Evangélikus Élet, 2013. július-december (78. évfolyam, 27-52. szám)
2013-08-18 / 33-34. szám
« \ * ■ •I • I / < \ I *■ J AUGUSZTUS 2~~ÖT Evangélikus Élet kultúrkörök 2013. augusztus 18-25. 5 A nemzeti kód ■ Alexa Károly Talán mondani sem kellene, hogy „a nemzeti kódon” most ne (csak) a kommunikációnak azt a közkeletű szakkifejezését értsük, amely a jelenségek jelekké alakítását jelöli. Ahogy a morze rövid-hosszú hangkombinációi az egyes betűket (a betűk persze a hangokat), vagy vegyük ide a titkosírások rejtjeleit, a kottafejeket, esetleg éppen - a legújabb időkben - az sms különleges rövidítéseit meg számtalan mást. Mindazonáltal ennél még tágabbmélyebb-szimbolikusabb értelemben is indokolt használnunk ezt a szaknyelvi szót. Hiszen a nemzet élete is miben másban nyilvánulhat meg, mint magában a kommunikációban? Az elemi emberi kapcsolatok sajátos rendszerében, ahol nemcsak „Te meg Én” szólunk egymáshoz, hanem „Mi” is - az időben, sőt az idővel társalogva. És úgy tudunk századokkal is szót váltani, ha tudatában vagyunk mindannak, ami közös közöttünk. Mindannak, ami „belénk van kódolva” És persze ha a lelkünk mélyén biztosak vagyunk abban, hogy isteni elrendeltetés következménye az embereknek - az élőknek, a holtaknak és a még meg nem születetteknek - az a csoportba rendeződése, amelyet nyelv, kultúra, közös lelki alkat tesz különössé, mindenki másokkal összetéveszthetetlenné. * # * Nevezhetnénk persze jelképeknek is azokat a fogalmainkat, amelyeket úgy tartunk számon, mint közös emlékeztetőinket. Például az István név - hogy hallgassunk az előttünk álló ünnepnap sugallatára - így, ebben a hangalakban nem csak egyike a magyarság körében használatos kedvelt keresztneveknek. Hallva és kimondva első királyunkat jelenti, az első szent királyt, jelenti az államalapítást és a magyar kereszténység kezdeteit, azaz a visszavonhatatlan, de máig sem feledhető döntést jelenti a magyarság számára Kelet és Nyugat között, de emlékeztet mindazokra a mélyen rejtőző ellentétekre is, amelyek a nemzeti politizálás egyes oldalait olykor szembeállítják egymással. Bővebb szavú magyarázkodás helyett elég csak az István, a király című rockoperára hivatkoznunk: egy ezeréves „történet” aktuálissá válhatott a pártállami rezsim végóráiban éppen úgy, mint a legmaibb időkben. És azért, mert olyan alapeleme a magyar emlékezetnek, amelynek jelentésével, azaz: jelentéseivel mindenki tisztában van. És itt talán még arra sem fölösleges emlékeztetni, hogy a Szent Korona miféle utat járt be az időben és a nemzeti emlékezetben. Vizsgálat tárgya minden mikroszkopikus eleme, vitatják eredetét a pártusokig visszamenően, tartják a magyar állameszme legfőbb foglalatának - ugyanakkor még nem is olyan rég ízléstelen csúfolódás témája is lehetett, miközben a nemzeti közvélemény emelkedett lélekkel nyugtázza, hogy ott foglalta el a helyét, ahol kell: egy olyan koronát formázó kupola alatt, amely a nemzeti léleknek is otthonául kínálkozik. Nem éppen ünnepi alkalmakhoz illő ilyesféle újabb keletű politikai „ízlésvitákra” emlékeztetni, de jó, ha nem felejtjük: a nemzeti jelképek mindig is részesei vagy alkalmai az úgynevezett szimbolikus politizálásnak. És éppen azért, mert átszövik a nemzeti mindennapokat. Nézzük meg a pénzeket, kiket ábrázolnak - nálunk is meg mindenütt a világban -, nézzük a szobrokat, amelyek mellett naponta elsétálunk, emlékezzünk népdalaink virágszimbólumaira, legendássá lett sporthőseinkre, tájakra és városnevekre, az utcatáblákra történelmi mártírjaink nevével, meg oly sok mindenre, egészen addig, hogy mely ételeket illetünk a „nemzeti” jelzővel, melyeket javaslunk hungarikumként a világörökségbe... S ha már étel és Szent István napja... A kenyér amellett, hogy a Megváltó emlékeztető ajándéka az összemberiségnek, a magyar közember legfontosabb és ezért legünnepibb eledele is. Amelynek megtörése maga az ünnepi áhítat. A kenyér „a legnagyobb emberi szerzés”, mondja Kolozsvárról nagy írónk, Szilágyi István. S a kenyér, amely „új kenyérként” sok ideje részese az augusztus 20-i hagyománynak, az utóbbi években új rituális jelentést is kezd kapni: különböző honi tájak és helységek őröltetik egybe a maguk búzáját, hogy a közös lisztből „nemzeti kenyér" sülhessen, ünnepi ajándék árva erdélyi gyermekeknek... Lehet-e ennél érvényesebb „magyar kód”? * * * * De hát mi végre is beszélünk „nemzeti kódról”? Mi szükség van arra, hogy jelképeket teremtsünk és jelképeket „dekódoljunk”? A nemzeti kód azoknak az ismereteknek az összessége, amelyek nélkülözhetetlenek a nemzeti önismerethez. Amelyekkel a nemzetélet megfogalmazza önmagát. Önmaga másságát - ami persze (jó esetben, békés viszonyok között) nem elkülönít másoktól, hanem amelyekkel mi magunk jobban megismerhetjük önmagunkat, amelyeknek a tudatosítása révén megfogalmazhatjuk igényeinket a nemzetek közösségében. Persze az „ismeretek” szó ebben a meghatározásfélében nem jelent feltétlenül tudományosan igazolható tényeket. A nemzeti kód részei a nagy közösségi legendák, hősök történetei, eredetmondák is. Nem csak nálunk. A magyar-hun Atilla- és Csaba-mitológia nem kevés hasonlóságot mutat - mondjuk - a germánok Barbarossa- vagy a délszlávok Krajlevics Marko-legendáriumával. A nemzeti kód - egészen egyszerűen szólva - arra a kérdésre válasz, hogy kik és mik vagyunk mi, magyarok. S jól tudjuk, hogy ez a kérdés kínzó élességgel akkor kerül a nemzeti gondolkodás középpontjába, amikor a nemzet fenyegetettnek érzi magát. És az olyan kis nemzet életében, mint a miénk, ez a fenyegetettség szinte állandósuló közérzet. Szoronghatunk a külső veszélyektől és a pusztulás belső jeleitől egyaránt. Félhetünk, mert van tapasztalatunk elég, a külvilág fegyvereitől és gyilkos szavaitól, de a széthúzás indulataitól vagy a közöny észrevétlenül ható ragályától is. % * # Sokan vélhettük-véltük, hogy Európa - s mögötte a teljes glóbusz - negyedszázados nagy szellemi, kulturális, politikai, sőt sok helyütt földrajzi átrendeződése során, melynek rendszerváltoztató országként a mi hazánk is részese lehetett, csökken majd az aktualitása a nemzeti önazonosságról való merengésnek. És éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk: a globalitás erői szinte kényszerítik a magukat kiszolgáltatottnak érző népeket és országokat, vallási és kulturális közösségeket, hogy „megfogalmazzák önmagukat” és ezeket a meghatározásokat elfogadtassák a nemzetközinemzetfeletti nyilvánossággal. Forduljunk illusztrációért egy nagyon egyszerű, szinte triviális példához, a filmhez, amely művészet is, meg üzlet is, kommunikációs forma is, és kulturális közérzetjelzés is. Észrevétlenül jutottunk el oda, hogy az amerikai film már mint kizárólagos kódrendszer „globalizálja” a világot. ízlést és erkölcsöt. De inkább ezek ellenkezőjét. Ma egy moszkvai, sanghaji, budapesti néző jobban ismeri a Los Angeles-i utcák életét, mint azt, ami elé tárulna, ha kinézne az ablakon. Többet tud a kitalált vadnyugati pisztolyhősökről, mint mi Sobri Jóskáról, a szlovákok Jánosikról, a románok Avram Jankuról. Többet a hálaadás napi pulykáról, mint a nagypénteki böjtről... Korábban? Csehországot és a cseh mentalitást mi Menzel és Hrabal filmjeiből tanultuk meg kedvelni, Rómát Fellini filmmitológiájából, az orosz világot Tarkovszkij Rubljovjából vagy a Háború és béke filmeposzból, természetesen a Bondarcsuk és nem a King Vidor által rendezettből... Közben meg reménykedtünk: a nagyvilág is elhiszi, hogy Jancsó filmje, a Szegénylegények nemcsak a mindenkori kisember kiszolgáltatottságának művészi foglalata, hanem üzenet a magyarság helytállásáról is a legnyomorúságosabb vereségek — 1526, 1849,1918,1956 - után. És aki próbát tett vele, tudja: aligha van izgalmasabb, szinte kalandregényekbe való nyomozás, mint a nemzeti jelképek kutatása. Mert ezek bizony nem valami tudományos-elméleti szárazsággal beszélnek a nemzeti életről, hanem vérbő természetességgel, élményekkel átitatva, amelyek hasonló, szinte „zsigeri” érzeteket váltanak ki a befogadóból is. Ott vannak megörökítve Petőfi és Arany, Jókai és Mikszáth meg a többiek műveiben. És szívet melengető, hogy mindenestől a mieink. Állíthatjuk ezt annak ellenére, hogy tudjuk: a magyar történelem állandó megszakítottsága, nemzeti függetlenségünk folyamatos veszélyeztetettsége, a közszabadság százados sérelmei következtében honi mitológiánk, azaz kódrendszerünk olykor töredezettnek látszik, nemritkán éppen hiányaival emlékeztet valami valaha meglévőre. Tudta ezt Arany János is, a nemzeti költészet „őrlelke” amikor az eltűnt magyar nagy elbeszélést próbálta fellelni, érzékelték ezt a közelmúltban olyan spirituális szellemeink is, mint Weöres Sándor meg Hamvas Béla. (A két nagy evangélikus...) * # # Egységes és magabiztos szellemiség csak egységes és magabiztos történelemre épülhet. Aki járt Londonban, az lenyűgözve állhatott a Westminsterszékesegyházban. íme a moccanatlan hely, ahol Hódító Vilmos óta minden brit uralkodót megkoronáztak (ha koronázták), több mint egy évezrede. Ahol ott nyugszik a teljes angol múlt. Igaz, Hódító Vilmos óta idegen hadak nem léptek a brit szigetekre. Hol a magyar Westminister Abbey? A lelkűnkben. Emlékeinkben, a belénk kódolt ismeretekben. Címereink emlékeztetőiben, versekben, amelyeket nemzeti imádságként tartunk számon, drámai jelenetekben - Petőfi a segesvári harcmezőn, Zrínyi kivont karddal a vár kapujában, az aradi bitósor -, ott van tereinkben, kultuszaink színhelyén - a legendás őshazában, Vereckén, Rákos mezején, a tokaji hegyen, ahonnan Árpád birtokba vette a Kárpátok koszorúzta csodaföldet. És ott van Mohácsnál is. A magyar nemzettudat kitüntetett helye ez a „gyásztér” Örök hivatkozás, ha Trianonról van szó, ha a széthúzásról. „Nekünk Mohács kell” - mondja Ady, akinek életműve szinte „katalógusa” a magyar jelképvilágnak az „ősi Kelet”-től a „civódó magyar”-on át az „eltévedt lovas”-ig. Másik nagy írónk, Ottlik Géza is arról beszél, hogy a vereségeink mintha nem is fontosabbak volnának, mint ritka diadalaink, hanem ezeket „valahogy” jobban a magunkéinak érezzük. S való igaz, hogy - festészeti meg egy zenei példát idézve - Székely Bertalan festménye Mohácsról és Kodálynak erre a korra, a reformáció századára „hivatkozó” Psalmus Hungaricusa „valahogy” sokkal közelebb áll hozzánk, mint Benczúr Gyula diadalittas táblaképe Buda visszafoglalásáról és Kodály Budavári Te Deumja. Tragikumtudat és kedélyesség, ezek az érzelmek színezik át a magyar nemzeti hagyományok sugárzó jelzéseit. Önostorozás, szalmaláng és víg anekdoták, csikósok és bujdosók, Bolond Istók, Pató Pál, Toldi, Háry János meg a többiek, a kuruc nyalkaság és a „tokos” labanc, a szabadság levegője az alföldi pusztán és a végzet sötétje az omladozó erdélyi kastélyok kövei között, a Szent Jobb az ünnepi körmenet élén és a kérdés: hol nyugszik Atilla, Árpád, Mátyás király, és a magyarföldi táj üzenő jelképei, a szőlő, a tulipán, a paprika, a költöző és visszatérő gólya, daru, fecske, meg a többi, a többi. És az örök magyar sóvárgás Európa után. A kisnemzeti magány, a nyelvében is kitaszított nemzet, amely „azért” tudja, hogy délben az egész világ „nekünk” harangozik, hogy mi voltunk „a kereszténység védőbástyája” hogy mitőlünk kapta Európa a „huszárt” hogy 1956-ban mi adtunk példát a nagyvilágnak arról, mi is az önfeláldozó szabadságvágy, azaz a magyar „kurázsi” hogy innen ment a nagyvilágba Liszt Ferenc is, meg Bartók Béla is... Igen erről a földről, melyen „annyiszor”... A szerző irodalomtörténész, az Életünk folyóirat főszerkesztője
