Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-10-27 / 43. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2013. október 27. » 13 EGYHÁZ: ÍGY - AVAGY MÁSKÉPP? Milyen gyülekezetét akarunk? Felhívás vitára > Van, aki megmosolyogja az alább látható két karikatúrát. Más talán elgondolkodik rajtuk, esetleg azon is, ki kicsoda az ábrákon. De talán az is megfordul a szemlélő fejében, vajon hol van a saját helye a képen. Természetesen mindkét kép eltúlzott, amint az karikatúráknál nem ritka. Ám elnagyolt stílusukkal - ugyancsak megszokott módon - valódi kérdésekre mutatnak rá. „Egyház: így - avagy másképp?” - szegezik nekünk a kérdést. Nekünk mint egyháznak, illetve gyülekezetnek. ■ Holger Mánké A dolog természetéből adódik, hogy például lelkészváltáskor sok mindent újra kell gondolni. Ez közel s távol így van - hosszú idő után a gyülekezeti élet állandóságát, bizonyos mértékű kiszámíthatóságát és megszokottságát kérdések törik meg. Sok minden megmérettetik. Átgondolás tárgya lesz mindaz, amit tovább akarunk vinni. Sok ötlet kerül elő, tervek születnek az újításra, átalakításra. Gyakran a gyülekezetben segítők köre is kicserélődik. Sajnos előfordul az is, hogy lelkészváltás alkalmával egyesek visszavonulnak az aktív gyülekezeti élettől. Ugyanakkor mások megújult energiával és kreativitással térnek vissza. De a legjobb, ha az egy bizonyos időre lelkész nélkül maradt gyülekezet ezt az időszakot nem mint egyfajta kómaállapotot éli meg, és próbálja valahogyan kibírni, túlélni az egészet, míg újra lelkészt nem kap, és vissza nem tér minden a megszokott kerékvágásba. Az lenne az ideális, ha a két lelkész közötti időszakban világossá válna, menynyire fontos a gyülekezetben az önkéntesen feladatokat vállalók szerepe. Minden ilyenkor történő átalakulás közepette pedig felmerül a kérdés: milyen gyülekezetei álmodunk magunknak? Vagyis: milyen legyen a gyülekezet? Hogyan szeretnénk gyülekezetünkben a közösséget és hitünket megélni? Ez talán egy közös vízió, egy közös cél, amely felé indulni lehet. Aztán persze jönnek a gyakorlati kérdések is: mit kell tennünk ezért a célért? Természetesen sokkal több és más jellegű ok is adódhat arra, hogy gyülekezetek felrázódjanak, és elkezdjenek gondolkodni - a lelkészváltás csak egy lehetőség a számos közül. A két karikatúra komoly segítség és gondolatindító lehet ebben a kérdésben. A gyülekezet önkénteseinek önmeghatározása: a lelkészt segítjük, vagy gyülekezetei építünk? Mit tesznek tulajdonképpen a gyülekezet önkéntesei, amikor „bevetésen” vannak? Gyakran hallani, hogy azt mondják: „Segítünk a lelkésznek.” Persze a lelkész a gyülekezet szellemi és spirituális vezetője, akinek elsődleges feladata az igehirdetés, a lelkigondozás, a keresztelés, az esketés és a temetés, az iskolai és gyülekezeti hitoktatás, tehát a lelkiekben gazdag gyülekezeti élet ellátása. És ha vannak önkéntes segítők, akik - tehetségükhöz mérten - a felújításoknál, különféle engedélyek beszerzésénél, akár istentiszteletek tartásában vagy gyülekezeti csoportok és körök vezetésében segítenek, illetve megszervezik egy-egy gyülekezeti alkalom kulináris kereteit - illetve egyéb példákat is lehetne említeni -, akkor ez nagyban gazdagíthatja a gyülekezeti életet. Pláne akkor, ha ezek az aktívan részt vállaló és kreatívan gondolkodó gyülekezeti segítők többen vannak, mint azok, akik csak tanácsokat osztogatnak, és kritizálnak, ugyanakkor a gyakorlati kivitelezésnél meghátrálnak, a döntő pillanatban hirtelen nem érnek rá, és másokat tessékelnek maguk elé. De mégis mi motivál egyes gyülekezeti tagokat arra, hogy belevessék magukat a gyülekezeti életbe? A motiváció, hogy „Segítjük a lelkészt!” nem túl szűkre szabott? Nem úgy cseng, mintha a gyülekezeti tag személyes szívességet tenne a lelkészének? Persze ez mégiscsak jobb, mint ha a lelkésznek egymagának kellene kormányoznia azt a sétakocsikát, amelyen a gyülekezeti tagok kényelmesen ücsörögnek, és magától értődő természetességgel hagyják elvégezni a különféle szolgáltatásokat, majd pedig csattogtatják az ostort, ha véleményük szerint túl lassan döcög a szekér. Bizony a bal oldali karikatúra nem kíméli a szemlélőt. De íme, egy javaslat a gyülekezeti önkéntesek önmeghatározásához: „Gyülekezetét építünk!” - mégpedig lelkész és gyülekezet együtt. Közös elképzelésünk van arról, milyen legyen a gyülekezetünk. Ezt építjük, ezen dolgozunk egymással és egymásért. Ezt a közös építkezést örökíti meg a jobb oldali karikatúra. A lelkész nem vonul a menet elején, hanem beletagozódik a gyülekezet közösségébe. Nem hajcsár és nem is hajó orrán ágaskodó díszfigura. Teljesen mindegy, ki melyik helyet foglalja el a gyülekezet építésében. Sokkal fontosabb a közösség, amely egy irányba halad, mert mindenkinek egy cél lebeg a szeme előtt: a gyülekezet építése - és ezzel Isten országának építése. Természetesen a magunk szerény eszközeivel, de Isten lelke által vezetve és elkötelezetten. A lelkészközpontúságról - mi történik akkor, ha nincsen lelkész? A lelkész pozíciója a jobb oldali ábrázoláson némelyeket bizonyára elgondolkodtat. Miért nem áll elöl? A kérdés másként is feltehető: Mennyire gondolkodunk lelkészorientáltan? Mennyire vagyunk lelkészcentrikusak? És mit tudunk kezdeni a Luther-féle egyetemes papság elvével? Mennyire fér bele egyházképünkbe az, hogy a gyülekezeti tagokra szellemi, spirituális feladatok is bízhatók? Nyilvánvalóan itt nem a legalapvetőbb lelkészi feladatok átruházásáról van szó. És arról sincs szó, hogy a lelkész lustálkodás céljából kívánná ezt! De azért arról, hogy a gyülekezeti önkéntesek spirituális szerepet is betölthetnének, megéri elgondolkodni. E szerepük betöltése közben természetesen a lelkész kísérné, képezné őket. Mi van akkor, ha a gyülekezet valamelyik csoportos alkalmán vagy körében a lelkész történetesen nem tud jelen lenni? Milyen sokszor marad el ilyenkor az alkalom - és akkor lesz újra megtartva, ha a lelkész ismét jelen van. Tulajdonképpen mi szól az ellen, hogy rendszeres lelkészi jelenlét nélkül is alakulhassanak csoportok és körök? Miként érvényesülhetne oly sok szellemileg és lelkileg jó adottságú gyülekezeti segítő? Hogyan lehetne az ő talentumaikat, képességeiket belevonni a gyülekezet építésébe, hogyha a lelkész jelenléte azokat - még ha akaratlanul is — háttérbe szorítja? Van-e a gyülekezetben hely, ahol a teológiát nem végzett tagok - ne felejtsük: szintén Istentől kapott - spirituális képességei kibontakozhatnak? A lelkész formálja a gyülekezetét - a gyülekezet pedig a lelkészt formálja Régóta nyilvánvaló, hogy a kívánt gyülekezeti kép kialakulásában fontos szerepe van a lelkész és a gyülekezet kapcsolatának. Kétségtelen, hogy a lelkész személyisége és gondolkodásmódja meghatározó mértékben alakítja a gyülekezet arculatát. A lelkész magatartása lecsapódik a gyülekezeten. És az a bizonyos „kémia” sem játszik jelentéktelen szerepet. Ha a „kémia” a lelkész és a gyülekezeti tagok között jó, akkor máris könnyebb a gyülekezeti életet közösen alakítani. Ellenkező esetben a figyelem elterelődhet a közös gyülekezeti képről, hiszen először az összeférni nem tudást kell orvosolni. Többlelkészes gyülekezetekben a lelkészek közötti viszony is sokat számít. Ha jó csapatot alkotnak, akkor már a kezdeteknél kiküszöbölhető sok felmerülő probléma. Ha azonban nem sikerül, akkor a gyülekezeti tagok figyelmét túl könnyen elviszi a lelkészek közötti ellentét. És gyakran megtörténhet, hogy gyülekezeti tagok egyik vagy másik lelkész szája íze szerint beszélnek - és kijátsszák lelkészeiket egymás ellen, vagy „lehúzzák” az egyiket a másik előtt. Kérdés, hogy kívánatos-e ilyen célokra a gyülekezet energiáit pazarolni. Tehát a lelkész meggondolt, avagy meggondolatlan viselkedése hatással van a gyülekezeti életre. És mi a helyzet az állítás másik felével, vagyis azzal, hogy „a gyülekezet formálja a lelkészt”? Nem áll az, hogy egyedül a lelkész a „főnök”, aki mindent a kezében kell, hogy tartson. És nem is a lelkész az, aki egyedüliként felelősséggel tartozik a gyülekezeti tagokért és a gyülekezet életéért. Ez a gondolkodás zsákutcába vezet, mert nem felel meg a realitásnak. Sokkal inkább „alakítja" a gyülekezet a lelkészt. A közösség felelős a lelkészért. Felel azért, hogy lelkésze egészséges maradjon, és hogy szabadon végezhesse a rábízott szolgálatot. Ezt pedig a gyülekezet úgy nem érheti el, ha a lelkész hajcsárévá lesz - amint ezt a bal oldali karikatúrán az ostor jól kifejezi. Sokkal inkább arra lenne szükség, hogy a gyülekezet szívén viselje lelkésze sorsát, figyeljen lelki és testi egészségére. Hiszen ha a lelkész lelki egyensúlya megmarad, az nemcsak saját magának, hanem az egész gyülekezetnek is nyereség. Ehhez nyilván figyelembe kell venni, hogy a lelkésszel szembeni elvárások szépen leíratnak, akár megállapodások formájában. De miért ne lehetne a presbiterektől, aktívabb gyülekezeti tagoktól elvártakat hasonlóan összeírni? Csak két példa: Hány presbiter bukna meg már a rendszeres istentisztelet-látogatáson? És hányán elvárják a lelkésztől sokféle gyülekezeti kör működtetését, de egyiken se jelennek meg. Tehát: ne csak a lelkész számára fogalmazza meg egy gyülekezeti tag elvárások sokaságát, hanem önmaga számára is. Vajon elég lenne minderre a lelkészi illetményre való utalással válaszolni? Vagy mégse söpörjük le az asztalról ilyen könnyedén a nem lelkészeknek a gyülekezetükért viselt felelősségét? Hisz ez is befolyásolja, hogy a lelkész ép és egészséges marad-e. Mindenféle különbözőség ellenére együtt Isten az embereket különbözőnek teremtette. Ez gyakran vezet a gyülekezeti tagok között véleménykülönbségekhez. Legjobb esetben egészséges és egyenrangú diskurzus alakul ki, amelyből mindenki megerősödve kerül ki, s amelyből mindenki profitál. Legrosszabb esetben viszont egyre feloldhatatlanabb és áthidalhatatlanabb ellentétek kiéleződéséhez vezethetnek a különbözőségek. Bizonyos törésvonalak egy gyülekezeten belül már hamar kirajzolódnak. Például a múltban gyökerező konfliktusok ilyenek, amelyeket hol szőnyeg alá söpörnek, hol érzelmi kitörések okozói lesznek, és szilánkosra törnek minden jövőképet. De többlelkészes gyülekezetben probléma lehet az egyes lelkészek köré tömörülő „rajongótábor” is. Az is okozhat gondokat, hogy akik régebb óta, akár „családi örökségként” tartoznak a gyülekezethez, hogyan viszonyulnak az újonnan érkezettekhez. Netán ősinek képzelt jogaikhoz ragaszkodnak? Szóval: vannak különbségek, és ezek kezelése a tulajdonképpeni kihívás a gyülekezet számára. Mint testvérek az Úrban, egyek a hitben nem mindegy, hogyan szembesülünk ezekkel a kérdésekkel. De éppen a különbözőség, a különböző talentumok és nézőpontok, a hitélet különböző formái és hangsúlyai - mindezek jelentik éppen a gyülekezet gazdagságát. De persze ez sem mindig könnyű. Komolyan feltehető az a kérdés, hogy a gyülekezet mennyire gondolkodik integratívan, hogy más személyiségűek és másképpen gondolkodók mennyire lelnek befogadásra a gyülekezetben. Vagy pedig az a rejtett gondolkodásmód az irányadó, hogy a gyülekezeti mag kicsiny köre rendkívül jól megvan magában, és ezt a kis ékes kört szívük szerint nem is bővítenék? De hát az említett különbségek olyanok, mint a fényszórók, amelyek egészen különböző helyekről mégis mind ugyanarra a pontra vetik fényüket. A cél a gyülekezet építése, ezen belül emelhetünk ki más-más szempontokat az egyházközség formálásakor. Persze fontos, hogy ezek az egyéni „fényszórók” a dolgokról alkotott egyéni nézetek ne váljanak egyedül mérvadóvá. Hiszen a testvéri szeretethez sokszor a mások ötleteinek megvalósítása is hozzátartozik. Ebben segít a belső bizonyosság arról, hogy Isten mindnyájunk felé ugyanúgy fordul, ugyanannyira szeret bennünket. És ezáltal arra szabadít fel minket, hogy ne elmélyítsük a köztünk lévő árkokat, hanem igenis odaléphessünk egymáshoz, ahogyan ő is - mindenek ellenére - odalép hozzánk. A vitához Az itt leírt gondolatok nem kőbe vésett törvények. Valószínűleg egyesek némelyikkel meg tudnak barátkozni, de bizonyára vannak olyan pontok is, amelyek erős ellenállást váltanak ki. Legyen ez így! Hiszen e sorok valójában vitaindítók kívánnak lenni. És minden bizonnyal mindenki vélekedik is valamiképp az egyes kérdésekről. Azonban fontos együtt küzdeni azért, hogy megtaláljuk, az egyháznak és a gyülekezetnek mi a jó, mi a jövőbe mutató út Jézus Krisztusban. A cselekvés a miénk. Vágjunk bele - nem egyenvéleménnyel, de ugyanabba az irányba, Istenre tekintve és a közösség javát szolgálva. A szerző a Soproni Evangélikus Egyházközség lelkésze
