Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-06 / 1. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2013. január 6. » 7 ► Év elején a tavalyi esztendő értékelésére, egyfajta számadásra, illetve idei előre tekintésre kértük egyházunk elnök-püspökét, a Déli Evangélikus Egyházkerület lelkészi vezetőjét, Gáncs Pétert.- Január első napjaiban még sokszor vétjük el a dátumírást, így talán nem tűnik olyan távolinak a 2012-es év, hogy ne egy kis visszatekintéssel kezdjük a beszélgetésünket. A tavalyi esztendő egyik kiemelkedő feladata egyházunkban az általános tisztújítás lebonyolítása volt. A zsinati választások utáni, december 9-ei EvÉlet Égtájoló rovatában is olvashattunk arról, hogy nem minden esetben zajlottak mintaszerűen az események.- A protestáns egyházak jellemzőjeként a különféle grémiumok joga a jelöltekről dönteni. A demokratikus választás pedig - a politikai élethez hasonlóan - magával hozza a kampány lehetőségét is annak minden pozitívumával és negatívumával együtt. Az sem meglepő, hogy a jelöltállító közösségek megpróbálnak minél több szavazatot gyűjteni a saját emberüknek. Sajnos a különböző szintű választások során az ügyhöz olykor méltatlan harcok folytak egy-egy pozícióért. Ez azért szomorú, mert az egyházi választások esetében nem a hatalom megtartásáról vagy megszerzéséről van szó, hanem áldozatokkal és lemondással járó szolgálatról. Például egy-egy bizottsági elnöknek a szabad ideje terhére kell minden ülésen jelen lennie, azokat előkészítenie, minden különösebb anyagi elismerés nélkül...- Ez akkor azt jelzi, hogy egyházunk bővelkedik az ügyért lelkesedő, alkalmas emberekben!- Szeretném én is ezt gondolni. A tapasztalat azonban néha azt mutatja, hogy mivel gyarló emberek vagyunk, nem mindig sikerül a hatalom iránti vágy kísértését legyőznünk. Ezért tekintem igei alapnak az egyházban, hogy minden hatalom Jézus Krisztusnak adatott. A Miatyánkot pedig nem szabad végigimádkoznunk, ha nem tudjuk teljes szívvel kimondani: „tied az ország a hatalom és a dicsőség’.- Az utóbbi évek EvÉlet-cikkeit olvasva néha az az érzésem, az olvasók táborában nem mindig arat osztatlan sikert, ha valaki bátran le meri írEgység, együttműködés, egyensúly Beszélgetés Gáncs Péterrel, egyházunk elnök-püspökével ni bizonyos kérdésekről a véleményét. Püspök úr mit gondol erről?- E tekintetben kétféle szemlélet van hetilapunkkal kapcsolatban. Egyfelől szeretik olyan „reklámújságnak” gondolni, amely közösségünket csak a jó oldaláról mutatja be, azt a képet sugallva, hogy nincsenek problémák és konfliktusok. Vannak, akik a lapban megjelenő, viszonylag csekély számú kritikai írást is nehezen viselik el. Másfelől az Evangélikus Élet egyházunk olyan fóruma, amelyben a különböző vélemények ütközhetnek. Jó lenne, ha ez minél többször higgadtan megtörténne, mert az építő jellegű vitákra nagyon is szükségünk van.- Hadd kapaszkodjam bele az „építő jellegű” minősítésbe. Egyházi berkekben, a különböző fórumokon is elharapódzni látszanak olykor a személyeskedő, szeretetlen megnyilvánulások...- A vitakultúránk sajnos még tényleg gyerekcipőben jár.- Hogyan lehetne ezen változtatni?- Az alap az lenne, ha komolyan vennénk, amit Pál apostol a szeretethimnuszban írt: töredékes az ismeretünk. Senki se gondolja magáról, hogy a teljes igazság birtokában van. Sokszínűek vagyunk, sokféleképp látjuk a dolgokat - pont ezt a sokszínűséget tartom a protestáns egyházak egyik pozitívumának. A különféle témákról igenis legyen meg kinek-kinek a saját véleménye, de hallgassuk meg és tartsuk tiszteletben a másikét is.- A protestánsok másik fontos jellemzője a demokrácia. Ha ez sokszínűséggel és szabad véleménynyilvánítással jár, akkor alakulhatnak ki azok az egyházi „lövészárkok”, amelyekről a zsinat megválasztott lelkészi elnöke, if). Hafenscher Károly írt a december 9-ei EvÉlet vezércikkében?- Reménységem szerint ezeken az „árkokon” át lehet lépni. Óvatosan kell kezelni az idézett cikkben is szereplő zsinati váltóállítás képét. Talán szerencsésebb lenne a hajó szimbolikáját használni, amelynél csak pontosítani kell az irányt, hiszen az eddigi vezetési koncepcióval sem akartunk rossz irányba haladni...-Miben kellene újratájolni egyházunk legmagasabb szintű testületének munkáját?- Hogy egyet említsek: korábban a zsinat főleg törvényhozó funkciót evangéliumra is utal. Ha ugyanabból a forrásból, az evangéliumból merítünk, akkor egységben látjuk az egyházat, tudunk együttműködni, egyensúlyban tudjuk tartani az egyház hajóját.- Idén ősztől esedékes a hittanoktatás felmenő rendszerű kötelező bevezetése. Hol tart most az előkészítés? - Nagy lehetőség, de még nagyobb felelősség és feladat ez az egyházak számára, hiszen immár két generáció nőtt fel iskolai vallásoktatás nélkül. Számos tetölfött be. Hat évvel ezelőtt a közgyűlés megszüntetésével olyan feladatokat is felvállalt - például némely bizottsági elnök megválasztását -, amelyeket nem feltétlenül ennek a testületnek kell elvégeznie. A kevesebb, de hatékonyabb zsinati ülésezés erősítené a zsinat tekintélyét.- Az új zsinati lelkészi elnök három „b” betűs szóval - bizalom, békesség bátorság -foglalta össze az elkövetkezendő ciklus vezetői jelszavát a zsinat november végi ülésén. Püspök úr az oktatásiintézmény-vezetők és iskolalelkészek december elején rendezett révfülöpi találkozóján „e” betűs főnevek köré csoportosította gondolatait.-Egység együttműködés, egyensúly volt a három szó. Egyházunk lógójának „e” betűjéből indultam ki, amely az lepülésen az egyházaknak nincsen más esélyük a fiatalokat utolérni, mint az iskola. A reménység mellett azonban sok megoldandó logisztikai és személyi kérdés akad még. Meg tudják-e oldani az iskolák az órarendi és tantermi egyeztetéseket, az egyházak pedig tudnak-e kellő számú és felkészültségű hitoktatót biztosítani? Fontos tisztázni, hogy ebben az új helyzetben mi lesz a sorsa a továbbra is nagyon fontos gyülekezeti hitoktatásnak...- A tavaly szeptember 9-ei Égtájolóból idézek: „Eddigi püspöki szolgálatom legnagyobb élménye volt ez a pár nap’.’ Vagyis az a szeptember í-jei hétvége, amikor három napon belül egy óvoda, három általános iskola, három gimnázium és egy kollégium evangélikus egyházi átvételére kérhette Isten áldását. Vízkeresztkor, Jézus megkeresztelésének ünnepén talán nem fölösleges imatémakéntfelvetni ezeknek az oktatási intézményeknek a még meg nem keresztelt tanulóit és pedagógusait...- Főleg, hogy a vízkereszt a misszió ünnepe is! Az ünnepi tanévkezdés után igyekszünk segíteni a hétköznapokban is megtalálni új oktatási intézményeinkben a missziói szolgálat helyes tartalmát és formáját. Szeretnénk jézusi fényt, ízt, zamatot adni az eddigi értékek mellé, illetve olykor a korábbi értékek helyett. A só bibliai képét véve: fontos megtalálni a bölcs mértéket, mert nemcsak a sótlanság, hanem a túlsózás is veszélyes lehet, és ehetetlenné teheti az ételt. Sok időre, türelemre, felülről kért és elfogadott bölcsességre van szükségük iskoláink vezetőinek, pedagógusainak, lelkészeinek. Rajongás lenne gyors, látványos eredményeket elvárni. Mi vetjük a magot, plántálunk, öntözünk, olykor gyomlálnunk is kell, de a növekedést egyedül az egyház Ura adhatja meg.- A reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójára készülődve a 2013. esztendő a Reformáció és tolerancia mottó jegyében zajlik majd egyházunkban. Kihívásokkal teli a téma...- Izgalmas, de ugyanakkor veszélyesen félre is érthető az idei mottó. Túlpolitizált napjainkban kívánatos, hogy ne legyen politikai mellékíze a téma feldolgozásának. Az lenne szerencsés, ha arra indítana minket a cím, hogy elsősorban önmagunkkal kerüljünk tisztába, majd azt keressük, mi az, ami összeköt, vagy épp elválaszt másoktól. A tolerancia egészséges megélésére annak nyílik esélye, akinek tisztán megfogalmazott identitása van.- Mit emelne ki egyházunk 2013- as tervei közül?- Becsüljük meg a már kissé megszokott rendezvényeinket is, mint például az egyre többeket vonzó egyházkerületi missziói napokat, az országos evangélizációt, valamint a különböző rétegeket megszólító konferenciákat. Különleges esemény lesz az első erdélyi Szélrózsa iíjúsági találkozó, amelyre augusztus első napjaiban kerül sor Sepsiszentgyörgyön. Kiemelném még, hogy szeptember 14-én Székesfehérvár ad otthont az evangélikus presbiterek második országos találkozójának, amely komoly esélyt kínál a közös útkeresésre és erőgyűjtésre az új hatéves szolgálati ciklus elején.- „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük” - szól az év igéje. Miben látja Püspök úr ennek üzenetét?- A déli kerület falinaptárán, kicsit szabadon értelmezve az apostoli igét, tudatosan nagybetűvel írtuk: az Eljövendőt keressük. Nem valamit keresünk 2013-ban, hanem Valakit! Azt az élő Jézus Krisztust, aki hitünk és reménységünk szerint szintén keres minket, hogy egész életünk és szolgálatunk ura, mozgatója és megtartója legyen az induló esztendő minden napján. Ennek boldog megtapasztalását kívánom minden kedves Olvasónknak! ■ Boda Zsuzsa Nők a lelkészi szolgálatban ► Tavaly év vége felé szelíd figyelmeztetés érkezett szerkesztőségünkhöz, mert lapunk nem emlékezett meg egy évfordulóról. Az eseményről, amelynek negyedszázados jubileuma volt 2012-ben, az Evangélikus Élet 1987. július 5- ei száma Egyháztörténeti esemény címmel közölt tudósítást. Egyházunkban ugyanis abban az évben június 20-án a Deák téri templomban teljes jogú lelkészi szolgálatra ordináltak teológiát végzett (már évek óta szolgáló) nőket - méghozzá egyszerre tizenhármat. Bizonyos tekintetben ez volt az első ilyen jellegű avatás, noha szigorúan véve nem ők voltak az első magyar evangélikus lelkésznők. Az alábbiakban röviden áttekintjük, miként vált egyházunkban kivételből természetessé a nők ordinálása. (A Lelkipásztor című evangélikus lelkészi szakfolyóirat 2004/5. száma a nők ordinációjának kérdéskörével foglalkozott, összeállításunk az ott megjelent tanulmányok alapján készült.) Az első női hallgató, aki 1920-ban evangélikus teológiai fakultásra jelentkezett, AczélAnna tanítónő volt. Miután végzett, „csak” hitoktató lehetett, ám például a második teológának, Prőhle Irénnek - id. Prőhle Károly teológusprofesszor lányának - a záróvizsga után ez sem adatott meg. 1930-ban a neki ígért hitoktatói állást egy férfitársa kapta meg. Az egyetem sem volt felkészülve női hallgatók fogadására - csak a professzorral együtt mehettek be az előadásokra, s vele is kellett kimenniük; a szünetekben külön helyiségben tartózkodhattak, és mivel mosdó sem volt számukra, a szomszédos cukrászdába jártak át, ahol természetesen fogyasztaniuk is kellett valamit... De az akkori társadalom sem volt még annyira nyitott, hogy egy asszonyt a háztartás vezetésén és az anyaságon kívül önálló hivatásban is szívesen látott volna. A negyvenes évek ébredési hullámának köszönhetően azonban egyre több leány jelentkezett a fakultásra. Az egyházi közvéleményt, majd az egyházi vezetést is egyre inkább foglalkoztatta a teológusnők helyzete. 1964-ig változatlan formában élt az addigi gyakorlat: a férfiakat ünnepélyes keretek között, ordinációs istentiszteleten küldték ki a szolgálatba, a nőket azonban „szélnek eresztették” még áldásban sem részesítették. ’64-ben a két végzős teológa a szolgálatba állításkor már az oltár elé állhatott férfi évfolyamtársuk mellé, de a szentelési liturgia alatt le kellett ülniük. Az 1966-os egyházi törvény szigorúan rendelkezett: a női munkatársak szolgálatukat csak lelkészhez (férfi!) beosztva végezhették: „A lelkészi képesítésű nő a lelkész mellé rendelt lelkészi munkatárs, akit a püspök a szolgálatra ünnepélyesen kibocsát. A szentségek kiszolgáltatásán kívül minden lelkészi funkciót végezhet. A püspök kivételes esetben a szentségek kiszolgáltatását is engedélyezheti, elsősorban szórványhelyzetekben.” 1972-ben újabb fordulat következett. A csöglei gyülekezetben szükséghelyzet állt elő: hosszú ideje betöltetlen volt a lelkészi állás. így Káldy Zoltán püspök javaslatára az országos presbitérium nyílt szavazással úgy döntött, Kovács Etelka lelkészi munkatársat november 19-én lelkésszé avatják. Ottlyk Ernő északi kerületi püspök végezte ezt az első ordinációt. Kovács Etelka díjlevelet is kapott, valamint választható lett. A női lelkészi munkatársak engedéllyel korábban már formaruhát is tervezhettek, amely nem sokban különbözött a férfiak szolgálati ruhájától. Később újabb kivételként a családos Pintér Károlynét ordinálta Ottlyk püspök 1976. október 24-én Putnokon. Korábban ugyanis - noha nem szerepelt a vonatkozó törvényben kitételként - az egyházvezetés csak az egyedülálló munkatársak ordinációját tartotta elfogadhatónak. (Később ő lett Budapest első női parókus lelkésze, amikor a pesterzsébeti gyülekezet megválasztotta lelkipásztorának.) A következő évben a déli kerületben is megtört a jég: NobikErzsébetet 1977. március 20-án avatta lelkésszé Káldy Zoltán püspök Szarvason. Ő szlovák női lelkészként is elsőnek számított. S utánuk lassan felavatták az amúgy hűséges szolgálatot végző évfolyamtársaikat is. A Lutheránus Világszövetség budapesti nagygyűlése, valamint Nagy Gyula püspök komoly szerepet játszott abban, hogy 1987. június 20-án az addig még nem ordinált tizenhárom lelkészi munkatársat lelkésszé avatták. Fordulóponttá vált tehát ez a nap egyházunkban: azóta természetes az, hogy a teológiai tanulmányok elvégzése után mindazokat a női hallgatókat ordinálják, akik lelkészi szolgálatot kívánnak végezni. Címlapfotó az Evangélikus Élet 1987. július s-ei lapszámában - az oltár előtt álló lelkésznők: Bachorecz Katalin, Brebovszky Éva, Brebovszkyné Pintér Márta, Bucholich Márta, Fabulya Hilda, Deméné Gede Erika, Szeker Éva, Kovácsáé Tóth Márta, Luptákné Hanvay Mária, ifi. Magassy Sándorné Csonka Zsuzsanna, Pathóné Kepenyes Erzsébet, Piri Magdolna, Verrasztóné Mosoni Edit
