Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)

2013-10-06 / 40. szám

Evangélikus Élet

»PRESBITERI«

2013. október 6. *• 13

Ha az ember a falu szót meghallja, rögtön az állatok jutnak az eszébe. Kapirgáló tyúkok, turkáló disznók, kérődző tehenek, legelésző kecskék képe jelenik meg a szemünk előtt. Pedig a helyzet ma már ennél sokkal árnyaltabb.

A mi családunk immár tizenhat éve él egy dunántúli kis faluban, de hozzánk valahogy egészen másféle állatok vonultak be. Közös életünk kezdetén a parókia volt az otthonunk, egy kedves kis parasztház a falu közepén. Öregecske ajtóink, ablakaink olyannyira tessék-lássék zártak, hogy nagyon meg sem lepődtünk, amikor észrevettük első lakótársainkat, a rovarokat. Sok-sok rovar volt: nünükék (amelyek kedves kis nevük ellenére meglehetősen ronda, soklábú, tekergődző férgecskék), fátyolkák, amelyek aranyos szemükkel gyámoltalanul bámulnak a lámpafényre mered- _ ve, no meg pincebogarak, amelyek a vályogfal repedéseiből a sötétben bújnak elő, nagy fekete feneküket emelgetve az idegenek elriasztására.

És persze a nyest, aki a padláson olyan randalírozást csapott éjjelente, hogy már mindenféle rémség eszünkbe jutott, míg csak egy nap szemtől szemben meg nem láttuk a karcsú testű, fürge kis állatot.

Még „kísértetünk” is volt.

De nem afféle álszellem ám, lepedőkből meg zseblámpákból, nem! Hanem igazi, titokzatos és mélyről jövő motoszkálásra képes. A gázkazán bélelt kéménye ugyanis nagy kalandnak tűnt egy-egy fiatalabb verébkének, de sajnos csak lefelé találták meg az utat, felfelé már megállt a tudomány. A kályhacsőben riadtan repdestek, vergődtek, a gyerekek meg ijedten néztek rám: mi lehet ez a szörnyű zaj. Nem is tartottuk őket sokáig bizonytalanságban, felemeltük a koromzsák fedelét, kitártunk ajtótablakot, és a pihegő kis tollcsomót gyorsan szabadon engedtük, hadd re-OKTÓBER 4. - AZ ÁLLATOK VILÁGNAPJA

Nálatok laknak-e állatok?

Mai állatmesék görbe tükörben

etetési perpatvarai jelezték csak, hogy nem vagyunk egyedül.

És akkor felbukkant Második András. Aki - hozzám hasonlóan - már régebben tanult történelmet, annak a kedvéért elmondom, amit a szobatársa megosztott velem. Hogy tudniillik a nagy király híres volt keresztes hadjáratairól, és sikeres hadvezérként

Aztán nőtt a család, és nagyobb, újabb házba költöztünk. Új nyílászárók, modern, műanyag ajtók. Ég veletek, mindenféle teremtmények, ez a ház már csakis az ember szolgálatára áll majd - gondoltuk.

Ám abban az évben sok eső esett. Rendkívül sok, az ősz pedig irgalmatlanul hamar meghozta az éjszakai fagyokat. Első bejáró vendégeink ennélfogva hamarosan a békák lettek.

Először a gyerekeket vádoltuk, hogy biztosan nyitva hagyják az ajtót, de egykettőre fény derült a titokra: az ajtó, mely amúgy tényleg tökéletesen zárt, csak egyetlen pontján, a saroknál hagyott egy - a forduló miatt elengedhetetlen - hüvelykujjnyi kis rést alul. Éppen egy békányi rést. A fagyok elől a kis kétéltűek ebbe a nyílásba álltak be egymás hátára, aranyos Pez cukorkaszerű sorban. És minden ajtónyitás megrázta annyira a békatornyot, hogy a legfelső lepottyant a földre, persze a házon belül. A magam részéről nem félek tőlük, de egyszer-kétszer azért a frász tört ki a házban randalírozó nedves bőrű kis látogatóktól.

Persze egy idő után már ösztönösen nyúltunk az ajtó nyitása után a lepottyant békáért, hogy kitegyük a szűrét kis birodalmunk küszöbén kívülre, meg hát a tél is a segítségünkre volt. Elbékátlanodtunlc.

Tavaly viszont annyira kevés volt a csapadék, hogy ilyen gondunk nem lehetett. A kertben rendületlenül lüktető éjjeli tücsökzene meg a rozsdafarkúak zajos, szünet nélküli fiókasok-sok csatát vitt diadalra. Noémi lányom, aki együtt lakott Második Andrással, sok hasonlóságot vélt felfedezni őkelme és a nagy előd között.

A mi Andrásunk is keresztes volt ugyanis, és sikeres: egy királyi címre érdemes pók.

A tetőtéri ablak nyílásában szőtt magának takaros kis hálót, és nagy sikerrel töltötte meg újra és újra bendőjének kedves ennivalókkal. Ha esett, ha fújt, ha égetett a i , nap, azt az ablakot ember be nem zárhatta hetekig, ne- ^

hogy Második András re- ^ wlf

mekműve szertefoszoljon.

Aztán eljött a nyári táborszezon, és egy nap a rutin mégiscsak úgy hozta, hogy pók úr kívül találta magát a fák között. Valószínűleg ott is sikeres és nevéhez méltóan jó keresztes lovag maradt.

Máig sem tudom, a következő vendégünk hogyan került a házba. Amikor meghallottam, hogy a tetőtérben nyáron egeret láttak a lányok, jobb volt, hogy nem tudtam megszólalni a meglepetéstől, mert valószínűleg nem a hálaadás hangjai törtek volna fel belőlem.

Az egerektől télen-nyáron irtózom, a nagy hidegben mégis valamiféle felmentést adok nekik. Persze olyankor is mihamarabb igyekszem megszabadulni tőlük, de azért meg tudom érteni, hogy melegségre vágynak. De nyáron! És ráadásul a tetőtérben, ahol még nyomasztóbb a forróság, mint kinn? Nem, ez már több volt a soknál. Ez egy elvetemült, gonosz egér, végezzünk vele, amilyen gyorsan csak lehet.

Előkerültek a fél diók meg a befőttesüvegek, és a csapdák hatékonyak is voltak, alig néhány óra múlva ott csücsült az egyik üveg alján egy riadt szemű, remegő bajuszú kis szürke cini. A gyerekek kikerekedett szemmel bámulták. Messziről valahogy sokkal undorítóbbnak meg félelmetesebbnek tűnt. így, hogy az üveg fogva tartotta, szabályos szimpátiával szemlélték. Én meg örömmel konstatáltam, hogy túl vagyunk a dolgon. Derék macskánk majd elvégzi a többit, már csak ki kell vinni neki az udvarra.

Nem is gondoltam többé az egérre - csak két nappal később, amikor az éjjel nyitott ablakot nappalra be szerettem volna zárni, és csaknem felrúgtam egy befőttesüveget, amelyik valahogy ott maradt finoman a sarokba tolva. És igen, ott lapult alatta „szürke testvér” mégpedig élve. Előtte némi Camping sajt, de nem azt ette, hanem a padlót rágta elmélyültem Akkorra persze már a kölkök is előkerültek.- Anyu, olyan aranyos ez az egér, Sámsonnak hívjuk, nézd meg, még fogságban is milyen bátran viselkedik. Nem tarthatnánk meg? Vigyáznánk rá, hogy ne szökjön el.

Tajtékzottam. Nem, nem és nem! Válasszanak, vagy az egér, vagy én. Erre a lehetőségre már az apjuk is előkerült, de mivel Sámson - nevéhez méltatlanul - igencsak úgy festett, mint aki anyai örömök elé néz hamarosan - én maradtam.

Már úgy tűnt, egyéb meglepetés nem érhet bennünket, amikor egy este nyomasztó és titokzatos visítozás és pöfögés hallatszott, meglehetősen

hangosan, a házunk elől. Kóbor kutyák verekedtek össze, vagy Kuglóf kandúr püföli valamelyik vetélytársát? Egyáltalán kimenjünk, vagy jobb, ha nem?

Végül győzött a kíváncsiság. Zseblámpával és partvissal felfegyverkezve odabátorkodtunk a kerítéshez. A szembeszomszéddal egyszerre értünk oda. így együtt döbbenhettünk meg a páratlan látványon: két sündisznó -a délutáni fűnyíráskor a kerítésünk esőkifolyója elé gördített követ próbálta elhengeríteni heroikus erőfeszítéssel. Úgy látszik, a kifolyón át közlekedtek ki-be, mert amikor egyikünk könnyedén elemelte a lyuk elől az akadályt, azonnal elhallgattak, és az őket csodálkozva szemlélőkkel mit sem törődve, elégedetten szuszogva beballagtak a kertünkbe. Nevük is lett rögtön:

Lenke és Borisz.

Természetesen nagyon büszkék voltunk, amiért a sündisznók ennyire fontosnak tartották, hogy bejussanak hozzánk. -De - mint később kiderült - azért többünkben felmerült a kétely, hogy valóban ez volt-e a küszködés igazi oka, vagy csak megijedtek tőlünk, még ha ezt arisztokratikusan palástolták is.

Másnap éjjel azonban fény derült

az igazságra. Ahogy a hold felkelt, hatalmas nyöszörgés és visongás támadt a kerítésünk előtt. És igen, ott volt ismét a két sün. Meg a kő. Ki volt az a dilis, aki odatette? Végül a kísérletezésre leginkább hajlamos gyerekünk vallott. Mi pedig ismét elhengerítettük az akadályt az útból, és Lenke meg Borisz - némi szemrehányással a tekintetében - újfent diadalmasan bevonult hozzánk. Néhányszor hallottuk még elégedett szuszogásukat és szöszmötölésüket éjjelente, de a kőre most már nagyon vigyáztunk, hogy soha ne legyen nekik útban.

Önkéntes meteorológusunkat, Gáláront egy borongós délutánon fedeztük fel a ház előtti fa fényes, barna ágához simulva. Gyönyörű, csillogó bőrű kis zöld béka volt. Aranykeretes szemeit gyanakodva fordította ránk, de azért csak énekelgetett tovább. Szemmel láthatóan boldog volt. Eső már hetek óta nem esett, nem is tudom, hol vészelhette át azt a nehéz időszakot. Mindenesetre mi egészen addig a napig a létezéséről sem tudtunk, csendesen, visszavonultan élhetett, és szerényen a háttérből fogdoshatta a legyeket a kertünkben. Most azonban dalos kedve támadt. Méltósággal, fontossága teljes tudatában, nagy-nagy komolysággal ismételgette gurgulázó énekét a zöld lombok árnyékában.

Egy darabig bámultuk, aztán ki-ki folytatta a munkáját. Én éppen teregetni készültem, nem tudtam eldönteni, hogy ki az udvarra vagy be a teraszra tegyem a ruhákat. Aztán Gáláron kitartó vartyogása miatt végül mégis a tető alá teregettem. És jól döntöttem, mert hamarosan valóban nagy cseppekben lezúdult az eső. A föld mohón itta az oly régen várt éltető vizet, a növények boldogan nyújtózkodtak, a levegő megtelt friss, zöld illattal. Gáláron pedig elégedetten kuruttyolt a fán.

Azóta is ott élhet valahol. Nem zavarjuk, nehogy elmenjen. Viszont figyelünk rá. Sokkal inkább, mint a távoli fővárosban élő druszájára. Ha a mi békánk brekeg, akkor Tengelicen eső lesz, az fix.

Nyarunk egyik csúcspontja minden évben a hittantáborunk. Nagyon szeretünk rá készülni, és rettentően élvezzük az egész hetet. A sok gyereket, a játékokat, az énekléseket, tréfákat. . ...... ...

Legutóbb kipróbáltuk, mekkora csirkefogók a táborozóink. Ehhez persze két csirke kellett, amelyeket meg lehet fogni. Szereztünk is két nagyobbacska fehér csirkét: Kukorica János és Vegetári János néven mutattam be őket a táborozóknak. Aztán jókat nevettünk, mert előbb a gyerekek kergették a csirkéket, aztán a csirkék a gyerekeket, végül én a csirkéket, mert persze átmentek a szomszédba a csalánoson át. Mindenki épen megúszta, én meg bebiztosítottam magam alaposan reuma ellen. Minden jól is végződött volna, csak hát mi legyen a csirkékkel a játék után?

„Együk meg őket” - gondoltam józan paraszti eszemmel. De akkor persze nem volt idő azonnal csirkét vágni. Amíg pedig mi a többi játékkal görgettük tovább a tábori programot, Borsika lányunk megbarátkozott a két csirkével. Ettek, ittak, jól mulattak a szárnyasok, még új nevet is kaptak: Lencse és Kalóz. Na már most: ezek után ki eszi meg a barátait? Persze, hogy senki ép lelkű ember. Ám Lencse és Kalóz megtartásának is volt némi akadálya. Például hogy még nincs tyúkólunk, meg éppen elutazni is készültünk. Végül visszaváltottuk a csirkéinket, és másik kettőt főztünk meg a tábor utáni vasárnap ebédre.

Tavaly a nyár utolsó két hetében új lakók költöztek be hozzánk: Zsülienék. Úgy kezdődött, hogy Anna lányom, aki akkor immár a hatodik osztályt kezdte, az előző tanévben kicsit gyengébben teljesített a természetismeret-órákon, és így négyest kapott év végén.

Idén biztosra akart menni. Amikor megkapták az új tankönyveket, elszántan rögtön az első leckéhez fordított: ő bizony most előre fog készülni, bármi legyen is az első anyag. Gyűjt makkot, falevelet, szerez brokkolit, zsurlófüvet vagy amiről tanulni fognak. Bármit.

És az első lecke a humusz volt a könyvben. „Komposztálj házilag, a folyamatot gyorsítják a szorgos földigiliszták” - állította a tankönyv. És Anna már nem is kérdezett semmit, hanem bejelentette, hogy ebben a befőttesüvegben mától gilisztákat tart. Igen, itt bent a konyhában. Egy kis szörnyülködés után végül arra jutottam, hogy a dolog azért nem annyira borzasztó, hiszen a giliszták földben laknak... Szóval az emberiség nem fog értesülni róla, hogy a konyhában gilisztát tenyésztünk.

Hát így kezdődött. Persze a dolog azért mindvégig nem volt ennyire egyszerű, hiszen Zsülienék (lásd: Gili, mint giliszta, ejtsd: zsüli, szerintünk franciásan) előbb agyon lettek öntözve, és fölpuffadva, élettelenül úszkáltak a sáros lé tetején. Majd néhányan valami titokzatos okból megszöktek, a padlón leltünk rájuk kiszáradva.

De minden jó, ha jó a vége: hárman túlélték a konyhai kalandot, és Anna most boldogan várja, hogy a komposztáláshoz és a gilisztákhoz érjenek a tankönyvben. Mert előbb a második leckét veszik, amíg vannak a fákon le° velek, és élőben lehet látni az 5 alakjukat. Úgyhogy kitartás, § még két-három hét, azt már i akár gilisztákkal együtt is kill bírjuk.

“ És hogy mindebből mi a tanulság? Hogy az élet nem romantikus falusi idill, de az állatok szebbé, gazdagabbá és vidámabbá teszik az életünket. Hála Istennek, hogy vannak. Becsüljük meg őket!

■ Füller Tímea