Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)

2013-12-01 / 48. szám

6 ■m 2013. december 1. , KULTÚRKÖRÜK . , Evangélikus.Élet Weöres Sándor új kötete. Nagy költőnk születésének századik évfor­dulója befejezésül mintha új lendü­letet kapott volna. A nagy ünnepeket az egyszerűbb emlékezések követték. Közülük is kiemelkedett a fehér bot nemzetközi napján tartott könyvbe­mutató: Weöres versei Braille-írással! Az ezer példányban készült, külön­leges válogatás huszonhárom költe­ményt tartalmaz. Többek között A tündér, a Galagonya, az Ars poetica, a Mi a jövő? és az Üdvösség olvasha­tó benne. Vakok és gyengén látók is­merkedhetnek a varázslatos költé­szettel, a magyar nyelv egyik legna­gyobb mesterével. A fővárosi iskolák­nak, könyvtáraknak, megyei egyesü­leteknek szétosztott különleges aján­dék elkezdte hódító útját. Azzal a re­ménnyel, hogy minél több sebzett embertársunknak ad maradandó él­ményt és őszinte gazdagodást. * * * Kibédi Varga Áron. Az 1948-tól Hollandiában élő költő, irodalomtör­ténész naplóját olvasom. Az amszter­dami református egyetem assziszten­se, a francia irodalom tanára lett. A Mikes Kelemen Kör híres rendezvé­nyeinek szervezője. Most olvasott jegyzeteit az elmúlt évben vetette pa­pírra. Rövid írások, majdnem minden hétre jut valami érdekes esemény. Álomfejtés, halott barátok, éjszakai hószakadás, az arab világ gondjai... Április 7-én ezt írta: „Imádkozni és számolni mindenki az anyanyelvén szokott. Most gondolok csak arra, hogy van még egy harmadik szituá­ció, amikor magyarul mondok ma­gamnak valamit: egy ostobaságot követtem el, hogy lehettem ilyen hülye, mondom mérgesen.” # # * Mobiltelefon. Azt hiszem, azért van ilyen nagy sikere, mert az embe­rek unatkoznak. Gyalog, villamo­son, repülőn átsegíti őket a magányos órákon. Pedig mennyi minden más is van: az aranytól ragyogó táj, a szala­dó fák, gyerekarcok, barázdált hom­­lokú öregek. Újságok, a hazugságok mellett olykor szívszorító vallomáso­kat is találunk. És könyvek, évezre­dek üzenetével megrakottan. Né­zem a fiatalokat a szegedi gyorsvona­ton, a legtöbb indulás után álomba merül. Ott a kezükben a mobil, vár­va a fontos hívásokat: elhagytuk Zuglót; esik az eső Kecskeméten; Vi­rágbogaram, öt perc késésünk van... * ' $ # # Hajléktalanok. Süt a nap, szakad a hó, esti szél csavarja a fákat, ott ülnek a téren, fekszenek a metrósarkok­ban. Várják, hogy valaki megszólítsa őket. Pár forintot odadobnak nekik, száradó kenyeret löknek a kezükbe. Feltűnő, hogy a kéregetők nagyobb része férfi. Mellettük szatyorban ke­véske motyójuk, a többi ruha rajtuk, nehogy valaki ellopja tőlük. Mondják a szociológusok, a legtöbb elvált em­ber, a feleségnél maradt a lakás, így ke­rültek az utcára. Azt is megtapasztal­tam, legjobban a jó szónak örülnek, néhány rájuk szánt percnek, amikor úgy érzik, ők is emberek, csak kihull­tak valamiért az időből. * * * Közösségi ház. A kinti táblán olva­som: hastánctanfolyam indul. Férfi­ak részére is. Megdöbbenek egy pil­lanatra, én úgy tudtam, ezt csak nők csinálják, s ahogy a nevében is van, a hasukat és széles csípőjüket riszálják. Díszes, keleti pompában tündöklő ru­hában járják, jókedvvel és vidám csa­patban. Mit keresnék ott, kérdezem magamtól. Soványan és keseregve? És az idősebb hölgyek, őket mi vonzza? A mozgás, a rejtett erotika? Amíg a buszra várnak, beszélgetnek egy órát a búcsúzó novemberben. * * * Adventista Teológiai Főiskola. Tu­dósítás a nagyon szép iskoláról, a mo­dern előadókról, a zsúfolt könyvtár-Jegyzetlapok (Napló, 2013) ról. Egy-egy órára is belátogatunk, tu­dós tanárok beszélnek, kíváncsi di­ákok hallgatják a bibliamagyarázatot. Épp itt vannak a levelezősök. Meg­lepve látom, hogy az utolsó sorban egy kismama jegyzetel, mellette a kis­fia rajzol, az anyuka ölében is egy csöppség. így figyelnek együtt, mit üzen nekik Jézus a késő délutánban. * * * Zarándokút. A11. század közepéről olvasok. Egy késő őszi hónapról: Ma­gyarországról Nápolyba igyekezett el­jutni a kis csapat. Töprengek, mennyi idő alatt értek oda. Hányszor álltak meg, hol kaptak szállást? Volt útköz­ben mosdóvíz és szappan? A történet­­írás a hétköznapi apróságokban na­gyon hiányos. A királyt megmérgez­ték, a királynő eltűnt..., ismeretlen dómokban pihennek hírességek. Ezt tudjuk, én mégis azt hiszem, a név­telen emberek akkor is fontosak vol­tak, ahogyan ma. Rajtuk múlt min­den. Dicsőség és méltatlan halál. * # * Pusztuló tárgyak. Nem szól régi tás­karádióm, meg kellene javíttatnom anyám kétszáz éves imakönyvét, kicse­rélni ezt és azt. Aztán belém villan: vannak még mindenhez értő, jó mes­teremberek? Türelmes férfiak, akik őr­zik a veszendő dolgokat? Mindent gyűjtenek, semmit nem dobnak ki, hátha jó lesz valamire. Emlékszem gyerekkorom apró műhelyére a közel­ben, ahol Paksi bácsi dolgozott. Csak egy keskeny ösvény volt a közepén, ap­ró szék és olajos asztal. Kopott szer­számok a zsúfolt falakon. Nem tudni, hogyan, de végül minden megjavult: nyikorgó bicikli, kismotor, tarka robo­gó, ritka szép betűivel az írógép, a Sin­ger varrógép. Amíg várakozott a meg­rendelő, a bölcs férfi a fáradt életeken is foltozott és javított egy keveset. sít * * Sára Sándor 80. Nézem az ünnepi fo­tót, búcsúzó délutáni fény ragyogja be fáradt arcát, ezüst tüskeszakállát. Mel­lette egy régi, fakerekű fényképészma­sina, kedves ajándék, hogy mindennap figyelmeztesse mesterségére. Keveset idézik indulását: a 20. század egyik legszebb filmjének, a Szindbádnak ő volt az operatőre. Leggyakrabban Kása Ferenccel és Csoóri Sándorral dolgozott együtt. Képein a szenvedő ember, a fájdalma­kat hordozó magyar táj vall a törté­nelmi megrázkódtatásokról. A het­venes évek végén forgatott játék­filmje, az ítélet az 1514-es parasztlá­zadás vezéréről, Dózsa Györgyről szól. Ez volt az első alkalom, és ez vé­gig megmaradt, a gáncsoskodó hata­lommal való küzdelme. Amikor a 80 huszár elkészült, két ellentétes véle­mény ütközött. Az egyik az elisme­résé: végre egy szívszorító film 1848- as forradalmunkról. A másik hang ennek ellenkezője: ismét egy ómódi, zokogtató film történelmünkből. És akkor még nem említettem Sára dokumentumfilmjeit: a Csonka- Bereg drámai folyamát, a Pergőtűz véráztatta kockáit. A második ma­gyar hadsereg doni összeomlását. Sűrű füstben fuldoklik a nap, zuhog­nak a gránátok, lobogva égnek a há­zak, a búzatáblák, a kisiklott vonatok, szétszakadt emberi testek mindenütt. Azután az ereszkedő sötétben bele­fagynak a hóba. A Sára Sándor film­vásznát betöltő arc a fél évszázad alatt krisztusi tisztaságú lett. íme, ezek va­gyunk: magyarok, íme, velünk tör­tént: Magyarországgal. Köszönet ér­te. Isten éltesse kerek születésnapján! * * * Őrjöngő tájfun. A föld történetének legerősebb vihara söpört végig a Fü­­löp-szigeteken. A Haiyan névre ke­resztelt tájfun háromszáz kilométeres­nél nagyobb sebességgel csapott le az országra. így szólt a kopogó üzenet, a bemondók közönyös híradása. Én magam is hetekig így néztem a szív­szorító képeket, a földcsuszamlások felvételeit, a szélörvényeket, ahogy kis­városokat, falvakat tapostak össze. Négymillióan maradtak fedél nél­kül, tízezer ember meghalt. Most olvasom a CNN tudósítását, hogy a délkeletre fekvő Samar tartományt szinte letarolta a pengeéles szél. Csu­pa törmelék minden. Egy jajgató asszony zokogja: „Nagyvilág, nézz ránk! Drága embertársak, segítsetek!” Könnyek közt nézem a legfrissebb francia riportot: sovány, reszkető férfi, a feleségére rászakadt a tető, ahogy mentette hét gyermekét! Az ik­rek három hónaposak, félig árvák az elárvult országban. Talán ők fogják befejezni a véget nem érő újjáépítést. * # # Az újrakezdés reménye. Tele a vi­lág nem gyógyuló sebekkel, mégis na­ponta látom az új és új nekibuzdulást. Ahogyan Jézus is tette, hiszen úgy halt meg, hogy hitte, de nem tudhat­ta igazán feltámadását. A hívő embe­reket a remény és az újrakezdés élte­ti. A fölismerés, hogy mennyi feles­leges dolgot tettünk életünkben, mennyi értéktelen kacatot halmoz­tunk fel. Azután észrevétlenül ráesz­mélünk: Isten mindent elrendezett. Az új nap új lehetőséget ígér, semmi nem veszett el végleg. Lehet tenni és teremteni - együtt és fáradhatatlanul. ■ Fenyvesi Félix Lajos Mikulás a szülészeten Béla már civilben ücsörgött az orvosi szobában, csak a püspöki süveg bille­gett még a fején. Miután a sok izgalom után lenyelte a kupica italt, elismerő­en lihegett csak úgy, Mikulás módra.- Azannya! Ez aztán az életvíz! - di­csérte meg az üveget, de csak suttog­va, mert a pálinka tényleg erős volt. Levett egy süteményt a tálcáról, mert egész nap nem evett. De csak a két sziklaszívű ellenőr miatt, akik né­hány órával azelőtt leszállították a HÉV-ről, mert nem volt jegye és igazolványa sem. Hiába mondta, hogy engedjék, mert ma még egy kórház várja az ajándékot. Mielőtt egyikük rendőrt hívott volna, egy középkorú hölgy lépett hozzájuk a csődületből.- Nem látják a fehér szakállán, hogy túl van a hatvanötön? És a további vita helyett kifizette Béla helyett a nyolcezer forintot.- Majd megadja, ha tudja, Miku­lás bácsi, ezen a címen - és moso­lyogva egy névjegyet nyomott Béla kezébe. Aztán intett, és még idejében belé­pett a csukódó ajtók közt, s már lódult is vele a szerelvény. Béla csak bambán nézett a kedves tünemény után, miköz­ben lassan továbbálltak a ráérők. * * * Végre aztán csak beérkezett a kórház­ba. Megörült, mert az ügyeletes or­vosban Hoffmann Zolira, hajdani is­kolatársára ismert. Az évek során el­vesztették egymást szem elől. Ő Pes­ten maradt tanítani, barátját meg a tö­köli kórházba helyezték. Nem gondol­ta, hogy évek múlva őt mint Mikulást kalauzolja majd a szülészeten. Ott jelenleg csak két kismama volt; a babákat későbbre várták. Az elsőt úgy éjféltájra, de mivel a gyerek­­nyi Eszternél komplikált szülés volt várható, idehozták már idő előtt. Béla Eszter ágyára tette az utolsó­nak maradt apró csokikollégát, s ez­zel mint Mikulásnak véget is ért a munkája. A fiatalasszony könnyes szemmel köszönte; ritkán kaphatott ajándékot. Béla megsajnálta szegényt, mert a baba - ha megmarad - már a start­nál hátrányos helyzetből indul. Esz­tert nemcsak a sors, hanem az iszá­kos élettársa is megtiporta. Még rugdalta is néha, amíg élt... Béla egy időre magára maradt a szobában, mert Zolit vizitre hívta az asszisztensnő.- Addig is szolgáld ki magad! - mondta, s viccesen a nővér fenekére vert, mikor utánalépett a folyosóra. Béla nem sietett az evéssel. Van idő jövő adventig. Közben a szerencséden lányanyára gondolt, s észre sem vette, hogy a várakozásban üres lett a tálca. Az asztal lábánál, a zsákban az ajándékok helyett már csak a piros pa­lást szunyókált a fehér szakállal, na meg a süveg, miután levette a fejéről. Azok ráérnek, csak hétfőn kell lead­ni őket a munkaügyi hivatalban. Ha szerencséje van, tán kiközvetí­tik még húsvét előtt egy tojásfestő céghez - ábrándozott. Vagy mond­juk, a Várban is szívesen ugrálna mint húsvéti nyuszi. Jönne a borravaló a turistáktól. Pláne ha németül is ma­gyarázná a locsolási szokásokat. Hogy angolul csak makog, azt se ven­nék rossz néven egy nyúltól.- Tölthetek még, Bélám? - riasz­totta fel Zoli az ábrándjaiból, mikor belépett. Béla meghatódott, mert a barátja választ sem várva már nyomta is a ke­zébe a kupicát. Nem csoda - örült a találkozásnak. Reggel mondta a szá­zados, hogy engedéllyel jön majd egy Mikulás a kismamákhoz is, de hogy éppen az iskolatársa lesz az, övig érő fehér szakállal, azt álmában sem gondolta. Béla kérdően nézett Zoli pohará­ra, mikor koccintottak.- Már ihatok, megjött a váltás. Na, Isten, Isten! * * * Később egy kávéházban beszélgettek, mert a kórház nem a legjobb hely az ilyesmire. Sorra kerültek az elmúlt évek eseményei, az aznapi HÉV-kalan­­dig bezárólag. Erre mindenki odané­zett, úgy nevettek; elképzelték, ahogy a peronon a komor rendőr jegyzi a Mikulás adatait. Kész röhej! Még jó, hogy a hölgy kifizette a büntetést. Béla később kiment a mosdóba. „Gyakran egy pillanat dönt az em­beri sorsról" - gondolta Zoli, ahogy a barátja után nézett. Arról már tu­dott, hogy Béla beleroppant, mikor autóbalesetben elvesztette várandós feleségét, de hogy az idegei miatt ál­lás nélkül maradt, azt csak most tudta meg. Időközben a doki két szilvát hoza­tott, mondván, ezt a találkozást meg kell ünnepelni. S tán a pálinka súg­ta neki, hogy menjenek el most a hölgyhöz a tartozást rendezni.- Úgy illik, hiszen úriemberek va­gyunk - vigyorgott, s pár bankót nyomott Béla kezébe, majd elnótáz­­tak a megadott címre. Persze taxival. * # # Réthy Éva egyedül élt az Üllői úton. Az, hogy magányos, eszébe se jutott, hiszen lefoglalta parányi könyvesbolt­ja, esténként meg a gyülekezet kóru­sában énekelt. Amikor megszólalt a kapucsengő, éppen a 43. zsoltár kottájába mélyedt. A lelkészük kérésére ezt a Mendels­­sohn-darabot is előadják. Azért is ment csak a második csengetésre aj­tót nyitni. Először meglepődött a két isme­retlen, kicsit kapatos úr láttán, de amikor felismerte Bélát, már mosoly­gott. Később süteményt tett az asz­talra, s kávét főzött a váratlan ven­dégeknek. Egy darabig még beszélgettek erről­­arról. Béla és Zoli megköszönte a két meghívót a karácsonyi koncertre - a Deák téri templomban lesz -, majd illendően elköszöntek. A taxiállomásnál, mielőtt beszállt volna az autóba, Zoli gratulált Bé­lának.- Te, nagyon jó benyomást tettél a hölgyre. Mint orvos mondom ne­ked, beléd esett. Persze ez erős túlzás volt a doki­tól; legfeljebb megérezte a kölcsönös szimpátiát a két ember között.- Te meg be vagy rúgva! - ordítot­ta Béla örömében a távolodó autó után. De igazat adott a barátjának. Igen, ő is érezte, hogy elbűvölte Évát. Hi­szen megengedte, hogy máskor is tiszteletét tegye nála. Besegíthet a könyvesboltban a karácsonyi rumli­ban. Máris, mint egy szerelmes ka­masz, faggatta a jövőt. * * # Akárhogy történt is, tény, hogy pár nap múlva Béla már kiszolgált a könyvesboltban, s néha beültek Évá­val egy presszóba. A koncertre persze Zoli is eljött. Utána hármasban ebédeltek, s örül­tek az ajándék együttlétnek.- Igaz is, a véletlen - filozofált Zoli.- Mért pont akkor jön az ellenőr, mikor a Mikulás utazik jegy nélkül? S mért pont akkor csattan a pofon Esz­ter arcán, mikor éppen kenyeret szel?- Erről jut eszembe! Eszternek megszületett a babája. Mindketten jól vannak. A mama különösen, mert harmadolták a börtönidejét. De Béla nem kérdezett vissza, in­kább Éva kezét simogatta az asztal alatt. ■ Kisslaki László

Next

/
Thumbnails
Contents