később kiment a mosdóba. „Gyakran egy pillanat dönt az emberi sorsról" - gondolta Zoli, ahogy a barátja után nézett. Arról már tudott, hogy Béla beleroppant, mikor autóbalesetben elvesztette várandós feleségét, de hogy az idegei miatt állás nélkül maradt, azt csak most tudta meg. Időközben a doki két szilvát hozatott, mondván, ezt a találkozást meg kell ünnepelni. S tán a pálinka súgta neki, hogy menjenek el most a hölgyhöz a tartozást rendezni.- Úgy illik, hiszen úriemberek vagyunk - vigyorgott, s pár bankót nyomott Béla kezébe, majd elnótáztak a megadott címre. Persze taxival. * # # Réthy Éva egyedül élt az Üllői úton. Az, hogy magányos, eszébe se jutott, hiszen lefoglalta parányi könyvesboltja, esténként meg a gyülekezet kórusában énekelt. Amikor megszólalt a kapucsengő, éppen a 43. zsoltár kottájába mélyedt. A lelkészük kérésére ezt a Mendelssohn-darabot is előadják. Azért is ment csak a második csengetésre ajtót nyitni. Először meglepődött a két ismeretlen, kicsit kapatos úr láttán, de amikor felismerte Bélát, már mosolygott. Később süteményt tett az asztalra, s kávét főzött a váratlan vendégeknek. Egy darabig még beszélgettek errőlarról. Béla és Zoli megköszönte a két meghívót a karácsonyi koncertre - a Deák téri templomban lesz -, majd illendően elköszöntek. A taxiállomásnál, mielőtt beszállt volna az autóba, Zoli gratulált Bélának.- Te, nagyon jó benyomást tettél a hölgyre. Mint orvos mondom neked, beléd esett. Persze ez erős túlzás volt a dokitól; legfeljebb megérezte a kölcsönös szimpátiát a két ember között.- Te meg be vagy rúgva! - ordította Béla örömében a távolodó autó után. De igazat adott a barátjának. Igen, ő is érezte, hogy elbűvölte Évát. Hiszen megengedte, hogy máskor is tiszteletét tegye nála. Besegíthet a könyvesboltban a karácsonyi rumliban. Máris, mint egy szerelmes kamasz, faggatta a jövőt. * * # Akárhogy történt is, tény, hogy pár nap múlva Béla már kiszolgált a könyvesboltban, s néha beültek Évával egy presszóba. A koncertre persze Zoli is eljött. Utána hármasban ebédeltek, s örültek az ajándék együttlétnek.- Igaz is, a véletlen - filozofált Zoli.- Mért pont akkor jön az ellenőr, mikor a Mikulás utazik jegy nélkül? S mért pont akkor csattan a pofon Eszter arcán, mikor éppen kenyeret szel?- Erről jut eszembe! Eszternek megszületett a babája. Mindketten jól vannak. A mama különösen, mert harmadolták a börtönidejét. De Béla nem kérdezett vissza, inkább Éva kezét simogatta az asztal alatt. ■ Kisslaki László
