Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)

2013-10-13 / 41. szám

Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2013. október 13. *• 3 » Folytatás az 1. oldalról Természetesen minden ellátottnak biztosítják a lelkigondozást is az or­szágos egyház fenntartásában műkö­dő szeretetotthonban. Az intézmény lelkiségét meghatározza a keresz­tyén hit, melynek alapja a Jézus Krisztussal való személyes életközös­ség. így az otthonban minden reggel van áhítat, melyen minden gondozott részt vesz a munkatársakkal együtt. A szombati ünnep nyitányaként Bozorády Zoltán nyugalmazott es­peres egy felnőtt férfit keresztelt meg, azután Prókai Árpád nyitóáhítatát hallgathatta a templomot teljesen megtöltő ünneplő gyülekezet. A bold­­vai református lelkipásztor a bűnbánat és a kegyelem kapcsolatáról szólt íjn 1,8.9 és Zsolt 130,3.4 alapján: Isten nem elnézi, hanem megbocsátja a vétket. Az ebédet a napsütötte, zöld füves Húszéves az Emmaus udvaron fogyaszthatta el a vendégse­reg, majd Kákay István énekkel kö­szöntötte az egybegyűlteket. A jubi­leumokra tekintettel előadta Weöres Sándor Ünnep című megzenésített költeményét is. Nagy érdeklődés kísérte a legré­gebbi lakó beszámolóját az otthon életéről: milyen volt az elmúlt húsz év? Hegymegi Ilona azt is elmondta, hetente milyen órákra „járhatnak” az érdeklődők: van itt hittan-, torna-, ének-, irodalomóra, és kézműves-fog­lalkozások is. A gyülekezet Emmausi Tanítvá­nyok nevű zenekara evangéliumi énekekkel dicsőítette az Urat, s meg­énekeltette a hallgatóságot is. Buda Annamária, egyházunk diakóniai osztályának vezetője előadásában arról szólt, hogy a gondozottak és az önkéntesek egymás megajándékozói ebben a szolgálatban. Záróáhítatában a gyülekezet, illet­ve az otthon lelkésze, Bozorády And­rás arról tett bizonyságot, hogy mi­lyen kiapadhatatlan áldások forrása rejlik az idősek életében, amiért há­lát adhatunk a mennyei Atyának. A vasárnapi úrvacsorás ünnepi hálaadó istentiszteleten D. Szebik Imre kiemelte: miként a hit és a cse­lekedetek, úgy tartozik össze a temp­lom és a szeretetotthon. Minden rá­szorulóban Jézus jön hozzánk; ez az igazi istentisztelet. A nyugalmazott püspök figyelmeztetett: Isten szavát csak a csendben lehet meghallani. A jubileumi ünnepség - az aradi vértanúkra is emlékezve - a Himnusz eléneklésével zárult. (További információk: garainyh.hu.) ■ G. A. ► Az alábbi villáminterjú az Em­maus Evangélikus Szeretetott­honban leghosszabb ideje lakó hittestvérünkkel készült a husza­dik születésnapi ünnepségen. Hegymegi Ilona ugyanis hu­szonhat éve él a közel százéves múltra visszatekintő szeretet­otthonban. Ám e rövid beszél­getés régebbről indul, az inter­jú készítőjével való első, közel fél évszázaddal ezelőtti találkozás felidézésével, amely az ő szülei házában, Alsópázsiton zajlott... E sorok írója, aki akkor még iskolás volt, jól emlékszik: egy vasárnap dél­után meglátogatta családját az evan­gélikus tanító néni. Egy nagy, fekete, hordozható magnetofont hozott. De mielőtt megszólalt volna a szalagra rögzített igehirdetés, gyorsan össze­hívták a közeli rokonokat, ismerősö­ket és szomszédokat a nagyszobába; akkor ez még újdonságnak számított a tirpákok körében. Az egybegyűltek nagy figyelemmel hallgatták a házhoz jövő evangélikus evangélizációt, az olyan prédikációkat, amelyek temp­lomokban akkor talán nem is han­gozhattak el. Többek között Gáncs Aladár léleképítő gondolataira Jézus megváltó munkájáról máig hálásan emlékezik a kérdező.-Ez a missziós szolgálat tovább­ra is megadatott Ilus néni számára?- Amikor ötvenöt évesen betöl­töttem a nyugdíjkorhatárt - a város széli Kistelekiszőlőben voltam taní­tó -, az igazgató nem akart elenged­ni nyugdíjba, de én azzal indokoltam a távozásomat, hogy nekem az idő­sek közötti szolgálatra van elhívá­som. S folytattam a bokortanyákban és a lakókörnyezetemben az evan­gélikusok látogatását, a lelki be­szélgetéseket, mert az időseknek leginkább arra van szükségük, hogy valaki meghallgassa őket. Ilus néni- De hogyan került Ilus néni az otthonba huszonhat évvel ezelőtt?- Amikor meghaltak a szüleim, egyedül maradtam a város széli há­zukban, hatvanhat éves voltam már, és igei vezetést kaptam, hogy költöz­zem be a Nagytemplom melletti, Eötvös utcai kis szeretetotthonba. Lakótársaim között és a templomi gyülekezetben is folytathattam szol­gálatomat. S amikor húsz éve elké­szült az új otthon, nagy örömmel vettük birtokba a kényelmes, korsze­rű szobákat, ahova elhozhattuk a sa­ját bútorainkat is. A látogatás szolgálatát máig foly­tatom, és mindaddig, amíg a busz­ra fel tudok szállni. De hozzám is so­kan jönnek ki a városból, csak hogy imaközösségben legyünk, és szemé­lyes lelki kérdésekről beszélges­sünk. A külmisszió is régtől szív­ügyem, és a szeretetszolgálat máig betölti az életemet.- A kilencvenkettedik életévét már betöltötte. Ilus néni a legidősebb itt, az otthonban?- Ó, nem, van kilencvenkilenc éves lakónk is, én „csak” a leg­hosszabb ideje otthonlakó vagyok a huszonhat évemmel, s előrement „honfoglaló” társaimmal az örökké­valóságban találkozhatom.- Újabb lakótársak között sem tét­lenkedik. Hogyan telnek mostanában a hétköznapok?- Nagyon sok levelet kapok és írok, így is megkeresnek kérdéseikkel ré­gi ismerős lelki testvérek. Néha a reg­geli áhítatot is én tarthatom, és ebben a százfős, sokszínű és sokféle terhet hordozó testvéri közösségben mindig van miért, kiért imádkozni, vagy a sú­lyos betegeknek akár csak meg lehet fogni a kezét, hogy érezzék, nincse­nek egyedül utolsó órájukban sem. # * * Ilus néninek csak a tanítói pályáról sikerült nyugdíjba mennie, de az örömhír továbbadását kortalanul és korlátlanul folytathatja. Ebben a szeretetszolgálatában áldja és erősít­se meg az Úristen az Emmaus „leg­régibb” lakóját! ■ Garai András Reformációi műhelymunka Az Úristen különös ajándékának te­kintem, hogy éppen a reformáció kezdete ötszázadik évfordulójának előkészítése idején kaphatok szere­pet a világ több mint hetvenmillió evangélikusát összefogó Lutheránus Világszövetség (LVSZ) vezetésében. Ezekben az években a máskor talán rutinszerű ülések is az évforduló je­gyében zajlanak. Október első napjaiban Helsinkiben ' találkozott huszonnégy európai tag­egyház mintegy negyven küldötte. Meglepőnek tűnhet, hogy az evangé­likus többségű országban nem „hazai pályán” találkoztunk, hanem egy or­todox kulturális alapítvány Sofia ne­vű konferencia-központjában. Ám jó tudni, hogy Finnországban - történel­mi okokból - az ortodox egyház is hi­vatalosnak számít. Ambrosius metro­­polita pedig, aki ezt az egész közpon­tot megálmodta, kiváló kapcsolatot ápol az evangélikusokkal. Sok résztvevő persze nem tudta mire vélni, hogy mi ketten egymás­sal magyarul társalgunk. A titok nyitja, hogy ő a hetvenes években ösztöndíjasként a budapesti Evangé­likus Teológiai Akadémián tanult. Igaz, hogy azóta áttért az ortodox hit­re, de köszöntőbeszédében eljátszott a gondolattal: mi lett volna Finnor­szágból, ha annak idején ott a görög­keleti vallás terjed el? Válasza önkri­tikus volt: az ország sokkal lassabban fejlődött volna, és a finnek többsége sokáig írástudatlan maradt volna. Beszéde végén külön kitért arra, hogy közel negyven éve ismerjük egymást, majd mint az ülés levezető elnökéhez hozzám lépett, és az orto­dox püspökök keresztjét tette a nya­kamba. Köszönettel nyugtáztam a gesztust, ugyanakkor tudom, hogy a kelet-közép-európai ortodoxiára még nem éppen ez az ökumenikus nyi­tottság jellemző. Alighanem meglepetést okozok azzal a közlésemmel is, hogy konfe­renciánk első előadását a finn katoli­kusok püspöke, Teemu Sippo tartot­ta. Ő is olyan témáról szólt, amelyet a mi régiónk római püspökeitől kevés­bé hallhatunk, hogy tudniillik a kato­likusok hogyan készülnek a refor­máció ötszáz éves jubileumára. Nos, szívet melengető módon: konferenci­ákkal, ökumenikus istentiszteletek tervével és azzal a reménnyel, hogy immár visszafordíthatatlan az a folya­mat, amely az egyházak látható egy­ségéhez vezet. Immár több nyelven is megjelent az a füzet, amely a Vatikán és a Lutherá­nus Világszövetség közötti dialógus újabb eredményeit összegzi. Beszédes a címe: Konfliktusból közösségre. Nö­veli a dokumentum jelentőségét az a tény, hogy a bizottság római katolikus társelnöke, a német Gerhard Ludwig Müller püspök időközben magas va­tikáni beosztást kapott, és a Hittani Kongregáció prefektusaként rangban és befolyásban a pápa utáni harmadik embernek tekinthető. (Az evangélikus társelnök Eero Huovinen nyugdíjas helsinki püspök volt.) E helyen a kiadvány konklúziójának számító öt ökumenikus imperativust ismertetem. Első: a dialógus útjára ne a szakadás, hanem az egységtörekvés felől lépjünk rá; második: legyünk ké­szek arra, hogy formáljon, alakítson bennünket a másik egyház gyakorla­ta; harmadik: célunk a látható egység megvalósulása legyen; negyedik: en­gedjük, hogy Jézus Krisztus evangé­liumának ereje járjon át minket; ötö­dik: legyünk együtt jelen a szeretet­szolgálatban. A magam részéről hozzátennék egy hatodik imperativust is: ahogy egykor Luther, úgy mi is szenvedélyesen kell, hogy kérdezzük: „Hogyan találok ke­gyelmes Istent?” Ha beérjük ennél ke­vesebbel, akkor csak az egyház-diplo­mácia szintjén maradunk. Ha viszont bennünket is feszít ez a kérdés, akkor eszközei és részesei lehetünk az egyház igazi, lelki megújulásának. Ám ne higgye az olvasó, hogy együttlétünk csupán az ortodox és a katolikus egyházzal folytatott párbe­széd jegyében telt. Első számú felada­tunk természetesen saját ügyeink megtárgyalása volt. Első helyen a 2017-ben esedékes LVSZ-nagygyűlés témájának meghatározása, amely így hangzik: „Isten kegyelme felszabadít” Egy teljesítmény-központú és szá­mos emberi visszásságtól terhes világ­ban igazán nagyszerű az ízig-vérig jé­­zusi-páli-augustinusi-lutheri kegye­lemről szólni. A három altéma „not for sale” (nem eladó) kezdetű megfogal­mazása pedig nemcsak a modern fo­gyasztói társadalom kísértéseire és a reformációt kirobbantó egyik po­gány visszásságra, a bűnbocsátó cédu­lák árusítására emlékeztet, hanem modern korunk veszélyeire is: az üd­vösség nem eladó, az ember nem el­adó, a teremtés nem eladó. Az első altéma a reformáció forrás­vidékére vezet vissza, vagyis hogy nem emberi teljesítményekben bízva, hanem csakis hit által, kegyelemből állhatunk meg Isten előtt. A második altéma korunk olyan társadalmi kihí­vásait idézi fel, mint az emberkeres­kedelem, a prostitúció és a pornográ­fia, a munkaerő kizsákmányolása, a migráció és hasonlók. A harmadik al­téma pedig az ökológiai szempontok fontosságára hívja fel a figyelmet. Az évenként esedékes európai ta­lálkozó mindig lehetőséget kínál ar­ra is, hogy a három régió képviselői egymás között beszéljék meg dolga­ikat, hiszen nem feltétlenül ugyanazok a kérdések foglalkoztatják az északi, a nyugati és a kelet-közép-európai evangélikusokat. A magunk belső tanácskozásán megállapíthattuk, hogy egyre inkább módunk van tematizálni az LVSZ munkáját. Immár kisebbrendűségi érzések nélkül törekedhetünk arra, hogy véleményünkre odafigyeljenek. Vannak olyan sajátos tapasztalata­ink, amelyeket mások gazdagítására is meg tudunk egymással osztani. Az ökumenében ugyanolyan ártalmas a véleményterrorral együtt járó imperi­­alisztikus magatartás, mint a másiktól elzárkózó provincializmus. Nekünk a kettő között az egyensúlyra kell töre­kednünk. így talán azt is sikerül elér­ni, hogy a világ evangélikussága ne fog­lalkozzon monotematikusan olyan kérdésekkel, mint például a homosze­xualitás egyházi megítélése. Azt sem tagadhatjuk le ugyanakkor, hogy ép­pen a mi régiónkban mutatkoznak lé­nyeges különbségek egyebek mellett az ordináció megítélésében, hiszen szá­mos kelet-közép-európai evangéli-ÉGTÁJOLÓ (t) kus egyház nem szentel nőket lel­késszé. A helsinki konzultáción véleményt tudtunk cserélni olyan kérdésekről is, mint az evangélikus felsőoktatási in­tézmények terv szerinti szorosabb, há­lózatszerű együttműködése, valamint az egyes tagegyházak reformációi előkészületei. Utóbbi keretében nagy érdeklődés övezte azt a vetítést, ame­lyen az egyházunk megbízásából ké­szülő Luther-rajzfilm első elkészült epizódját mutathattam be, angol fel­iratozással. A nagy érdeklődést és se­gítő szándékot látva jó reménységgel lehetünk azzal kapcsolatban, hogy a 2017-es jubileumi esztendőre megva­lósul ez a rendkívüli vállalkozás. A konferencia, mint mindig, isten­­tiszteleti keretben zajlott. Isten igé­je fölé hajolva újra és újra erőt me­ríthettünk feladataink elvégzéséhez egyházunkban és az evangélikusság nagy családjában. Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület

Next

/
Thumbnails
Contents