Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-09-22 / 38. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2013. szeptember 22. *• 9 ► A művészettel - és azzal a megragadhatatlannal, amelynek „megragadására” a művészet vállalkozik - bensőséges és közvetlen találkozásra vágyó érdeklődő számtalan szakrális térbe betérhet szeptember 14-étől egészen 22-éig nemcsak Budapesten, hanem sok kisebb településen is. A két hétvégét magában foglaló Ars Sacra fesztiválból az Evangélikus Élet is kiveszi részét, és a programsorozatról két részletben tudósít. Elsőként a szeptember 14-ei templomok éjszakájával foglalkozunk, elsősorban a nyitott evangélikus templomokra, kiváltképp a fasori, illetve kelenföldi programok részletes bemutatására koncentrálva, következő lapszámunkban pedig igyekszünk kitekinteni, kulturális körképet rajzolni a programsorozatról. A szent előtti hódolat Elefánt a Fasorban ► Péntek 13-ára esett idén az Ars Sacra fesztivál ünnepélyes megnyitója. A hetedik, vallás és művészet kapcsolatának misztériumát kutató, vagy talán pontosabban: annak hódoló rendezvénysorozathoz számos evangélikus gyülekezet is csatlakozott, így a fasori, a kelenföldi, a kőbányai, az óbudai, a fóti, a gyomai, a kaposvári és a nagytarcsai evangélikus templom is megnyitotta kapuit. Az országos megnyitón, a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében az Ars Sacra Alapítvány kuratóriumának tagjai köszöntötték az egybegyűlteket. Nem kevesebbre vállalkoztak a szervezők idén sem, mint - a művészet segítségével - „az emberek lelkének fölemelésére” szíveik nyitogatására. Dr. Csorba László, a Nemzeti Múzeum főigazgatója a szépséggel való találkozás örömkeltő erejéről beszélt. A programsorozat fővédnöke, dr. Erdő Péter bíboros, prímás nyitotta meg hivatalosan is a 2013-as Ars Sacra fesztivált, rámutatva arra, hogy az igazi művészet valami szent dolog, a mélység tükre, mely az embert egy nagyobb és mélyebb összefüggésbe állítja bele. Ilyen módon a hit továbbadásának és bemutatásának is eszköze - hangsúlyozta a bíboros. Lackfi János költő néhány hoszszabb-rövidebb verssel színesítette az eseményt. Emlékezetes az Egy mondat az időről című műve, mely talán a vallás és a művészet időtlen valóságára, öröklétbe kívánkozására is rávilágít. A zene erejével fokozta a szavak hatását az Anima Musicae kamarazenekar. Az együttes Liszt Ferenc Angelusával és Felix Mendelssohn C-moll opusával és azzal a plusszal húzta-húzta fölfelé a lelkeket, mely a művészetet valóban a Teremtő dicsősége hirdetésének szolgálatába állítja. ► Cser Judit művészettörténész tartott előadást szeptember 14-én a budapest-fasori evangélikus templomban, megkísérelve feltárni a hallgatóság előtt Benczúr Gyula utolsó, idén százéves, gyönyörű oltárképének titkait (képünkön). A lepleket azért különösen nehéz lefejteni Benczúr műveiről, mert a művész számára köztudottan nagy örömet jelentett a különböző kelmék, anyagok aprólékos megfestése, minél plasztikusabb ábrázolása, érzékeltetése. Cser Judit előadása befogadóbarátnak volt mondható. Nem művészettörténeti szakzsargonnal élt, hanem arra próbált rávilágítani, amit egy laikus első ránézésre többnyire nem fedez föl a képen. Hogy például a térdeplő aggastyán magának a festőnek az alteregója, amint sokan állítják, az - főleg Benczúr Gyula egy időskori portréját körbeadva - nem tűnt lehetedennek. Az Evangélikus Élet olvasói azonban már tudván tudják - a festőművész dédunokája, Benczúr-Ürmössy Gábor mondta el lapunknak adott exkluzív interjújában -, hogy ez csupán legenda. (Közelkép egy evangélikus festőről, Evangélikus Élet, 2013. szeptember 8., 10. o.) Meglepetésként hatott azonban minden (eztán szemeit dörzsölgető) néző számára - még talán annak is, aki évek óta a fasori templomba jár vasárnaponként -, hogy a „háromkirályok” vagy napkeleti bölcsek hódolatát bemutató festményen a kis Jézuson, Márián és az aranyat, tömjént, illetve mirhát hozó hódolókon túl egész sereg szolgáló és mindenféle egzotikus állat, így például egy - kis termetűnek aligha mondható - elefánt is helyet kapott. ■ - KANYIKA -Kalandtúrák Kelenföldön ► Bár a templomok éjszakája elnevezésű rendezvény idén - Gáncs Tamás lelkész őszinte sajnálatára - elhagyta a „nyitott” jelzőt, azért a kelenföldiek most is nyitottak maradtak. Majd tizenegy óráig. Sőt. Katolikus és más felekezetű vagy teljességgel „felekezetien” testvérek felé egyaránt. De nem is csak a kereszténység értékeiről szólt az este: ki is tekintett a megszokott hazaiból, és három nagyszerű táncos segítségével megidézte a kétszáz évvel ezelőtti Indiát is, a vecsernyén szolgáló finn kórus pedig a messzi, hűvös észak meleg szeretetét hozta el... Az idén nyolcvanöt éves kelenföldi evangélikus templom immáron harmadik alkalommal kapcsolódik be a templomok éjszakájába egész estés programsorozattal. Mondhatjuk, a főszervező, Pál Diana orgonaművész, egyházzenész jóvoltából a kelenföldiek voltak a legnyitottabbak az evangélikusok közül ezen az éjszakán. Az idei tematika a Tánc - zene - beszéd címet kapta, mottóul pedig (kissé talán halmozva a hármas szlogeneket) az Asszonyok, szentségek, imák „triászt” választották. Mi tagadás, mindkét hármasból kijutott a nézőknek-hallgatóknak. Többféle művészeti ág képviseltette magát tehát az estébe hajló délutánon, a közönség több irányból kapta a „megérzékítő” impulzusokat. Imamamák Székely Orsolya Balázs Béla-díjas filmrendező-producer már nem első alkalommal vendég Kelenföldön. Most egy 2002-ben elkészült kisfilmjének vetítése nyitotta az estét. A népi vallásosság mibenlétével foglalkozó, Szent öregasszonyok címet viselő filmet még 1999-ben forgatták Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutatóval. A személyes, vallomásos jellegű, megrázó képsorok a katolikus hit egy sokat vitatott teológiai kérdésébe, a Máriakultusz világába kalauzolják a nézőt. A szereplők persze nem vizsgálják tudományosan a kérdést - ők csupán élik a vallásukat. Ahogy megtanulták egykor, ahogy megszokták, ahogy mindig is tették. Számukra természetes, hogy Máriához imádkoznak. Erdélyi Zsuzsanna maga is megszólal a filmben. Elmondja, mit jelentenek számára ezek a gyakorta pityergő, imát mormoló, fejkendős nénikék. Nem mások ők, mint hétköznapi hősök. Lehet, hogy nem tudnak sokat erről a világról, és azt sem tudják pontosan meghatározni, mi az, amiben hisznek. De gyakorolnak egy meghatározhatatlan, magától értetődő hitet. Erdélyi Zsuzsanna meggyőződése, hogy ezek a néhai „szent öregasszonyok” most odaföntről mosolynak, és már sosem sírnak... Igazi után műkönnyek A kisfilm végén igyekszik mindenki összerendezni az ábrázatát. Ehhez jó mankó az irónia, mellyel Harmati Béla László, az Evangélikus Országos Múzeum igazgatója siet a résztvevők segítségére (képünkön). Előadásának címe: Művészet a belső szobában és a templomban - avagy a vallásos giccs természetrajza. Érdekes volt ez a két programpont egymás után. A rózsafüzérmorzsoló idős hölgyek és a „magas művészet”. Ha valaki jól fülel, megértheti, hogy ez a kettő nem ellentét, csupán más nézőpont. A Teremtőnek alighanem könnyebb dolga van a jámboran térdeplőkkel, mint a hidegen okoskodókkal. Mégis, kell a tudomány mint híd, kell, hogy tudjuk, mi az igazi érték, csak ilyen szemmel fiézve becsülhetjük meg igazán „szent öregasszonyainkat” is. Harmati Béla László a giccs születésének történeti ívét próbálta felvázolni a hallgatóság előtt. A giccsnek a 19. század második felére tehető tömeges megjelenése a társadalmi és gazdasági viszonyok átalakulásával függ össze. Szinte már közhely, hogy a giccs közhely. De ahhoz, hogy megkülönböztethessük az igazi művészettől, ezt is el kell mondani. A giccs többnek akar látszani, mint ami. A művészettörténész illusztratív példákat hoz. Említi Albert Bertel Thorvaldsen dán szobrászművész hatalmas. a koppenhágai katedrális oltárterében elhelyezett Jézus-szobrát, amelynek szemébe az érkező csak akkor tud belenézni, ha térdre ereszkedik előtte. Ez a monumentális hatás, amely ilyen módon a műalkotással való találkozáskor egy metafizikai megrendülést is magával hoz, teljesen eltűnik a szobrot mintázó olcsó kis másolatok szemlélésekor. Egy alkotás csak akkor lehet hiteles, ha készítője a készítés során választ keres, ha benső ösztönzés hatására ragad tollat, ecsetet vagy bármilyen, még formátlan anyagot - állítja a művészettörténész. Végezetül felvillant néhányat a zsákjában Kelenföldre cipelt giccskincsekből. Előkerül a zsákból egy 43-46-os méretű Luther-zokni, egy jó - feltehetőleg eleve fogyasztásra rendelt - Kálvinsör és egy tetején vízfakasztó, műanyag Mária-szenteltvíztartó. Az örök női A derültség után templomfelderítő kalandtúra következik, majd egy újabb Székely Orsolya-filmmel ismerkedhet meg a közönség. Az Ég Királynője - Gondolatok a vallásos világkép női princípiumáról már nagyobb lélegzetű, művészi megoldásokban gazdag riportfilm. Az alkotás a Duna Tévé tematikus, Nagyboldogasszony és Szent István ünnepét összekötő napjára készült 2003-ban. Sok neves, más-más világnézetet képviselő, más-más hagyományokat ápoló, de magával ragadó, hiteles személyiség szólal meg a filmben, többek között Popper Péter pszichológus, Gábor György vallásfilozófus, Magyar Gábor állatorvos és talán kevésbé ismert teológusok. A női mivolt szépségét és éltető erejét hangsúlyozzák a megszólaló férfiak - ki az „Égi Anyát” ki az „örök nőit" emlegetve... Elefántfejű istenek és háromszemű gráciák Kellem, báj, no és egzotikum uralta el a kelenföldi gyülekezeti terem színpadát Somi Panni és táncosai - Major Anikó és Gubányi Gréta - jóvoltából. Csörgők, fátylak, kelmék, pompás színek, nap- és holdcsatok a hosszú hajfonatokban, harmadik szem homlokközépen. A Nátjamantra, avagy táncimák Indiából című produkció nemcsak látványos volt, hanem közelebb is hozta a hindu vallást és bálványozott isteneit, történeteit a nézőközönséghez. Somi Panni dallamos beszéde, mesélős kedve és India iránt lobogó szíve meglágyította a szemöldökfelvonva ülő, „vaskalaposabb” lutheránusokat is. Egy kétszáz éve letűnt kultúra elevenedett meg. A polipszerű, pusztító istenek is valamiképp barátságosabbnak tűntek. Ezt teszi az a lágy és magától értetődő önátadás, mely a táncművésznőkből sugárzott. Élték a történeteket, melyeket elmutogattak, illetve eltáncoltak a közönségnek. Arcuknak minden vonása játszott, táncolt. Ők maguk voltak a műalkotások. # * * A Cantus Oecumenicus napzáró imaórán Gáncs Tamás lelkész és a Fővárosi protestáns kántorátus mellett az északi naphiány ellenére is lelkesen mosolygó Chorus Sine Nomine finn kórus szolgált és búcsúztatta a lemenő napot, no meg a bezáródó, de jövőre is művészetre nyíló templomkapukat. ■ Kinyik Anita
