Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-10-06 / 40. szám
Evangélikus Élet MOZAIK 2013. október 6. *• 15 Minőségi idő „NEKTEK PEDIG MEG A HAJATOK SZALAI IS MIND SZÁMON VANNAK TARTVA” (MT 10,30) Bálint Zoltánná Kis Beáta levele Annak idején üdítően hatott e sorok írójára Gary Chapman Egymásra hangolva című könyve, amely durva megközelítésben arról szól, hogy minden ember az öt szeretetnyelv valamelyikén beszél és ért a legjobban. Az Elismerő szavak, a Minőségi idő, az Ajándékozás, a Szívességek és a Testi érintés fejezetcímek mutatják, miként is fejezhetjük ki a mások iránti szeretetünket, illetve miként kaphatjuk ezt meg másoktól. Az internet és a vele kapcsolatos függőségi problémák leginkább a minőségi idő ellenségei - ez ugyanis azt jelentené, hogy „osztatlan figyelmet szentelünk valakinek. (...) A minőségi idő lényege az együttlét, ez nem csupán fizikai közelséget jelent... Az együttléthez nélkülözhetetlen az egymásra fordított figyelem.” A figyelem pedig a leginkább veszélyeztetett erőforrásunk. A modern élet legtöbb kelléke - e-mail, sms, chat, állandó jelenlét az interneten - arra épül, hogy egy gombnyomással valóságos információáradatot zúdítsunk magunkra. Egy-egy Twitterüzenet vagy facebookos jelzés pedig máris arra csábít, hogy nemcsak azt, hanem az összes aznapi információt átnézzük. A „kütyük” korában nagyon könnyű folyamatosan elérhetőnek lenni, de ez sajnos azt is jelenti, hogy folyamatosan meg is szakíthatják figyelmet igénylő tennivalónkat. A kaliforniai Irvine Egyetemen végzett felmérés szerint egy áüagos amerikai üzletember mindössze tizenegy percig képes a megszakításmentes EGYHÁZ ÉS VILÁGHÁLÓ Rovatgazda: Nagy Bence munkavégzésre. 2006-ban a Time magazin is idézett a fenti tanulmányból, nem kevesebbet állítva, mint hogy a sikerhez vezető egyik kulcs az, ha ezektől a zavaró tényezőktől távol tartjuk magunkat. Amikor a New York Times riportere interjút készített olyan hírességekkel, akik megnyerték a MacArthur-díjat, valamennyien arról számoltak be, hogy amikor hatékonyan szeretnék végezni a munkájukat, akkor nem tartják maguk mellett a mobiljukat és egyéb elektronikus eszközeiket. Ha a Chrome (vagy Linux alatt a Chromium) böngészőt használjuk, érdemes telepíteni a StayFocusd nevű plugint. Megadhatjuk, hogy mennyi ideig akarjuk megvédetni magunkat a figyelemelterelő weboldaláktól, illetve egy listában kezelhetjük ezeket is. Ha a munkánkhoz feltétlenül szükséges a Facebook vagy néhány híroldal elérése, akkor azokat megkímélhetjük a szűrő hatásától. Hasonló hatást érhetünk el a Strict Workflow nevű kiegészítő használatával, ez ugyanakkor segít a hatékony munkavégzésben is, mivel a népszerű pomodoro technika alkalmazására vesz rá. A pomodoro módszer a paradicsom formájú konyhai ébresztőóráról kapta a nevét, amellyel a háziasszonyok a sütés hátralévő idejét mérik. A lényege, hogy a munkaidőt huszonöt, illetve ötperces szakaszokra osztjuk: minden huszonöt perc elfoglaltságra öt perc pihenő jut, amikor érdemes felkelni a számítógéptől és más hasznos tevékenységet végezni, vagy csak egyszerűen pihenni. Bár a kreatív munkavégzés esetén néha zavaró lehet, ha az óra uralja a munkabeosztásunkat, viszont a mindennapos adminisztrációs feladatok elvégzése esetén rendkívül hatékony tud lenni a szigorú beosztás. Az egyik legjobb tanács: ha el akarjuk kerülni, hogy zavarjanak bennünket, ne legyen folyamatosan nyitva az e-mail kliensünk, vagy ha ez nem oldható meg, óránként legfeljebb csak egyszer nézzünk rá. Ha mégis nyitva kell tartanunk az alkalmazást, akkor is elérhetjük, hogy ne legyen folyamatosan a szemünk előtt. Ehhez nincs is másra szükségünk, mint pár virtuális képernyőre, amelyeken téma vagy feladat szerint csoportosítjuk az ablakainkat. Majdnem úgy, mintha több monitorunk lenne, amelyek egyikén csak az éppen aktuális feladatokhoz szükséges dolgok futnak. Számos ilyen alkalmazás létezik, többek között - Windows alatt - a Dexpot (dexpot.de) programot érdemes kipróbálni. Nem foglal sok memóriát, és a kezdőknek sem kell megijedniük tőle. A fenti böngészőmodulok és a többi desktop alkalmazásával már pár nap eltelte után lehet érezni, hogy javul a koncentrációnk. ■ N. B. Kedves Barátaink! Azt gondolom, az egész világ megdöbbenéssel hallgatta a múlt héten Nairobiban történt terrorcselekményekről szóló híradásokat. Mindenki, olyanok is, akiknek semmilyen személyes kötődésük vagy élményük nem volt eddig Kenya fővárosával kapcsolatban. Azonban akiknek ezt a levelet küldöm, minden bizonnyal fokozottan figyelték az eseményeket, hiszen az árva gyermekek támogatásán, az értük mondott imádságokon keresztül Nairobi mára elfoglalt egy kis helyet a szívükben. Nekünk viszont a hír igazi megdöbbenést, komoly megrázkódtatást jelentett. Már az első képeken, amelyeket láttunk, mielőtt hallottuk volna, melyik bevásárlóközpontról van szó, azonnal felismertük: „Ez a Westgateü!” A Westgate bevásárlóközpont, amelynek közel nyolc évig a közelében laktunk, amely a szemünk előtt épült fel. Az elsők között voltunk, akik elkezdték használni, és átadását követően, 2007-től életünk egyik fontos színterévé vált: rendszeresen ott vásároltunk, intéztük ügyeinket, találkoztunk ismerősökkel egy kávéra - és üldögéltünk azon a teraszon, amelyet most a terroristák elsőként lőttek és robbantottak az utca felől. Minden szegletét ismerjük, de ami a legfájóbb: személyesen ismertük a biztonsági őröket, a szupermarket pénztárosait, a pékség eladóit, és sorolhatnám. Vajon mi történt velük? Hála Istennek, közeli ismerőseink közül senki nem volt ott, néhány távolabbi azonban életét vesztette. Gyülekezetünkből vagy az egyházi alkalmazottak közül senki sem érintett. Az árváknak és özvegyasszonyoknak az élettere pedig távol esik innen, ők nem járnak effajta helyekre. Egyik közvetlen munkatársunk és barátnőnk, egy amerikai misszionáriusnő másnap így számolt be e-mailben: „Éppen a Westgate-ben vásároltam szombat dél tájban, és még be akartam menni a könyvesboltba, amikor nehéz, nyomasztó fáradtság telepedett rám. Úgy döntöttem, inkább hazamegyek. Az utcán fegyveres, katonáknak kinéző csoportot láttam közeledni a Westgate felé. Nem hederítettem rájuk, Nairobiban nem ritka látvány ez. Azonban hamarosan rá kellett jönnöm: ők voltak a terroristák! Isten megmentette az életemet.” Jóllehet hiányoznak kenyai barátaink és a kis árva gyermekek, most teljes szívből hálát adunk azért, hogy itthon lehetünk, nem testközelben kellett átélnünk ezt a tragédiát. És ismét azért is hálát adunk Istennek, hogy oly sokáig - három veszélyes országban összesen közel 18 éven át - megőrzött minket minden bántódástól. ■ Szeretettel: Bea A szerző az Evangélikus Külmissziói Egyesület Kenya-referense A szerzetesektől a Facebookig Templomok éjszakája Széesényben Kezdjük a középkori szerzeteseknél! Alkottak, másolták a kódexeket - de a nevüket homály fedi. A személy eltűnt az alkotás mögött. Ha gregorián éneket hallunk, nem tudhatjuk, hányán énekelnek: az a jó énekes, akinek nincs egyéni hangszíne, akinek hangja beleolvad a nagy egészbe. Aki úgy érezte, fontos, hogy a világ tudja, ő az alkotó, az a kevélység bűnébe esett. Ekkor - és az újkor hajnalán - még nem volt kérdéses, hogy ki az igazi alkotó. A művészek nem törekedtek arra, hogy olyan témát találjanak ki, amely csak és kizárólag az övék - a téma és a mű szabad préda volt... Később a szerző, az alkotó fontossá vált: már nem volt mindegy, hogy ki alkot. Megjelentek a személyiségi és szerzői jogok. Az első ilyen jellegű jogvita Magyarországon a 19. század elején volt, amikor egy fordító, Vályi Nagy Ferenc - Kazinczy közvetítésével - Kölcsey Iliász-fordítását is belevette a fordításába, és Kazinczy nem értette, miért van Kölcsey felháborodva. Mi már értjük: az alkotás és az alkotó a mi szemünkben összefügg. Ezzel együtt - vagy ezután - elindult a sztárkultusz: a művészek nevét megjegyezzük, fontossá válik nemcsak alkotásuk, hanem egész életük, minél többet akarunk tudni róluk. Hiszen az, aki ilyen festményt fest, ilyen zenét szerez, ilyen verset ír, az alkotásán túl is méltó a figyelemre: érdekes lett a szerelmi élete, a hobbija, az, hogy milyen ételt eszik, miről beszélget a barátaival, és így tovább. A személy és az alkotás a közismertség szempontjából egymás mellé került. Újabb lépés volt a 20. század első évtizedeiben egy epizód, amelyre Karinthy Frigyes is felfigyelt: egy fiatalember egy szenzációs (botrányos) cselekedettel felhívta magára a figyelmet, majd amikor a figyelem középpontjába került, bejelentette, hogy frissen szerzett ismertségét egy majdan megírandó regény népszerűsítésére akarja felhasználni. Karinthy kissé ironikusan mondja: micsoda új gondolat! Eddig a már felmutatott mű mellé rakták az ismertséget - mostantól először jöhet az ismertség, és utána jöhet a mű. Szegény Karinthy nem is sejtette, hogy ezután még jön a következő lépcsőfok, amelyet úgy hívunk: celebvilág. Ekkor már a hírnév nem az alkotó emberhez, hanem csak az emberhez kötődik - ráadásul anélkül, hogy akár előtte, akár utána megszületne a nagy mű: nem azért híres valaki, mert valami különlegeset tett, hanem azért, mert szerepel a tévében. Az ismertség nem eszköz vagy a művel együtt járó jelenség lesz, hanem öncél. Pár éve azt hittem, itt értünk el a lépcső tetejére. A tévében nézzük azokat, akik egyetlen dolog miatt vannak benne: mert belevették őket. Ma már tudom, van még egy lépcsőfok. A Facebook korában ugyanis nincs már szükség arra, hogy a média segítsen híressé válni - én magam is megtehetem magammal ugyanezt. Feltöltöm a Youtube-ra, megosztom a Facebookon, hogy... Igazából mit is? Az alkotásomat, azt, amivel gazdagítottam ezt a világot? Vagy csak azt teszem világszerte ismertté, hogy létezem, no meg van egy mobilom és egy tükröm a fürdőszobában? Azt, aki önmagáról tesz föl minél több képet, megosztja a világgal, hogy éppen felkelt, náthás vagy szomorú - azt vajon mi hajtja? Talán azt hiszi, hogy enélkül lényegtelenné, értéktelenné törpül az élete, a mindennapi élet hétköznapivá szürkül? Hát ennyire nem hiszünk abban, hogy Teremtőnknek fontosak vagyunk? Muszáj erről állandó külső megerősítést könyörögni - lájkok formájában? Megértem, hogy az alkotás nyilvánosság után kiált, de ha nincs alkotás, amely sokakhoz szól, akkor miért fontos az ismertség? Néha úgy érzem, visszakívánkozom a középkori szerzetesek közé... ■ Hegedűs Attila 2013-ban a kulturális örökség napjainak egyikén, szeptember 21-én tartották Széesényben a templomok éjszakája rendezvényét, melyhez az evangélikus hívek is csatlakoztak. A templom kora délutántól késő estig nyitva állt, és várta a látogatókat. A gyülekezet 19 órától mutatkozott be az érdeklődők számára. Az „Erős vár a mi Istenünk...” kezdetű ének után elsőként Túrmezei Erzsébet Otthonom című versével köszöntötte a megjelenteket Csatlós Noémi gyülekezeti tag, majd ismertette a szécsényi evangélikus gyülekezet és a templom történetét. Mindezek után megnyílt az erre az alkalomra készült kiállítás. A tárlatot Bartha István lelkész ajánlotta a jelenlévők figyelmébe. A program zárásaként Feketéné Benkó Katának, a gyülekezet kántorának csodálatos orgonakoncertjét hallgathatták meg az egybegyűltek. ■ Csatlós Noémi István király az Evangélium Színházban Kell-e olyan Isten, aki „nem tud magyarul”? - csenghet a fülünkben Vikidál Gyula mély, igazán „ősmagyaros” tenorja. A rockoperát sokan fújják kívülről, de vajon arról tudnake, hogy Sík Sándor piarista szerzetes, költő, esztéta, tanár is írt drámát (1933-ban) a kereszténység felvételének időszakáról? Az Ttyqn királyt 1,996-báfi yitfe színre az Evangélium Színház, még Udvaros Beid rértdezésében. Pataki András, aki 2011 óta a színház művészeti vezetője, újra elővette a darabot, így az idei évadot szeptember 29-én a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium dísztermében Vajk Istvánná és a magyarság keresztényé válásának drámájával nyitották meg a népszerű rockopera István-arcával, Pelsőczy Lászlóval (akinek hangja Varga Miklós volt) a főszerepben. Az előadásra lapunkban még visszatérünk.
