Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-09-22 / 38. szám
úmfíRsqL\ 4 * 4 t * ♦ > < . * ' A . - 2013. szeptember 22. *3 Múltidéző Az evangélikus lelkészképzés története két rendkívüli állapot között (1945-1956) - IV. rész Sorozatunk negyedik részében a ma Evangélikus Hittudományi Egyetemként működő intézmény 1953-55 közötti időszakát vizsgáljuk. Első három írásunkban szó esett a háborút követő évekről, melyekben sok volt a nélkülözés, ám sokakban élt még egy jobb élet reménye. Tárgyaltuk az 1947 utáni időszakot, mely a kialakuló diktatúra növekvő nyomása következtében mind elvi, mind gyakorlati szempontból megpróbáltatást jelentett az evangélikus lelkészképzés történetében. 1951-től folyamatos költözésekkel és „felsőbb” utasítások teljesítésével telt a teológiai akadémia tanárainak és hallgatóinak élete. 1953-ra egyértelművé vált, hogy nincs visszaút. Elkeseredett évek következtek, és ez az elkeseredés az intézmény mindennapjaira is erősen rányomta a bélyegét. Az 1953/54-es tanév ismét a költözés jegyében telt, az akadémiának ugyanis megint mennie kellett: ezúttal a gimnázium épületétől néhány száz méternyire, a Hősök tere közvetlen szomszédságában fekvő Lendvay utca 28.-ba. (Az épület ma Fidesz-székházként működik.) A ház eredetileg igen szép kivitelezésű lehetett, de a háború után meglehetősen rossz állapotba került, és felújítására nem fordítottak gondot, így oktatási céloknak aligha felelt meg. (Az 1953. október 9-i helyszíni szemle jegyzetei a következőket említik: z Látható a csövek burkolatának fogyatékossága. 2. Több helyen hiányzik az ablakkeret. 3. Több helyen beázások nyoma látszik. 4. A tető megvizsgálása feltétlenül szükséges. 3. A padló sok helyt hibás. 6. A redőnyök felülvizsgálandók. 7. A kéménynyílásokon általában hiányzik a fedőlap. 8. A manzárdba legalább 6 db kályha kell. 9. A radiátorokon a borítás hibás.) Az akadémia a beköltözés után állandó helyhiánnyal küszködött. A legnagyobb gondot a könyvtár elhelyezése jelentette. A könyvtár egyébként a három év alatti háromszori költözést igencsak megsínylette. Ezenkívül állandó boszszankodás forrásává vált, hogy a házmesteri lakásból nem volt hajlandó kiköltözni egy korábbi lakó; ez a viszony egyre inkább elmérgesedett. * * * 1953 decemberében Pozsonyban díszdoktorrá avatták Dezséry László és Vető Lajos püspököket, és ezt követően a Lendvay utcában fogadást tartottak. A fogadásra rendelt ételek és italok jegyzékéből kitűnik, hogy luxusrendezvényről volt szó. Vámos József későbbi teológiai tanár visszaemlékezéseiben így ír az eseményről: „Történt mindez egy olyan időszakban, amikor a magyar nép életszínvonala mélyponton volt, és a Magyarországi Evangélikus Egyház anyagi gondokkal küszködött. Különben a fogadáshoz kapcsolódik az Evangélikus Teológiai Akadémia történetének egyik legnagyobb botránya. (...) Az történt ugyanis, hogy az ételek és italok felszolgálását kiválasztott hallgatók végezték - kiválasztott tanárok felügyelete mellett. A kiszolgálás pedig - a Lendvay utcai épület sajátosságai miatt - meglehetősen körülményes volt: az alagsorból a falba rejtett lépcsőn kellett felhozni a kínálandókat. S az ilyen körülményes »mozgás« közben egy hidegtál valahol eltűnt, amit nemcsak a dékán, hanem a püspökök egyike is észrevett. S eltűnt úgy, hogy a »tartalma« soha nem került elő. Az esetet nagyszabású »nyomozás« követte. Egy olyan nyomozás, amelyben gyanúba keveredtek tanárok csakúgy, mint a jelen levő hallgatók. Viszont a napokig tartó vizsgálat semmit sem derített fel, és ezért maradt a gyanú és a pletyka, a kölcsönös gyanakvás és vádaskodás. ” * * * A teológia mindennapjaihoz viszszatérve essék most néhány szó a harmónium- és énektanítás, valamint a modern nyelvi lektorátus ügyéről. Ezek voltak azok a területek, amelyek mindig is az akadémia - úgymond - „mostohagyerekei” voltak. A harmóniumtanulás ebben az időben minden hallgató számára kötelező volt. A hallgatók nagy része azonban korántsem vette komolyan ezt a tárgyat, sok bosszúságot okozva ezzel az akadémia tanárainak. Sólyom Jenő egyik jelentésében részletesen ismerteti a harmóniumvizsga eredményeit. Az egész jelentés - néhány örvendetes kivételtől eltekintve - gyakorlatilag csak panaszáradat: „A II. évesek X. kivételével a vizsgán mind megjelentek. De azt egyikük sem állotta meg. Y. kijelentette, hogy a legutolsó számbavétel óta semmit sem gyakorolt. (...) Z. bejelentette, hogy nem óhajt vizsgázni. (...) Annak a kötelezettségnek, hogy a Fasang-iskolának mind a 32 leckéjét tudják, egyikük sem felelt meg. ” Hasonló helyzet alakult ki a modern nyelvoktatás terén is. A német nyelvet Ferdinánd István és Virág Jenő, az akadémia könyvtárosa tanította. A jegyzőkönyvekben talán még a harmóniumoktatás helyzeténél is keserűbb képet vázolnak fel az említett tanárok. A helyzet odáig fajult, hogy az I955'ös tanév elején mind Ferdinánd István, mind pedig Virág Jenő lemondott a német nyelv oktatásáról. Az akadémia történetében egy alkalommal az orosz nyelv tanításával is megpróbálkoztak. Az orosztanulást úgy próbálták vonzóvá tenni a hallgatók számára, hogy 600 forintos (1953!) jutalmat ajánlottak fel a legszorgalmasabb, legjobb eredményt elérő diáknak. (A jutalmat végül megosztva kapta meg három hallgató.) Mindazonáltal nem lehetett túl nagy sikere az orosznyelv-oktatásnak, mert a következő félévben már nem indult orosznyelv-óra. Tanítottak viszont az akadémián szlovák nyelvet. Ennek a gyakorlati haszna volt talán a legnagyobb, mert többen itt tanultak meg szlovákul azok közül, akik a mai napig erősítik a Magyarországon élő szlovák kisebbség egyházi életét. Sajnálatos módon 1954-ben átmenetileg megszűnt ez a lehetőség. ★ * * Külön tárgyalást érdemel Ferdinánd István professzor sorsa a teológiai akadémián. Őt ugyanis 1955 novemberében igencsak kétes körülmények között távolították el egyetemi tanári állásából. Az ügy ismertetése előtt azonban tegyünk egy kis kitérőt, hogy lássuk, milyen szerepe volt korábban Ferdinánd Istvánnak az intézmény életében. Először a gyökerekről: Ferdinánd István tanulmányai egy részét Strasbourgban végezte, ahol a teológiára a hazainál jóval liberálisabb irány volt jellemző, amely Ferdinándra igen nagy hatással volt. Disszertációja megírása után ezt az irányt képviselte itthon is, először könyvtárosként, később tanárként. (Sosem lett azonban rendes tanár, eltávolításáig csak rendkívüli tanárként működött.) Ferdinánd István az őt megkereső hallgatókat mindig arra buzdította, hogy merjenek bátran kérdezni, és kész válaszok elfogadása helyett próbáljanak meg ezekre a kérdésekre a témában való alapos elmélyülés után maguk válaszolni. Ennek következményeként fokozatosan kialakult egy afféle „Ferdinánd-kör”, amelynek tagjai bizonyos időközönként összejöttek a könyvtárban, hogy mindenki beszámoljon, mire jutott az épp aktuális témában. A kör tagjainak „földalatti” lapja volt az úgynevezett Csittvári Krónika, mely 1952-ben jelent meg hat alkalommal, számonként mindössze négy példányban. (A kordokumentumként is érdekes, kérészéletű folyóirat gyűjteményes kiadását 2001-ben adta közre az Evangélikus Sajtóosztály.) 1955 novemberében Ferdinánd Istvánnak távoznia kellett az akadémiáról. A jegyzőkönyvben indokként az szerepel, hogy mivel ekkorra lett esedékes az államsegély-csökkenés, ezért a tanári állások számát is csökkenteni kellett. Ferdinándot lemondásra szólították fel, és ő ezt meg is tette. Vető Lajos püspök ezután kiküldte őt Homokbödögére helyettes lelkészi állásba; Ferdinánd professzor ennek is eleget tett. A tények magukért beszélnek, és talán nem is igényelnek hosszú kommentárt: Ferdinánd Istvánt minden igazolható ok nélkül távolították el a teológiáról. (Eletútjáról 2005-ben Esti szürkületben - Dr. Ferdinánd István címmel készített dokumentumfilmet Mátis Lilla filmrendező.) Szűcs Petra Mi a neve? Nem csodálkozhatunk azon, hogy a Szentírásban leggyakrabban előforduló név az Isten neve. Az Ószövetségben például csaknem tízezerszer fordul elő. Használata igen régi lehet: már a Szentírás első lapjain olvassuk, hogy Adám és Éva harmadik fiának, Sétnek Enós nevű fia idejében „kezdték segítségül hívni az Úr nevét” (iMóz-4,26). Valószínűbbnek tűnik azonban az égő csipkebokor története. Ekkor kapott Mózes megbízást népe fogságból való kiszabadítására. De hát kitől is jött ez a megbízatás? Ijedten kérdezte Mózes, hogy megbízatását kinek a nevében teljesítse. Ezt a választ kapta: „Vagyok, aki vagyok (ehjeh aser ehjeh). (...) Ez az én nevem mindörökre, és így szólítsatok meg engem nemzedékről nemzedékre!" (2MÓZ 3,14-15) Meglehetősen titokzatos már maga ez a névmegfogalmazás is. Annyit azonban sikerült eddig megfejteni, hogy a „vagyok” magyar szó héber megfelelője azt jelenti: „létezni, (jelen) lenni”. De az sincs kizárva, hogy „az, aki életre hív” vagy „szenvedélyes” (= féltőn szerető, 2MÓZ 20,5) a helyes jelentése, így hangozhatott tehát a név kiejtve: Jahve. Amit Károli Gáspár Jehovára „magyarosított” bibliafordításában. Újabb fordításaink ezt a titokzatos nevet „Úr”-ként fordítják. Mindenképpen szent azonban ez a név. Elannyira, hogy a Tízparancsolat egyike a hiábavaló használatát is megtiltja: „Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét. .. ” (2MÓZ 20,7) Luther szerint ez a tiltás nem a használat gyakorisága ellen szól. Sokkal inkább biztat arra, hogy az Isten nevét helyesen, azaz kérésre, imádásra, hálaadásra és dicséretre szabad csak használni, és nem esküvésre, káromkodásra, átkozódásra. Utóbbi visszaélés lenne a névvel. Ebből a félreértésből született meg később az is, hogy Isten nevének négy héber betűjét annyira szentnek tartották, hogy kiejteni sem merték. A tisztátalan, bűnös ember ajkára ne vegye, mert ennek halálbüntetés lehet a vége: „...meg kell halnia, ha káromolja az Úr nevét. ” (3MÓZ 24,16) Ezt kikerülendő, Jahvét olvastak, de helyette Adonajt mondtak ki, ami Urat jelent. Ugyanakkor viszont gyermekeik nevébe szívesen építették be az istennévnek egy szótagját. A Dániel, Michaél, Izráel nevek utolsó szótagja, az -él ezt világosan mutatja, mert ősidőktől kezdve volt az istennév lerövidített formája az „él”. Az Isten-név használatának számtalan módjával találkozunk. Mózes és a próféták ebben a névben szóltak (Mik 4,5), róla nevezték el a népet szentnek (2MÓZ 19,6), az ő nevében szálltak harcba (iSám 17,45), Salamon neki épített templomot (iKir 5,19), őt hívták segítségül (iKir 18,24), áldott, aki jön ebben a névben (Zsolt 118,26). Jézus besorolta magát ebbe a névtiszteletbe, amikor így imádkozott: „És megismertettem velük a te nevedet, és ezután is megismertetem...” (Jn 17,26) Amikor pedig tanítványait imádkozni tanította, Isten új nevével ismertette meg őket: „Ti tehát így imádkozzatok: Mi Atyánk... ” (Mt 6,9) Nem nehéz felismerni, hogy a „név” sokoldalú használata végső soron Istennek magának szól. Ha imádjuk, segítségül hívjuk, dicsőítjük a nevet, mindez Istennek magának szól. Az Ószövetség emberei tudták ezt, ezért is volt a név szónak olyan nagy a tisztelete. De Pál apostol se adja alább, ha a hívők nem a név szentségének megfelelően járnak el. Hogy is lehetne tisztelete és becsülete Istennek a világban, ha azok, akik róla neveztetnek és szentnek tekintetnek, méltatlanok erre a névre (Róm 2,24)? Isten nevét tisztelettel és megilletődöttséggel kell képviselniük ebben a világban. A korai kereszténység nem látott visszaélést abban, amikor ugyanezt a tiszteletet vitte át az Isten küldöttjére, Jézus Krisztusra is. Tanítványai így vallottak erről, amikor pörbe akarták őket fogni egy béna meggyógyítása miatt:„...a názáreti Jézus Krisztus neve által, akit ti megfeszítettetek...: őáltala áll ez előttetek egészségesen. "(ApCsel 4,10) S ezzel nem tettek mást, mint amit Mesterük még életében ígért nekik: „.. .ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem. ”(Jn 14,14) Érdekes összekapcsolását látjuk a két tiszteletnek egyik ismert énekünk egyetlen versén belül. (Sajnos közben megváltoztatták a szöveget a modern fordítók.) Az ének eredeti német szövege, amelyet az új énekeskönyben is megváltoztattak, így szól: „Dir, dir, Jehova will ich singen...”, azaz: ,Jehova, csak néked éneklek, ki volna más tehozzád fogható” - énekli a 17. századi költő (Bartholomäus Crasselius), és minden átmenet nélkül, szinte egy szuszra így is folytatja: „...jövel, jövel, én édes Jézusom / Hogy szózatom mennyekbe eljusson.” Az Izráel szentjének neve - Jehova - ugyanúgy imádásra méltó, mint a megfeszített és feltámasztott Jézusé. Gémes István Rejtvény - kiről van szó? Királya őt akarta magával vinni a fővárosba. De ő maga helyett inkább a fiát küldte. Többek között azzal érvelt: „Nem tudok már különbséget tenni jó és rossz között.” Mi volt a fiú neve? (A válasz megtalálható Salamoti második könyvében) A teológia egykori épülete a Lendvay utcában - ma Fidesz-székház Isten neve (JHVH- tetragrammaton) a bécsi Károly-templom ablakdíszében FORRÁS: W1KIMÉDIA
