Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-06-30 / 26. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2013. június 30. ► 13 GYÜLEKEZETI TAGJAINK A kosárfonó EVANGÉLIKUS GYŰJTEMÉNYI SZEMLE Egy kiállítás margójára Luther magyarul - Evangélikusok Vas megyében ► Olvasóink már értesülhettek róla, hogy a Vasi Evangélikus Egyházmegye fennállásának négyszáztizedik évfordulóját ünnepelte május 26-án a sárvári várban. Az egyházmegye, az Evangélikus Országos Múzeum és a Nádasdy Ferenc Múzeum hármas együttműködésében történeti kiállítás nyílt ebből az alkalomból. Soltvadkerten él még néhány olyan régi szakma, melynek művelői hajdan sokkal többen voltak, mint manapság. Ilyen például a kosárfonás. Az egyik ma is tevékeny kosárfonó a Bercsényi utcában lakó Gyuricza József. Egyre ritkábban látni az utcán és a templomban is. Nincs már olyan jól - jött a hír róla. Úgyhogy elmentem hozzá. * # 9 Természetesen megkértem, hadd fotózzuk le kosárfonás közben Daróczi Csaba fotóművésszel, ha még vállal ilyesmit. Vállalta. Amíg az idős mesterember kohoz ősszel kell szedni a fűzfavesszőt, amint lehullott a levele. Ha későn szedik le, pláne tavasszal, akkor be kell áztatni. Régen elástuk és locsoltuk. Most csak kiraktam az esőre, abból jelenleg éppen van elég. Előfordul aztán az is, hogy díszfonatot készítek. Ennek előtte leszedem a kérgét, így lesz fehér a színe.- Ma milyen igények vannak? Miket kémek az emberek?- Amit nagyon szeretnek, az a szennyeskosár. Nagy munka, rámegy egy napom is. Barátoknak, ismerősöknek szívesen megcsinálom, de olyan is kér, aki nem érdemli meg. Előfordul, hogy ilyen nagy kosárhoz üveg nagy érték volt, abban vitték vagy küldték ajándékba a bort. Ma ezt már felváltotta a műanyag ballon. Könnyebb ugyan, de hogy néz ki? Az ember szinte szégyelli benne odaadni a bort, pláne ha már ütött-kopott vagy sáros. A demizsonból viszont tölteni is lehet a pohárba, mert szép! Sok helyen használtak szalmáskosarat. Ebben hordták be a jószág elé a szalmát az istállóba, mert ha villával vitték volna, szétszóródott volna útközben. Aztán ahogy gép bálázta a szalmát, már be lehetett vinni a bálamadzagnál fogva, ezért eltűnt a szalmáskosár. Illetve egyre kevesebb a jószág is... mótosan dolgozott, addig Csaba a legkülönbözőbb állásokból dokumentálta a látottakat. A munka különböző fázisai, a vesszőket hajlító kéz és a mesélő ember arca mind-mind kiváló fotótéma - legfeljebb nem mindenki tudja. Jómagam pedig lelkesen kérdezgettem Józsi bácsit a régi dolgokról.- Ki volt a mestere, akitől elleste a fogásokat?- Iskoláskoromban tanultam mindent apámtól. Úgy adták át a szülők a hitet, a tudást és az emberséget. Őt is Józsefnek hívták, sokan még emlékeznek rá, a Bartók Béla utcában laktunk. Tőle örököltem ezt a kosaras padot, 1933-ban készítette. Ez végül is egy lejtős deszka, amire a megfonandó kosarat rögzítem, és így éppen kézre áll. Csináltunk mi mindenféle kosarat, amit csak kértek. Persze akkor nem volt műanyag edény, csak fateknő, kád vagy a vesszőkosár. Akkor hat kosárfonó élt a faluban, és mind ebből a munkából.- Mi a munka menete?- Kezdem úgy, hogy a téli munkánincs is már elég vesszőm, mert nem úgy számítom a tél elején. Keresett még a karkosár is, piacra vagy meggyet szedni, de a krumpliszedő kosárra is gyakran szükség van.- Régebben miket font még?- Rengeteg demizsont készítettem egy időben. A szépen körülfont- Mi volt az igazi, szép munka egy kosárfonó számára?- Amikor bejött egy-egy tanyasi gazda, és fonott kocsicserényt rendelt. Ahhoz nagyon kellett érteni, jó hosszú vesszőkből fontuk erősre és tartósra. Elvégre egy egész család rázkódott benne, és két ló húzta-vonta. Ilyet ma már csak a múzeumokban látni, a közúton nem. * * * * Sokáig beszélgettünk még Józsi bácsival. Csak úgy, a munkáról, a régi vadkertiekről, az evangélikus iskolában tanító Szakács tanító úrról, aki fontosnak tartotta, hogy a gyerekek értsenek a gyakorlati dolgokhoz is. Internet nem volt ugyan, mégis tudtak egymás gondjáról-bajáról az emberek. A település központja a templom volt, aztán utána rögtön a kocsma. Ma már se kocsma, se templom. Meg talán nagyon központ sem. Mindenki bezárkózva éli világát. Pedig milyen jó is volna együtt vesszőkosarat készíteni! ■ Ifj. Káposzta Lajos Egy viszonylag nagy kiterjedésű terület egyház- és köztörténetét, ehhez szorosan kapcsolódó kultúrtörténetét ismertetni, több évszázad eseményeit bemutatni, a főbb tudnivalók mellett a jellemzőt és érdekeset is felszínre hozni nem könnyű feladat. Talán meghökkentő a kiállítás főcíme: Luther magyarul, de kétségtelen, hogy Luther magyarul itt, a Dunántúlon szólalt meg először. Akár Sztárai Mihály reformátorra gondolunk, aki az 1540-1550 közötti évtizedben hét év alatt százhúsz gyülekezetei (!) alapított Laskó környékén, a Dunántúl déli részén, akár a mai Dunántúli Egyházkerület megszületésére emlékezünk - 1576-ban éppen Sárvárott jött létre erről beszélünk. De gondolhatunk arra is, hogy adataink szerint már az 1520-as években „átlépte a határt” az evangélium Sopronban, s terjedt. Innentől kezdve voltak és éltek evangélikusok Vas megyében, s e területről indult az első evangélikus egyházkerület szervezése. Egy 1613-ból való jegyzőkönyvben olvashatunk először a kemenesaljai egyházmegyéről, vasi „ősünkről” A fenti eseményekről szól a kiállítás első, A reformáció kapuja című része. Nemcsak Vas megye volt a kapu, hanem a reformáció is kaput, ajtót, új lehetőséget kínált a Nádasdy-birtok egyik központjával, Sárvárral, a dunántúli evangélikusság centrumával. A láthatatlan gyülekezetek című részben az ellenreformációval foglalkozik a kiállítás. Ebben az időszakban, különösen a „gyászévtizedben” (1671- 1681), nem volt tanácsos „láthatónak” lenni egészen a türelmi rendeletig (1781). Ötvenkét templom „vétetett el” e területen, de Isten megtartotta az evangélikusságot, és ebben nagy szerepük volt a könyveknek és a pietizmusnak nevezett megújulási folyamatnak, amikor hangos szó helyett a könyvek prédikáltak a családoknak, így haladhatnánk századról századra egészen addig, amíg külső nyomásra megszűnt, majd később újjáéledt a Dunántúli Egyházkerület. S ha mindennek kiállításáról beszélünk, akkor hadd emlékeztessem az olvasót, hogy ez az írás a Thesaurus című rovatban jelenik meg - a cím magyarul kincset jelent. Mert kincseket látunk. Hogyne lenne egyegy templom kincse a gyülekezetnek, amikor például egy őrségi templom felépítéséért a gyülekezet férfiai egész nyáron bérkaszáltak? Vagy az a templom, amelyet a türelmi rendelet után 1784 júniusától novemberéig építettek fel nagy áldozattal és örömmel Kőszegen? A sort folytathatnánk. THESAURUS Rovatgazda: Kovács Eleonóra Nemescsói oltárterítő És hogyne lennének kincsek az oltár és a szószék! Közülük egyet mindjárt a kiállítás bejáratánál láthatunk (Nemescsóból). Vagy azok az edények, amelyek talán nem ezüstből vagy aranyból vannak, hanem a szegényes ónból, de amelyekből a hívek Krisztus testét és vérét vették. Vagy az oltárterítő szintén Nemescsóból (1650), amely ugyancsak az úrvacsorára emlékeztet. S akkor még nem említettük a könyveket, amelyeknek kiadásában szintén gazdagok voltunk. Ezeknek felsorolását el sem merem kezdeni: a dunántúli pietisták és más tudós papok, püspökök egymás után írták és adták ki nagy áldozattal e köteteket, s a hívek nagy áhítattal olvasták őket. Egyetlen példa még a tárlat anyagából, amelyet nem tudok szó nélkül hagyni: a kőszegi Leánynevelő Intézet (1899-ből) relikviái. Az intézmény ma evangélikus szakközépiskolaként működik. A képek és dokumentumok erről is igazán beszédesek. Köszönjük a „láthatóvá tételt” a gyülekezeti lelkészeknek és az egyházmegye esperesének, Rostáné Piri Magdának, illetve Söptei Imre kőszegi osztályvezető levéltárosnak, egyházmegyei gyűjteményi munkatársnak, Baranyay Csaba kőszegi, Gyarmati István sárvári lelkésznek; Harmati Béla Lászlónak, az Evangélikus Országos Múzeum igazgatójának és munkatársainak, Zászkaliczky Zsuzsannának és Kertész Botondnak; a sárvári Nádasdy Múzeum igazgatójának, Takács Zoltán Bálintnak és munkatársának, Reichardt Gabriellának. A kiállítást az Evangélikus Gyűjteményi Tanács nevében Kovács Eleonóra elnök nyitotta meg. A tárlat szeptember végéig látogatható. Nemcsak a környékbeli, de a távolabbi gyülekezeteknek is érdemes megtekinteni. Amikor ezt ajánljuk meleg szívvel, tudjuk, hogy a látogatás közben a nézők szíve is felmelegszik nemcsak a munkatársak szakértelmétől és szorgalmától, hanem attól, aki mindig megtartott, és megengedte, hogy e kiállítás alkalmával az egyházmegye négyszáztíz éves fennállását ilyen módon is ünnepelhessük, hálaadással. ■ D. Keveházi László
