Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-11-24 / 47. szám
6 -m 2013. november 24. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet „A világ tág templomának béavatott fia” Kétszáznegyven esztendeje született Csokonai Vitéz Mihály ► „A legelső verseiből mindjárt vettem észre azt a különös zsenit, melyet osztán egész esztendeig mind inkább-inkább becsültem, és mindeneknek dicsértem. Az ő versei mindenkor könnyen folyók és inkább természetiek, mint mesterségesek voltak... Különös volt benne a memória, úgyhogy Virgiliusból egy repetádéra száz verset is folytában elmondott. Különös volt a képzelődés is, kivált mikor a dolgokat perszonifikálni kellett. Ekkor olyan mélységes melancholiát vagy inkább elragadtatást vettem észre, hogy sokszor ha kérdeztem, se vette észre.” Ekképpen emlékezett egykori neves tanítványára Háló Kováts Józsefi 1761-1830) költő, műfordító, tanár, lelkész. Aligha van manapság olyan magyar anyanyelvű ember, aki ne ismerné Csokonai Vitéz Mihály nevét. Korának legmodernebb lírikusa, a magyar felvilágosodás legjelentősebb, legsokoldalúbb költője kétszáznegyven évvel ezelőtt, 1773. november 17-én született. „Poéta natus”, ösztönös tehetségű rímfaragó volt Csokonai Vitéz Mihály, aki nagybirtokos főúr, pap, prédikátor, tanár és katona foglalkozású, biztos megélhetésű költő elődei után önmaga tehetségéből, tudásából kiemelkedve - a magyar történelemben szinte elsőként - verseiből próbálta fenntartani magát. De valóban csak próbálta, mert alig húszesztendősen, nagy szegénységben tengődve vetette papírra keserű megállapítását: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban.” (A méla Tempefői...) Bizony, a hirtelen elszegényedő debreceni szülők tehetséges gyermeke nem kis dolgot vállalt azzal, hogy versírogatásból akarta megkeresni a kenyerét. Azt remélte, majd csak talál az ország tekintélyes létszámú nemesembereinek sorában olyanokat, akik számára a 18. és a 19. század fordulójához közelítve fontos a költészet - a magyar irodalom jelene és jövője -, s ezáltal talán őt is segíthetik, álláshoz juttathatják. Sajnos hamar ki kellett ábrándulnia, mert az oly nagy reménységének számító Budán és Pesten sem akadt segítő, kiadó. Még a nagy grófi mecénás, Széchényi Ferenc sem segítette megélhetéshez, csupán egy kis pénzt küldött vigaszul. Nem volt más választása az ifjúnak, mint a vándorlás. Mindenfajta főúri mulatságokra, esküvőkre kéretődzött be, hogy anyagilag némileg megerősödjön. Megfordult paplakokban, tanítók, kisbirtokosok, pénzes polgárok otthonaiban is, azonban tartós pártfogást vagy verseskötetének kiadását senki sem vállalta. Hányatott élet jutott neki osztályrészül: kicsapták a debreceni kollégiumból, még beszélni sem beszélhettek vele a társai és a tanítványai. Pedig amíg helyettes tanár volt - szüntelen alkotómunkája mellett - lelkes szervezői tehetségét is megvillantotta, a fiatalságot színjátszásra s örömkeltésre szoktatta. Viszont gyakorta nem a kollégium falain belül, hanem kint, a szabad ég alatt, a természetben, az erdőn oktatott. Persze hogy ezt nem nézték jó szemmel a vezetők. Egyébként is tisztában voltak a nézeteivel, azzal, hogy elkötelezettje a nyitott szemmel járásnak, a gondolkodásnak, a szabad művelődésnek, a fejlődő tudományoknak, az ezeket előtérbe helyező rousseau-i és voltaire-i tanoknak, s hogy együtt érez a „pórnéppel” Nem véletlenül keresett - s talált is - kapcsolatot az őt bátorító Kazinczy Ferenccel (1759-1831), kora irodalmi életének és nyelvújítási mozgalmának vezéralakjával, akit saját szemével látott bilincsbe verve Budán, amikor a Vérmezőn kivégezték jakobinus társait. Óvatosabbá vált felvilágosodást dicsőítő költeményeivel, s mindinkább harmóniára, derűre próbált törekedni, de az állandó megélhetési problémák, az egyre nyomasztóbb kitaszítottság, meg nem értés, majd a lassacskán előbújó betegség, a magány megviselték addig különben vidám természetét. Nagy csalódás volt számára a szerelem is, amelyben pedig oly nagy boldogságot remélt. Lilla - akinek alakját az olvasó az azonos című versciklusból ismerheti - sem lehetett az övé. Ezután az élet szépségeit végképp kevésbé dicsérve, visszavonuló magányban, kölcsönökből tengődve s már tüdőbajban gyengélkedve csupán csak egy igaz barátra, a Ludas Matyi elbeszélő költeményének szerzőjére, Fazekas Mihályra (1766-1828) támaszkodhatott lelkileg. Harminckettedik életévében érte a halál 1805. január 28-án. * * * Csokonai „a világ tág templomának béavatott fiaként” (Dr. Földi sírhalma felett) - igaz, sokszor érdekes meglátásaival, különösen a lélek halhatatlanságáról szóló filozófiájával - ránk hagyott megkerülhetetlen, minden magyar számára közkinccsé vált verseivel igyekezett megfogalmazni azt, hogy a költészet örök értékű, mely segíthet a jövő emberének embernek lenni. „Lesz még az a kor, melybe felettem is / Egy hív magyarnak lantja zokogni fog. / S ezt mondja népünk: Óh, miért nem /Éltek ez emberi századunkban?.1" (Dr. Földi sírhalma felett) Az utána jövő magyar poéták kétségtelenül felismerték ezt - nem véletlenül érződik hatása előbb Petőfinél, Aranynál, majd Adynál s József Attilánál. ■ Kerecsényi Zoltán Szoborhalál. Ellopták a Weöres Sándor-szobrot a csöngei emlékmúzeum udvaráról. Segesdi György alkotása, a könyvet tartó költő a lehajtó fűzfa alatt fogadta a látogatókat. Különösen a századik születésnapon, június 22-én volt körötte nyüzsgés. A kis falu apraja-nagyja eljött ünneplőbe öltözött szívvel, de voltak a szomszéd településekről, Szombathelyről, Budapestről, képviseltette magát az írószövetség, ott volt a Petőfi Irodalmi Múzeum, könyvtárak az ország minden tájáról. Néhány nap múlva előkerültek bronzdarabok, a szétvert szoborarc és nevek is, akik a vandál rombolást elkövették. De miért? - kérdezik sokan, akik szerették a költőóriást. Nincs igazi válasz. Egyre nagyobb a vandálok, a pusztítók tábora; az éj leple alatt emlékműveket öntenek le festékkel, az öreg temetők kőkeresztjeit kitörik! Azért a barbárság idején is fölcsillan a remény: a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium egymillió forinttal támogatja a szobor újraállítását, a Weöres asztaltársaság gyűjtést indított, és hasonló lépéseket tervez a költő házaspár emlékét ápoló alapítvány is. # * # Vámbéry Ármin halálának évfordulója. Szeptemberben volt száz éve, hogy elhunyt a nagy Kelet-kutató polihisztor. Neve a messzeségből, az idő palánkja mögül is hallatszik. Dobrovits Mihály turkológus beszélt róla a rádióban, arról, hogy nem csupán itthon, Magyarországon emlékeznek rá, de szerte a nagyvilágban is. Nem akármilyen társaságban tűnt föl a fiatalember: Vörösmarty, Arany János, Ballagi Mór nyelvész csodálhatta a tehetséges fiatalembert. Báró Eötvös József segítségével valóra váltak álmai: 1857-ben végre kijutott Isztambulba. Házitanító volt, majd Resid efendiként a külügyben dolgozott... 1861-ben fölkerekedett, és elindult kelet-ázsiai útjára. Egyedül, a legtöbb helyen gyalogosan, száz és száz veszély között. Elképzelem, amint batyuval a hátán bandukol a sivatag homoktengerében, kezében kopott táska. Fontos városokat érintve, szüntelenül jegyzetelve, porlepte vándorként... 1864- ben tért vissza régen látott Pestjére. Hosszan lehetne sorolni tudósi munkáját, könyveit, azt, hogy külföldön jobban megbecsülték. Pedig az őshaza kutatójaként sokat tett azért, hogy elmerülhessünk eleink kultúrájában. Vámbéry útleírásait Jókai lelkesen olvasta; talán egyszer nekünk is lesz időnk, hogy belelapozzunk, elröpít bennünket a magyarság bölcsőjéhez. * * * Érsekújvár. A búcsúzó ősz reggeli fényében sokan állnak a templom előtt. Beszélgetnek. „Az új pap szlovák ember. Nem tud magyarul” - panaszkodik az egyik öreg. És dől belőlük a keserűség, mondják, hogy egy-két mondatot értenek az egészből. De az asszonyok nem hagyják magukat, magyarul énekelnek. Meg is kapják a magukét, a legbátrabb idézi is: „Ha nem tudtok szlovákul, akkor menjetek haza Magyarországra!” Nem mondom, szép bemutatkozás. Lassan igazuk lesz a gúnyolódóknak: harminc-negyven év múlva nem lesz itt magyar szó! És lehet hallani, az unokák legtöbbje törve tudja nyelvünket, a vegyes házasságok is gyengítik a kisebbségeket. Búcsúzkodunk, és akkor jön az igazi fájdalom: „Ahol majdnem mindenki magyar, már ott is szlovákul beszélnek” - mondja sírva egy mamika. Amíg volt iskola, a templomban magyar pap, addig szép szó is volt, összetartó közösség. # # * Vasadi Péter-esszé. Ő ír ma a legszebben Istenről. Költőtársáról, az ősz hajával megkoronázott Pilinszkyről. Olykor az égboltot használja papírlapnak, máskor csak tenyérnyi Jegyzetlapok (Napló, 2013) helyre jegyzi föl egyszerű szavait. Meglepve fedezem föl az Üdvösség ideje című esszékötetében Weöres Sándorról szóló emlékezését. „Akik a szóval bánnak, nagy a felelősségük: Aki a szót megragadja, / sugarát is ragyogtatja, / árnyékát is megmutatja. // aki a szót elcsépeli, / fényét elkeveri / magasságát porba veri... Weöres nem sámánunk, hanem tanítónk, aki < 2 nem feledi a teremtés idejét, sem a 1 végső felvilágosodását. W. S. nem * varázsló, hanem látó, aki e két idő köz-2 ti összelobbanást figyeli, és beszámol £ róla. W. S. a szó szertartó mestere, a titkok geodétája, ékes beszélő.” * * * Szeretethimnusz. Mit mond Pál apostol? A szeretet a legnagyobb dolog itt a földön. Az ember legfontosabb lényege, több a kenyérnél is; ha nincs, belehal a hiányába! A férfi és a nő szeretni akar, és nem bírja ki, ha nem szeretik. Akit Isten elhagy, akit nem szeret, az belepusztul. Tudjuk ezt az egyszerű igazságot, mégis ellene mondunk szüntelen gyógyításának. Bólogatunk és vágyódunk a nagy globális szemfényvesztés után, rázzuk a fejünket a mobiltelefon őrjöngő zenéjére. Buta gondolatainkat föltehetjük a számítógépre, a legdrágább ezüstmetál autóval száguldhatunk a keskeny utcán - ha szeretet nincs bennünk, semmik vagyunk. Mert a szeretet, mint Jézus szava, „soha el nem múlik”. * # * In memóriám Gyarmati Dezső. Halála előtt nem sokkal láttam, a Mátyástemplom közelében sétált unokájával. Kicsit bicegett, mintha a forgója fájt volna, pedig ő mindennap úszott. De hát a régi öregek mondása rá is érvényes: lassan elkopik az ember. Szülővárosomról kérdezett, ahol uszodát neveztek el róla szép, országot megmozdító ünnepségen. „Megvan-e még a szekrényem?” - kérdezte mosolyogva, és faggatott tovább, mi újság a Délvidéken, hogyan élnek arrafelé. Gyarmati Dezső háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, a nemzet sportolója nyolcvanöt éves korában hunyt el. Nemcsak játékosként, de szakvezetőként is sikeres volt: 1976-ban győzelemre vezette a nemzeti válogatottat. És ne feledkezzünk meg a politikusról sem, bár ebben a szerepben kicsit idegenül mozgott. Ha kellett, magához ragadta a szót, és pártállástól függetlenül hazaszeretetre buzdított. Most hallottam, hogy a melbourne-i olimpián a legendás, véres magyar-szovjet mérkőzésbe a „győztes” 1956-os forradalmunkat is becsempészte. Lyukas piros-fehér-zöld zászlóval járt-kelt, néma tüntetésének képei bejárták a világot. Ezt a fájó-szép vonulást őrzöm ezentúl magamban. # * * Mókustánc. Kinézek az erkélyre, s meglepve látom, hogy a kert öreg diófája alatt két mókus ül. Valamit épp ropogtatnak, azután hirtelen mozdulattal már fönt is vannak a kérges fa derekán. Egy pillanat alatt megfordulnak, és most fejjel lefelé kergetik egymást. Mindezt hihetetlen gyorsasággal, szinte követni is nehéz. Két pamacsos, rozsdafarkú akrobata; sétálnak az ágakon, lépdelnek a lombok tetetjén, átugranak a közeli fákra. Pár perc pihenő, friss fenyőtobozból csipegetnek, azután kezdődik a véget nem érő tánc elölről. * * * Napló. Betelt a másik hatalmas dosszié is. Az anyám halálának estéjén elkezdett jegyzetlapok mára végleges formát öltöttek. Azt hiszem, olykor visszalapozva, sok értékes és veszendő dolgot sikerült megörökíteni. Talán van valami haszna, hogy virrasztó írnokként figyeltem az élet szívverését. Azt viszont szomorúan látom, hogy egyre kevesebben vannak, akik megértik régebbi szavaimat. Mára nagyot változott a világ, más lett az értékrend. Hihetetlen műveletlenség, tudatlanság mindenfelé. Áldozatos életeket, hazát féltőket kézlegyintéssel lesöpörnek. Nincs szolidaritás, részvét, csak mindent elöntő önzés. És persze az is az igazsághoz tartozik, hogy gyorsan öregszünk: költők, írók, művek, stílusok, szavak egyformán. ■ Fenyvesi Félix Lajos Könyvbemutató a Liteában Az Evangélikus Élet egyik állandó szerzőjének legújabb kötetét mutatták be november 12-én, kedden este az exkluzív kulturális programjairól is méltán híres budavári Litea könyvesboltban. Fenyvesi Félix Lajos Hódolat W. S. mesternek című kötete a születésének századik évfordulója alkalmából idén országszerte reflektorfénybe állított evangélikus költö,Weöres Sándor emlékének adózik verssel és - különböző műfajú - prózai írásokkal. (Ez utóbbiak némelyike elsőként hetilapunk hasábjain látott napvilágot.) A Napkút Kiadó gondozásábanmegjelent könyvet dr. Kenyeres Zoltán irodalomtörténész méltatta, majd Havas Judit előadóművész olvasott fel néhányat a „tanítvány” versei közül. Gryllus Dániel viszont főként maga megzenésítette Weöres-verseket adott elő citerája kíséretével, és - az eseményen szintén jelen lévő Kányádi Sándor költőhöz hasonlóan - személyes reflexiókat is megosztott a „Mesterrel” kapcsolatosan. Legfőbb szenzációval még az est legelején Szondi György kiadóigazgató szolgált, aki köszöntőjét Weöres Sándornak Fenyvesi Félix Lajosról írt költői soraival zárta. A rendkívül esztétikus kivitelben megjelentetett könyv kiadását - a Nemzeti Kulturális Alap és a Béres Alapítvány mellett - a Magyarországi Evangélikus Egyház is támogatta. ■ TPK HÓDOLAT W.S. MESTERNEK FENYVESI FÉLIX
