Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-11-24 / 47. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK • 2013. november 24. » 7 Fuori la Mura: örökkévalóság a római falakon kívül Jelen idejű úti jegyzet és negyvenéves emlékek ► A Rómába zarándokló turisták többnyire a hagyományos belvárosi úti célokat barangolják be, nem jut idejük a távolabbi műemlékekre, például a falakon kívüli Szent Pál-székesegyházra, amely Pál apostol sírja fölé épült. A keresztény mártírokra, a számtalan ókeresztény vértanúra sehol nem lehet olyan elmélyülten gondolni, mint a Via Appia évezredes kövein botladozva, az ókori városfalakon kívül, a katakombák egymásra épült sírjai között vagy akár a Colosseumban, mártíromságuk egyik színhelyén. Mi az örökkévalóságot idén Rómában fuori la Mura, vagyis a falakon kívül élhettük át, csodálva a régmúlt emlékeit, az ókeresztények naiv falfestményeit, amelyek máig mutatják hitük erejét. Jól tudjuk, az ókeresztények boldogok voltak, hogy életüket adhatták keresztény hitükért, vértanúságuk volt számukra az örök élet kapuja. Németország legtöbb tartományában az örökkévalóságot most vasárnap ünnepük, náluk ez a halottak napja, ilyenkor keresik fel a temetőkben szeretteik sírját. Mai temetőinkben műkőből készült, sivár síremlékek között bolyongunk, igazán csak a mécsesek fénye jobban ráébresztenek minket a feltámadás reményére. Különösen igaz ez örökkévalóság vasárnapján: bizonyára az örök városra, Rómára gondolva lehet a legjobban elmélkedni az évezredeket átfogó örökkévalóságról. * * * Az egyházalapítóra, Péter apostolra főként a Szent Péter-székesegyházban, a Vatikánban gondolnak a zarándokok. Vagyis gondolnának, ha nem zavarnák Pál levele a rómaiakhoz (8,11-17) „Ha pedig annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor az, aki feltámasztotta a Krisztus Jézust a halottak közül, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által. Ezért, testvéreim, adósok vagyunk, de nem a testnek, hogy test szerint éljünk. Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok. Akiket pedig Isten.Lelke vezérel, azok Isten fiai. Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a Fiúság lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: »Abbá, Atya!« Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkűnkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” röpíthet minket vissza családunk múltjába, megboldogult szeretteink közé. Ókeresztény halottainkra viszont csak Rómában tudunk valóban komolyan emlékezni: a katakombák őket a nagy hullámokban átvonuló turisták, akik manapság már leginkább Japánból és Kínából érkeznek. Épp negyven éve jártunk először Rómában, akkor augusztus volt, s szinte kibírhatatlan hőség. A rómaiak ilyenkor elmenekülnek a tengerre, mi szinte üres utcákat járhattunk be, a Vatikán hűvös termei üdítettek fel minket, s zavartalanul csodálhattuk Michelangelo csodálatos festményeit és szobrait. Most októberben tölthettünk néhány napot az örök városban, ahol zavarbaejtően sok volt az ázsiai csoport. Kis zászlócskák jelezték, hol jár idegenvezetőjük, katonás fegyelmezettséggel vonultak templomról templomra. A Vatikánban olyan tömeg volt, hogy a Sixtus-kápolna a hatvanas évek pesti villamosaira emlékeztetett, annyian préselődtünk egymáshoz. * * * Mi idén októberben a falakon kívüli Szent Pál-székesegyházban, az apostol sírja előtt is megemlékezhettünk az egyházalapítókról, különösen Pál apostolról, akinek hatalmas szobrát, Pietro Canonica alkotását a templom előtt állították fel. Pál apostol csodálatos életművét, mártíromságának máig sugárzó erejét itt tudtam a legjobban átélni. Itt döbbentem rá arra, hogy az apostol békében téríthetett volna Róma falain belül, hiszen római polgár volt, ami különleges védelmet adhatott volna a számára. Ő azonban messzi földeken járt térítőútjain, s a falakon kívül fogták el és fejezték le. Ez könnyű halálnak számított akkor, másokat olajban megfőztek, élve megnyúztak, vagy roston sütögettek. Pál apostol jelképe a kard, vértanúhalálának eszköze. Rá azonban nem a kard jellemző, hiszen az örök békét, a megváltást, a hit erejét prédikálta, róla a meggyőző szónoki képesség, a görög nyelv hibátlan ismerete és az érvelés logikai tisztasága jut az eszünkbe. A római Szent Pál-katedrális az Örök Város második legnagyobb bazilikája a Szent Péter-székesegyház után. Egyúttal a legrégebbi keresztény temploma lehetne, ha nem égett volna le 1823-ban. Nagy Konstantin császár építette Kr. után 314-ben azon a helyen, ahol az apostolt lefejezték, s ahol Pál lemetszett feje háromszor pattant vissza a földről. Ezért itt a legenda szerint három forrás fakadt, s itt temette el az apostolt családi sírboltjában egyik híve, egy római asszony, Lucina. A templomot többször bővítették, igazi ékessége a libanoni cédrusokból ácsolt tetőszerkezete volt. A százkilencven évvel ezelőtt pusztító tűzvészt a tetőn dolgozó munkások gondatíansága okozta. Amikor a templom leA székesegyház apszisának mozaikja a 13. századból égett, az akkori pápa, VII. Pius már haldoklott, nem is merték elmondani neki a tűzvész hírét. Utódja, XII. Leó pápa rögtön elrendelte a székesegyház újjáépítését, s harmincegy év múltán elkészültek a munkálatokkal. A templom építése igazi összefogáshoz vezetett, bőven érkeztek a külföldi felajánlások, ajándékok. Az ere-Pál apostol sírja deti templom helyén szinte teljesen új épült, új korinthoszi oszlopsorral, padozattal és aranyozott kazettás mennyezettel. Épen maradt viszont az apszis mozaikja, amelyen "egymás mellett látható az egyházalapítók, Péter és Pál, valamint Lukács evangélista és András apostol képe, mutatva, hogy ők együttesen építették az ókori „élő köveket” Pál apostol sírja fölött az eredeti tabernákulum áll, Amolfo di Cambio híseumban, keresztre feszítették az utak mentén vagy válogatott kínzásoknak vetették alá őket, hogy megtörjenek. A halált a feljegyzések szerint méltósággal fogadták, nem tagadták meg hitüket, nem mondtak le Krisztus követéséről. Holttestüket a hatóságok kiadták a gyülekezeteknek, amelyek közös temetőben hántolták el őket. A sírhelyek akkor is drágák voltak, ezért a falakon kívül temetkeztek. Először csak egy szinten, szorosan egymás mellett helyezték el a koporsókat, aztán több szintet kialakítva egymás fölé is rakták őket, táblával jelezve az elhunytak adatait. Sok érdekes keresztény rajzolatot, feliratot lehet felfedezni, igaz, a szövegek értelemszerűen gyakran ismétlődnek. A keresztény katakombákban becslések szerint hatmillióan nyugszanak, a síroknál annak idején titokban istentiszteleteket, találkozókat tartottak. A keresztényeket könnyen lehetett bűnbakká tenni, Nérótól kezdve gyakran folyamodtak ehhez a császárok. Nemcsak tűzvészek, hanem járványok és egyéb katasztrófák miatt is őket hibáztatták, arra hivatkozva, hogy a római isteneket sérti a keresztény gyakorlat. Ókori feljegyzésekből tudjuk, hogy az utakat sűrűn szegélyezték a megfeszített keresztények holttestei a keresztfákon. A kínzások, üldöztetések azonban nem csökkentették a keresztények számát, épp ellenkezőleg, egyre többen lettek Krisztus-követők. Az amfiteátrumok egyik kedvenc műsora volt a keresztények kínhalála. A rabul ejtett híveket a föld alatti A Szent Kallixtusz-katakomba rés műve, amelynek közepén látható a lánc, amellyel a hagyomány szerint az apostolt kivégzésekor leláncolták. A sír helyét a legendák mindig pontosan rögzítették, de hét évvel ezelőtt hivatalosan is bejelentették, hogy valóban az eredeti sírkövet találták meg, rajta a felirattal: „Paulo Apostolo mart...” - vagyis „Pál apostol, vértanú...”. Az ereklyék és a hagyományok igazságtartalmát protestáns eleink joggal kérdőjelezték meg, hiszen csak a keresztfa nagy tiszteletben tartott maradványai kitesznek egy teljés erdőt. A katakombákat, az ókori keresztények nekropoliszát s az itt kialakított halottkultusz jogosságát azonban nincs okunk kétségbe vonni. A legismertebb ókeresztény temető nincs messze a Szent Pál-székesegyháztól. A Catacomba di San Callisto (Szent Kallixtusz-katakomba) a Via Appia mentén található, a temetőben húsz kilométer hosszúságú alagútrendszerben rejtőznek a sírok. Ezt a temetőt csak szakképzett vezetővel lehet bejárni, egyébként könnyen eltévedne a látogató. * * * Az ókori keresztények milliószám pusztultak el az üldöztetések idején: vadállatok elé vetették őket a Colospincék rácsaival különítették el, emelőszerkezettel vitték őket a homokkal időről időre felszórt porondra, ahol kiéhezett vadállatok végeztek velük. * « & A keresztényüldözésnek csak Nagy Konstantin vetett véget, amikor - hite szerint a keresztények imáinak köszönhetően - győzött a barbár seregek felett. A Nagy Konstantin által kihirdetett milánói ediktum már szabad vallásgyakorlatot adott a keresztényeknek, akik korábban csak időről időre élveztek ilyen szabadságot. Minden vészhelyzet idején ugyanis újra eltörölték ezt a kegyet. A 4. századtól kezdve azonban Róma mindinkább keresztény várossá lett, s ebben az időszakban több ókori épületet és bálványnak tartott szobrot elpusztítottak, megrongáltak. A Forum Romanumon ma is látható a Vesta-szüzek templomának romja, körülötte egy kivételével az összes szobrot lefejezték. A Capitoliumon Marcus Aurelius híres bronzszobra túlélte a keresztény rombolást, de csak azért, mert úgy tudták, hogy Nagy Konstantin szobra áll a magaslaton. ......................■ B. WalkóGyörgy