Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-02-10 / 6. szám
Evangélikus Élet 'ÉLŐ' víz '2fOi3i február ii Gritsch professzor magnum opusa Isten udvari bolondja ■ Fabiny Tibor Eric XV. Gritsch, a neves amerikai egyháztörténész Martin - God’s Court Jester (Isten udvari bolondja) című munkája először Luther Márton születésének ötszázadik évfordulójára, 1983-ban jelent meg Amerikában. E könyv több évtizedes előadói, kutatói és tudományszervezői tevékenység szintézise. A Luther Kiadó gondozásában 2006-ban napvilágot látott magyar fordítás Böröcz Enikő munkája. Gritsch könyve alapvető egyháztörténeti szakmunka, amely ugyanakkor jól illusztrálja azt is, hogy - noha mindig is kísértette az egyháztörténetet, hogy a csábító könnyebb ellenállás felé menjen, és a világi történettudomány szolgálóleánya legyen - igazán jó egyháztörténetet csak kiforrott teológiai nézőpontból lehet írni. Az Isten udvari bolondja is valószínűleg annak köszönheti sikerét, hogy szerzője néhány évvel korábban az ökumenikus beállítottságú rendszeres teológus Robert Jensonnal együtt írta a Lutheranism - The Theological Movement and Its Confessional Writings (Lutheranizmus: egy teológiai mozgalom és hitvallási iratai) című művet. Az Isten udvari bolondja több olvasói réteget szólít meg: a laikus érdeklődőt és a tudományos szakembert egyszerre. Az igazi egyháztörténet - mint teológiai munka - mindig az elsődleges szövegekre épít. Gritsch a lutheri életművet belülről ismeri, úgy ír Lutherről, hogy közben Luthert beszélteti. Könyve ezért a magyar olvasók számára is egyúttal kalauz a hatalmas méretű Lutheréletműhöz: a weimari kritikai kiadás 2009-ig hetvenhárom, az amerikai kiadás 1986-ig ötvenöt számozott kötetet tesz ki. E szövegközpontúságával a szerző tehát további kutatásra serkent. Hatalmas jegyzetanyaga és bibliográfiája egyértelműen kincsesbánya világi kutatóknak és teológusoknak egyaránt. A könyv számos értéke között a kiegyensúlyozottságot kell először megemlítenünk. Érdemes először a munka architektúráját szemügyre vennünk: három nagy részből áll, mindegyik rész négy fejezetből, mindegyik fejezet három alfejezetből. Három szóval jellemezhetjük: korrekt, kritikus, szolidáris. A Történelmi arcéi címet viselő első rész időrendben tekinti végig Luther életét és munkásságát. Korrekt módon feltárja, jól megragadja, gazdagon dokumentálja s ugyanakkor olvasmányosan mutatja be a drámai életmű jelentős állomásait. A második rész kritikusan viszonyul Luther „nyugtalanító hagyatékához” (a címe is ez). Ugyanis a lutheri életműnek valóban vannak számunkra igen neuralgikus pontjai, írásértelmezése forradalmi, de a mai történeti kutatás jegyében mi sok szempontból már másképpen nyúlunk a szövegekhez. Hermeneutikájában Luther sokszor még magához sem következetes: például elvileg elutasítja az allegorizálást, a gyakorlatban azonban nem tud megválni tőle. A kettős birodalom lutheri tanításában is vannak olyan gondolatok, amelyek az elmúlt évszázadok alatt sok félreértésre adtak alapot: a lutheránusok apolitikusságát, „kvietizmusát” magyarázták erre hivatkozva. Az életmű legneuralgikusabb pontja vitathatatlanul Luthernek a zsidókhoz való viszonya. Ronald Bainton írta egy helyen: nagy kár, hogy Luther nem néhány évvel korábban halt meg, hiszen akkor nem maradt volna ránk a zsidóság ellen írt könyve, amelyet minden ép lelkű lutheránus jogosan elutasít és szégyell. Ugyanakkor Luther saját korának embere is volt, s a kereszténységben mindig is erős volt az antijudaizmus. Gritsch elutasítja azokat a nézeteket, amelyek Luthert Hitler előfutáraként emlegetik, s rámutat, hogy a reformátornál nem biológiai antiszemitizmusról, hanem teológiai antijudaizmusról kell beszélnünk. Gritschet ez a kérdés élete végéig élénken foglalkoztatta: a Toxic Spirituality (Mérgező spiritualitás) című, 2009-es könyvében a kereszténység első kísértéseként (az egyoldalúvá torzult „kígyóravaszság” példájaként) tárgyalja az antiszemitizmust; ezt a fundamentalizmus, a triumfalizmus és a moralizmus követi, és a professzor halálának évében, 2012-ben jelent meg nagyszabású monográfiája Luther antiszemitizmusáról. Végezetül Gritsch bátran szembenéz azzal a magyar nyelven is jól ismert, Erik Erikson-féle elmélettel, amely Luthert egyoldalúan a pszichoanalízis segítségével mutatja be, s a reformátor és az egyház konfliktusát Luthernek az apja elleni lázadására vezeti vissza. A kötetnek a tézis-antitézist követő harmadik, Ökumenikus örökségeimet viselő része kétségtelenül Gritsch nagyszerű és gyönyörű szintézise. Krisztus-központú teológia a hit általi megigazulásról, a Kereszt alakú egyház című rész pedig a Krisztus-követő nép elengedhetetlen szenvedéséről, a keresztény élet kibontakozásáról és - hogy a kezdetekhez ismét visszakanyarodjunk - Luther életéről szól. Eric W. Gritsch több tanulmányában is foglalkozott Luther humorával. A reformátor A német nemzet keresztyén nemességéhez című könyvében önmagát „udvari bolondnak” Isten bohócának nevezte. Pál apostol a Korinthusiakhoz írt első levelének elején beszél az igehirdetés, a kereszt bolondságáról. A világ és Isten értékrendje diametrális ellentétben van egymással. Ami az embernek bölcsesség, az Istennek bolondság; ami Istennek bölcsesség - az az embernek bolondság, „...azokat választotta ki az Isten, akika világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki, akika világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket.. Luther teocentrikus világképében Isten a Nagy Játékos, a Nagy Rendező, a Nagy Dramaturg: a bölcseket elveszíti, a bolondokat felmagasztalja, az erőtleneket kiválasztja, az erőseket megszégyeníti. Kegyelmét és bölcsességét a kereszt gyalázatába és bolondságába rejti: önmaga ellentétének látszatába. A történelem larva Dei, Isten álarca, ahol minden olyan, mint egy maszkabál: a nagyokosok és a nagybölcsek között egyedül a csörgősipkás udvari bolond rikkantja a királynak az igazat. Ám őt megvetik, és senki sem figyel rá. Minden emberi hibájával és bűnével együtt Luther mégiscsak ilyen bolond volt Isten udvarában. A történelem egy pontján tudta használni őt az Isten. Gritsch könyve igen jó visszhangot váltott ki három évtizeddel ezelőtt, amikor először megjelent Amerikában. A kritikusok méltatták a szerző friss és eredeti hangját, tág ölelésű és mégis markáns koncepcióját, tudományos felkészültségét, olvasmányos stílusát, a táblázatok, kronológia használhatóságát s nem utolsósorban a szerző témához illő, finom humorát. Gritsch „korunk perspektívájából” nézett vissza fél évezred távlatába, innen tette fel szerencsésen megfogalmazott kérdéseit. A válaszok emberközelbe hoztak egy talányos személyt, aki viszont mindezért cserébe Isten-közeibe hozhatja e könyv olvasóját. A szerző világi teológus, irodalomtörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora Idején a farsangnak A bibliai Prédikátor könyvében olvassuk, hogy „megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak” (Préd 3,4) Ezekben a hetekben éppen ennek, a táncnak és a nevetésnek az ideje van itt, hiszen a farsangi időszakban vagyunk. Talán meglepő, de a Bibliában is bőségesen előfordulnak táncról szóló tudósítások, talán mert ezzel az „eszközzel” különösen is képes az ember az érzelmei kifejezésére. Táncoltak szüretkor, vigalom idején, a közösség átéléseként vagy a győzelem megünneplése jegyében, de adott esetben így érzékeltették a gyász fájdalmát is. A tánc akár még a vallási kultusz része is lehetett, ezért táncolt Dávid király a szövetség ládája előtt. Egy újszövetségi apokrifben - a bibliai kánonba végül be ne nem került könyvben - pedig egyenesen Jézus táncáról olvashatunk. Egyáltalán nem istenkáromlók a János-akta Krisztus-himnuszának ezek a sorai: Fuvolázni akarok, mind tomboljatok, /Jajgatni akarok, mind zokog átok. / Egy a Nyolc közül velünk énekel, /A tizenkettes szám odafönt táncot lejt. /A mindenség az, amiben ő táncol, / Aki nem lejt táncot, nem tudja azt, ami van. Talán ebből a hagyományból is ered a Greenfields együttes Lord of the Dance (A tánc ura) című éneke, amely Jézus működését a táncon keresztül mutatja be, egyebek mellett ilyen formában: Már a világ születésének hajnalán is táncoltam, / és a Hold, és a csillagok, meg a Nap teremtésénél, / és a mennyekből szállottam alá, hogy Betlehemben megszülessek, / és táncoljak a földön. / (...)/ Mert táncoltam az írástudóknak és a farizeusoknak is, / de nem kellett a táncom nékik, és követni sem akartak. /De a két halász, János és Jakab táncom láttán /követőm lett, és a tánc folyt tovább. Kányádi Sándor erdélyi jiddis hagyományt feldolgozó művében, a Volt egyszer volt egy kis zsidó című ciklusban a rabbi az, akitől nem idegen a bálozás - és az ő esetében is persze rejtett jelentése van a táncnak: Ha a rabbi táncol, reszket fönn a menny, / Nem mernek a chaszidok megmoccanni sem. /(...)/ha a rabbi szent énekbe kezd, /Kinyúlik a sátán, menten vége lesz. Farsang idején rengeteg lehetőség adódik kikapcsolódásra, szórakozásra, bálozásra. A felsorolt példákból is látszik, hogy a hívő embertől sem lehet idegen mindez. A Bibliában ezt a bátorító mondatot is olvassuk: „Örvendezz, ifjú, míg fiatal vagy, légy jókedvű ifjúságod idején!" (Pvéd 11,9a) A prédikátor mondata aztán így folytatódik: „De tudd meg hogy Isten mindezekért megítél téged (...) Tartsd távol magadtól a rosszat, mert az ifjúkor és a fiatalság múlandó’.’ (Préd 11.9c.10b) Jó szívvel részt vehetünk ezért farsang idején kulturált báli alkalmakon, a hívő embertől sem lehet idegen a tánc, de közben nem szabad elfelejteni, hogy életünk minden tettével elsősorban Istennek tartozunk számadással. Ő nem akarja övéitől megvonni az örömöt, de óv attól, hogy ők bármi tőle idegen hatalom foglyaivá váljanak. ■ Fabiny Tamás Elhangzott a Kossuth rádió Vasárnapi újság című műsorának Lélektől lélekig rovatában január 27-én. HETIÜTRAVALÓ Jézus így szólt a tanítványokhoz: „Most felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfián beteljesedik mindaz, amit a próféták megírtak’.’ (Lk 18,31) Ötvened hetében az Útmutató reggeli s heti igéi arra hívnak, hogy a kereszt felé induló Jézust követve a lelki vakságból jussunk el hit által Isten műveinek meglátására. Kérjük: Esto mihi! „Légy erős kősziklám, erős váram, segíts rajtam!” (Zsolt 31,3b) „Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem, Uram, hűséges Isten.” (GyLK 691,6) „Áldott legyen az Úr neve örökkön-örökké, mert övé a bölcsesség és az erő.” (Dán 2,20; LK) Azért jött, hogy életét adja váltságul sokakért, ezért így szólt nyíltan küldetéséről tanítványainak négy kell igével: „...az Emberfiának sokat kell szenvednie, és el kell vettetnie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, és megkell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia’.’ Csak így követhetjük: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem’.’ (Mk 8,31.34) Dr. Luther szerint: „Bár a keresztet nem azért vállaljuk, mintha ezzel remélnénk üdvözülni, vagy csak a legcsekélyebb érdemet is szerezni, de Krisztus példája szerint szenvednünk kell, hogy hozzá hasonlóvá legyünk.” Isten örök lényege a szeretet. Pál himnusza így zárul: „Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet’.’ (íKor 13,13) Jézust Heródes fenyegetése sem tántoríthatta el küldetésétől, de ítéletet mondott Jeruzsálem felett: „...aki megölöd a prófétákat..., hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet..., de nem akartátok!”{Lk 13,34) Húshagyókedden Urunk így tanít a böjtről: „Rávehetnétek-e a násznépet, hogy böjtöljön, amíg velük van a vőlegény? De... amikor elvétetik tőlük a vőlegény, akkor azokban a napokban böjtölni fognak’.’ (Lk 5,34-35) Hamvazószerdán, a negyvennapos hétköznapi böjt kezdetén Urunk ezeket ajánlja: ne légy képmutató, „hogy böjtölésedet ne az emberek lássák, hanem Atyád, aki rejtve van... gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben... Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is’.’ (Mt 6,18.20.21) Isten ilyen életgyakorlatot ajánl népének, ám ne tegyük szívünket gyémántkeménnyé! „Igazságos ítéletet hozzatok, szeretettel és irgalmasan bánjatok egymással! ...és ne tervezzetek egymás ellen magatokban semmi rosszat!” (Zak 7,9- 10) Jézus egylényegű az Atyával. Tőle jött, hozzá tér vissza; népének ezt jelentette ki önmagáról: „...ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben. (...) Amikor felemelitek az Emberfiát, akkor tudjátok meg hogy én vagyok...’ (Jn 8,24.28) Böjtelő Bélsaccar lakomájával zárul minden esztendőben. Ő nem a felséges Istent dicsőítette, hanem bálványokat imádott, és ítéletét sem tudta elolvasni: „méné méné tekéi ú-parszin” (Dán 5,25). De isteni bölcsességgel telve Dániel megmagyarázta: Isten számba vette s felosztotta királyságodat, mert megmért, és mérlegén könnyűnek találta életed. „Mérlegeden, örök Urunk, / Mind könnyűnek találtatunk. / Igazságod mérlegére / Hulljon Jézus drága vére!” (EÉ 524,2) Uram, irgalmazz! ■ Garai András
