Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)

2013-11-17 / 46. szám

2013. november 17. forrás Evangélikus Élet Oratio oecumenica Uram, a te ítéleted igazságos, a te ke­gyelmed határtalan. Csodálatos ez a tudás, mert nem a magunk ítéleté­től kell félni, hanem bízhatunk a te hatalmadban. Bűneink miatt ugyan büntetést és száműzetést érdem­iünk, de Krisztusban meglátjuk a megelevenedő üdvösséget. Köszön­jük ezt neked. Te életre kelted a jót, feltámasz­tod az igazat, de megítéled a rosszat. Keltsd életre bennünk is mindazt, ami belőled származik és hozzád ve­zet, és ítéld meg mindazt, ami tőled elűz! Keltsd életre a jót és ítéld meg a gonoszt teremtett világunkban, ahol ősi rend uralkodik, ahol nappal kö­veti az éjszakát, elszárad a fű, elher­vad a virág, majd magától növekedik az elvetett mag, de az ember pusz­tít és rabol, gondoskodás helyett feléli azt a talpalatnyi földet, ahová rendelted. Keltsd életre a jót és ítéld meg a gonoszt emberi közösségeinkben! Barátságok, családok és munkahe­lyek közösségi életében mennyi­mennyi elmulasztott lehetőség vádol bennünket, amikor egymás terheit, örömeit hordozhattuk volna, de mi inkább .főhelyeket keresgéltünk, ahonnét rátenyerelhetünk életekre, szavakra és gondolatokra. ítéld meg a gonoszt, és tisztíts meg bennünket! Keltsd életre azt a jót, amely által testvérekké válunk! Hitben, szeretet­­ben és bizalomban induljunk együtt a feléd vezető úton, és egymás szol­gálóiként éljünk a benned való hű­ségben. Keltsd életre a jót mindazok­ban, akiket őrállóként küldtél népek és nemzetek közösségeibe! Add, hogy munkájuk által a békesség gyarapodjon! Keltsd életre a jót és ítéld meg a gonoszt akkor is, amikor betegség­gel vagy szenvedéssel találkozunk! Babonák, hiedelmek és lélektelen, te­hetetlen vigasztalások helyett adj a szánkba szavakat, a kezünkbe moz­dulatot, a fülünkbe hallást és sze­münkbe látást, amikor szembesü­lünk a szenvedővel! Érezzük, hogy te vagy az, aki új szívet teremtesz a kő­szív helyett, te vagy, aki gyógyítasz és bátorítasz! ítéld meg mindazt, ami képmutatás és álnokság bennünk, nehogy bűneinkben maradjunk, és bűneinkkel forduljunk embertársa­ink felé! Keltsd életre a jót bennünk akkor is, amikor eljövendő országod felé igyekszünk. Te vagy az élet és a ha­lál Ura, add, hogy életünket és halá­lunkat is kezedben tudjuk. Vigasztald a gyászolót, adj megnyugvást a hal­doklónak! Add úgy számlálni napja­inkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Ebben a bölcsességben a te igédet lássuk meg, amely az egyedüli örök­kévaló ebben a múlandó világban! Keltsd életre a jót egyházadban, hogy a törvény és az evangélium ere­je megvilágosítsa az élet útját! Ke­gyelmed közössége építse fel ben­nünk az egymáshoz tartozás teljes­ségét, amelyben mindenki egy test tagjaként él! ítéld meg mindazt, ami hiábavalóság és hitetlenség az egyházban, hogy a hűtlenség és a képmutatás el ne uralkodjék ben­nünk! Urunk, te még akkor is értünk kö­nyörögsz, amikor mi üldözünk vagy megtagadunk téged, kérünk, kö­nyörülj rajtunk, hogy közbenjárásod által együtt vehessünk részt azon a lakomán, ahová meghívtál minden­kit. Ezért adunk most is hálát neked, Seregek Ura. Ámen. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ ELŐTTI (REMÉNYSÉG ) VASÁRNAP - 1JN 2,24-29 Krisztusban megalapozott reménység ítélet, reménység, örök élet vasárnap­ja: ebben a sorrendben követi egy­mást az egyházi esztendő utolsó há­rom vasárnapja. Mert lesz ugyan ítélet, de lehet reménységünk is, amellyel az ítélet napjára tekinthe­tünk. Remélhetjük, hogy az ítélet után örök életben lesz részünk, ahol „sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájda­lom nem lesz többé, mert az elsők el­múltak” (jel 21,4). A mai vasárnap tehát reménység­re hív. De nem a földi élet kilátásta­lan helyzeteiben is mindig felcsilla­nó reménységre, hanem a végső íté­lettel, a halállal, a földi élet múlandó­ságával szembeni reménységre irá­nyítja figyelmünket. Azzal bátorít és vigasztal, hogy bár a teremtett világ és benne az emberi élet véges, örök sorsunk mégsem reménytelen. Ez a reménységünk nem légből ka­pott, mert - miként a levélíró apos­tol is rámutat - Isten ígéretén alapul. Isten pedig soha nem csal meg. ígé­retei megalapozottak, és minden ígéretét hűségesen beváltja. Ezért ha értelmünk számára az Istentől ka­pott ígéretek hihetetlennek tűnnek is, szívünk mindenkor a hit bizalmával építhet rájuk. Az Isten ígéreteinek igazáról és teljesülésük bizonyossá­gáról tanúskodik szívünkben a Szent­lélek is, akiről János apostol úgy be­szél, mint Istentől kapott kenetről. Az ószövetségben a királyokat és a papokat olajjal kenték fel. Az olaj je­lentette azt a kenetet, amely nemcsak Istenhez való tartozásukat hivatott ki­fejezni, hanem azt is, hogy értelmük mécsesét Isten olaja táplálja, ezért - hacsak nem a szívükben lakó bűn szavát követik - Isten világossága A VASÁRNAP IGÉJE nyilvánul meg a másoknak utat mu­tató szavaikban, a döntéseikben, az ítéleteikben, a tanításukban. Ennek a szimbolikus kenetnek analógiájára, de egyúttal ettől megkü­lönböztetve nevezi az apostol a Szent­­leiket Isten valódi kenetének, amelyet Jézus megváltó művének - halálának, föltámadásának és mennyben való megdicsőülésének - következmé­nyeként az új szövetség népére tölt ki. A Szentlélek az olaj a Krisztusban hí­vők értelmének mécsesében, de egy­ben a láng is, amelynek fényénél meglátják az Isten igazságát, amelyet a bűntől elhomályosult értelem soha nem képes meglátni. Az Isten igazsá­gát meglátni pedig annyi, mint igéjé­nek és ígéreteinek igaz voltáról meg­győződni. A Szentlélek kenete arról is mindig bizonyosságot ad, hogy Isten igéi és ígéretei Krisztustól soha nem függet­­leníthetők és nem választhatók el. De János tovább is megy, mert soha nem úgy beszél Krisztusról, mint akire a hí­vők úgy figyelnek, mint egy zenekar tagjai a karmesterre. János - az evan­géliumában éppúgy, mint a levelében - a hívők Krisztussal való kapcsolatát ennél sokkal mélyebbnek mondja. Míg a szinoptikusok csak arra emlékeznek, hogy Jézus a kereszt út­ján való követésére hívja tanítvá­nyait, addig János az evangéliumban arról tudósít, hogy Jézus az övéiben akar élni, és azt akarja, hogy az övéi benne éljenek. Olyan szoros egység­ben akar élni velük, mint amilyen egységben az Atyával él. „Én azt a di­csőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük, és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ hogy te küldtél el engem, és úgy sze­retted őket, ahogyan engem szerettél” (Jn 17,22-23) - mondja az egyedül Já­nos által megörökített „főpapi imád­ságában” De János szerint Jézus nem csak ta­nítványaitól búcsúzva, az utolsó vacso­ra asztalánál beszél erről. Az ötezer embert jóllakató kenyérszaporítási csoda után János emlékezete szerint Jé­zus „az élet kenyerének” nevezte ma­gát, majd testének evéséről és vérének ivásáról kezdett beszélni, amit az őt hallgató sokaság nagyobb része „ke­mény beszédnek” minősített, és fakép­nél hagyta. Nem tudták elviselni azt az igényt, amelyet Jézus övéivel szemben támaszt, és megbotránkoztak a nekik adott ígéretén is: „Aki eszi az én teste­met, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utol­só napon. Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az én­bennem marad, és én őbenne. Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le; ez nem olyan, mint amilyet atyáitok ettek, és mégis meghaltak: aki ezt a kenyeret eszi, élni fog örökké” (Jn 6,54-58) János a levelében azokat nevezi megtévesztőknek, akik Jézusnak ezt az evangéliumában megörökített igé­nyét és ígéretét elhallgatják vagy két­ségbe vonják, miközben azzal büszkél­kednek, hogy tanításukon a Szentlé­lek kenete van. Pedig János szerint aki­ken valóban a Szentlélek kenete van, azoknak nincs is szükségük rá, hogy ezt valaki más tanítsa meg nekik, mert maga a Szentlélek fogja megta­nítani rá őket. Mivel pedig olvasóit a Szentlélek kenetét elnyert hívőknek tartja, csupán inti őket, hogy ezután is maradjanak meg Krisztusban. „Már­most, gyermekeim, maradjatok meg őbenne, hogy amikor megjelenik, bizal­munk legyen iránta, és meg ne szégye­­nítsen minket eljövetelekor.’ (íjn 2,28) Mert János tudja, hogy csak azok­nak a reménye megalapozott, akik maguk is Krisztusban vannak megala­pozva és meggyökerezve. Akik nem­csak hallgatják és szeretik Krisztus ta­nítását, vagy - jobb esetben - követ­ni is próbálják, de csak a maguk ere­jére hagyatkozva, hanem akik megen­gedik, hogy a Szentlélek kenete alatt maga Krisztus éljen bennük. Akik bennük végbemenő valóságként ta­pasztalják meg, ahogy Krisztus a ke­reszten az ő bűneiktől szenved, és ezért valóságként tapasztalhatják meg azt is, ahogy szeretete végül diadal­maskodik minden bűnük fölött. Ők azok, akiknek reménysége Krisztusban van megalapozva, és ezért nem fognak megszégyenülni, mert az ítélet napján Krisztus feltáma­dásának és dicsőséges örök életének is részesei lesznek. Ők azok, akik Já­nos szerint már ebben az életben is az igazságot cselekszik, mert a Szentlé­­lektől Krisztusban újjászülettek. ■ Véghelyi Antal IN MEMÓRIÁM HERBERT WULF ~ CANTATE A korálmotettától a korálkoncertig ► Az elmúlt két hétben Heinrich Schütz Musikalische Exequien című mű­vének ismertetése ráirányította a figyelmet a 16-17. századi evangélikus egyházzenére. Ma ezt a témát folytatva - Christiane Bemsdotff-Engelbrecht munkáját felhasználva - szólunk a korszak legjelentősebb zeneszerzői­ről, kiemelve a korálfeldolgozások zenetörténeti és liturgiái jelentőségét. Közeledve az esemény ötszázadik év­fordulójához érdemes számba ven­nünk, milyen hatással volt a reformá­ció a zenei stílusokra, a többszólamú műzene alakulására. Az európai többszólamúság kez­deteinél (a 9-11. században) a keresz­tény liturgia tételeihez improvizáltak egy, majd több szólamot. A későbbi, szilárd formájú, különböző szer­kesztésmódú kompozíciók évszáza­dokon keresztül kölcsönzött dal­lamra, cantusfirmusra épültek - ez először gregorián ének volt, később már világi dallam is lehetett. A reformáció eredménye, hogy az anyanyelvű gyülekezeti ének litur­gikus funkciót kapott az istentiszte­leten. A16. században megszületett a lutheránus énekkincs máig is hasz­nált törzsanyaga, amely értékes szö­vege és dallama miatt örökölte a gregorián kitüntetett helyét és szere­pét: cantus firmusszá lehetett a több­szólamú műzenében. A most bemutatandó művek - magyar énekeskönyvi szöveggel ellát­va - minden kompromisszum nélkül alkalmasak az istentiszteleti haszná­latra (feldolgozásmódtól függően al­­ternatim éneklésre vagy külön meg­szólaltatásra). Fontosnak tartjuk, hogy ismertessük és bővítsük ezt a re­pertoárt, mert ezek a darabok való­ban illeszkednek a liturgiába. A16-17. század fordulóján Micha­el Praetorius (1571-1621) szentelte éle­tét hatalmas munkával az evangélikus korálok ügyének. Zeneelméleti írások (a háromkötetes Syntagma musicum) szerzőjeként éppúgy jelentős volt, mint szervezőként és zeneszerzőként. Neki köszönhetjük a lutheri istentisztelet la­tin és német liturgikus dallamainak összegyűjtését és feldolgozását. Korál­­kompozíciói - szám szerint 1244! - Musae Sioniae címmel kilenc kötetben jelentek meg 1605 és 1610 között. (A Si­on múzsái cím a korra jellemző módon összekapcsolja a görög mitológia mú­zsáit a bibliai Sión fogalmával.) A Musae Sioniae első négy része többszólamú műveket tartalmaz. A 6- 8. rész egyszerű négyszólamú korálok gyűjteménye különböző alkalmakra: ezek közül többet megtalálunk magyar szöveggel a Karénekeskönyv köteteiben (I. kötet 5, II. kötet 11 darab). Az opus 5. része az ünnepi énekek feldolgozá­sait tartalmazza motettikus vagy ho­mofon változatban. Végül a 9. rész bi­­cíniumokat és tricíniumokat kínál (ebből a Karénekeskönyv I. köteté­ben 4/8 darab, a III. kötetben 2/4 da­rab). Az utóbb említett két- és három­­szólamú művek sora különleges cse­mege: a feldolgozás változatossága, a koráldallam motívumait virtuóz tudás­sal szövő szólamok a szakmabelinek emberléptékű elérendő célt, a zenesze­retőnek igényes élményt jelentenek. Az Urania című gyűjteményben (1613) még egyszer eléri csúcspontját a korálmotetta műfaja. De Praetorius nemcsak a régi stílusok megőrzője és ápolója volt, hanem fáradhatatlanul kereste az új kifejezési módokat is. Bár sosem járt Itáliában, tanulmányozta azokat a műveket, amelyekből megis­merhette a - múltkori cikkben emlí­tett - velencei többkórusos technikát. Legjelentősebb ilyen opusa a Polyhym­­niae Caduceatrix (1619), 1-21 szólam­ra basso continuóval. Sok szép Prae­­torius-zenét találhatunk a youtube.com oldalon (leginkább a Christmette szó­ra érdemes rákeresni). Michael Praetorius volt az utolsó zeneszerző, akinek tevékenysége első­sorban a reformáció örökségének megőrzésére irányult. Heinrich Schütz (1585-1672), Johann Hermann Schein (1586-1630) és Samuel Scheidt (1587— 1654) már csak éleművük egy részét szentelték a korái ügyének (ez persze nem azt jelenti, hogy egyéb műveik ne lennének értékesek). Schütz a passióiban egyszerűen, négy szólamban harmonizálta meg a korálstrófákat (Kantionalsatz). A Mu­sikalische Exequien (1636) és a Geist­liche Chormusik (1648) motettikus feldolgozásokat tartalmaz. A Kleine geistliche Konzerte (1636/39) és a Sym­­phoniae sacrae (1647/50) köteteiben koncertáló tételeket találunk. A velen­cei többkórusosság a Psalmen Davids w Eged Klen diczeriinc, sorozat (1619) Én lelkem, áldva áldjad korálkoncertjében jelenik meg. Schein az Opellá nova című kétkö­tetes opusában (1618/26) háromféle basso continuós korálfeldolgozás-tí­­pust vonultat fel. Az elsőben két szó­lam koncertál a dallam szabadon to­vábbfejlesztett motívumaival a tenor­ban megjelenő cantus firmusszal szemben. A második formát korálkon­­certnek is nevezhetjük: itt három szó­lam hozza a koncertszerűén feldolgo­zott koráldallamot. A harmadik típus a korálmonódia (a barokk stílus újdon­sága): itt az énekszólamhoz obiigát hangszerek társulnak. Schein lipcsei egyházzenei gyakorlatából szárma­zik utolsó nagy műve, egy Cantional 4-6 szólamú korálfeldolgozásokkal, basso continuo szólammal ellátva. Scheidt vokális műveinek kéthar­mada korálfeldolgozás. A Cantiones sacrae (1620) nyolcszólamú motettá­kat tartalmaz (a reneszánsz kompo­­zíciós módszereivel). A Geistliche Konzerte kötetei 2-3 (ritkábban 4-6) szólamú műveket adnak közre bas­so continuóval: ezek többnyire can­tus firmushoz kötött korálkoncertek. És hogy Scheidt hangszeres gyűj­teményéről is essék szó: a Görlitzer Tabulaturbuch száz egyházi ének és zsoltár billentyűs feldolgozását gyűjti egybe. Ahogy a cikk elején ír­tuk: a 16. században megszületett a lutheránus énekkincs. Őrizzük meg ezt az örökséget, amely meghatározza evangélikus identitásunkat! ü Dr. Ecsedi Zsuzsa

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents