Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)

2013-06-30 / 26. szám

Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2013. június 30. ► 13 GYÜLEKEZETI TAGJAINK A kosárfonó EVANGÉLIKUS GYŰJTEMÉNYI SZEMLE Egy kiállítás margójára Luther magyarul - Evangélikusok Vas megyében ► Olvasóink már értesülhettek róla, hogy a Vasi Evangélikus Egyház­megye fennállásának négyszáztizedik évfordulóját ünnepelte május 26-án a sárvári várban. Az egyházmegye, az Evangélikus Országos Mú­zeum és a Nádasdy Ferenc Múzeum hármas együttműködésében tör­téneti kiállítás nyílt ebből az alkalomból. Soltvadkerten él még néhány olyan ré­gi szakma, melynek művelői hajdan sokkal többen voltak, mint manapság. Ilyen például a kosárfonás. Az egyik ma is tevékeny kosárfonó a Bercsényi utcában lakó Gyuricza József. Egyre ritkábban látni az utcán és a templomban is. Nincs már olyan jól - jött a hír róla. Úgyhogy elmentem hozzá. * # 9 Természetesen megkértem, hadd fo­tózzuk le kosárfonás közben Da­­róczi Csaba fotóművésszel, ha még vállal ilyesmit. Vállalta. Amíg az idős mesterember ko­hoz ősszel kell szedni a fűzfavesszőt, amint lehullott a levele. Ha későn sze­dik le, pláne tavasszal, akkor be kell áztatni. Régen elástuk és locsoltuk. Most csak kiraktam az esőre, abból jelenleg éppen van elég. Előfordul az­tán az is, hogy díszfonatot készítek. Ennek előtte leszedem a kérgét, így lesz fehér a színe.- Ma milyen igények vannak? Mi­ket kémek az emberek?- Amit nagyon szeretnek, az a szennyeskosár. Nagy munka, rámegy egy napom is. Barátoknak, ismerő­söknek szívesen megcsinálom, de olyan is kér, aki nem érdemli meg. Előfordul, hogy ilyen nagy kosárhoz üveg nagy érték volt, abban vitték vagy küldték ajándékba a bort. Ma ezt már felváltotta a műanyag ballon. Könnyebb ugyan, de hogy néz ki? Az ember szinte szégyelli benne odaad­ni a bort, pláne ha már ütött-kopott vagy sáros. A demizsonból viszont töl­teni is lehet a pohárba, mert szép! Sok helyen használtak szalmásko­sarat. Ebben hordták be a jószág elé a szalmát az istállóba, mert ha villával vitték volna, szétszóródott volna út­közben. Aztán ahogy gép bálázta a szalmát, már be lehetett vinni a bála­madzagnál fogva, ezért eltűnt a szal­máskosár. Illetve egyre kevesebb a jószág is... mótosan dolgozott, addig Csaba a leg­különbözőbb állásokból dokumentál­ta a látottakat. A munka különböző fá­zisai, a vesszőket hajlító kéz és a me­sélő ember arca mind-mind kiváló fo­tótéma - legfeljebb nem mindenki tudja. Jómagam pedig lelkesen kérdez­gettem Józsi bácsit a régi dolgokról.- Ki volt a mestere, akitől elleste a fogásokat?- Iskoláskoromban tanultam min­dent apámtól. Úgy adták át a szülők a hitet, a tudást és az emberséget. Őt is Józsefnek hívták, sokan még emlékez­nek rá, a Bartók Béla utcában laktunk. Tőle örököltem ezt a kosaras padot, 1933-ban készítette. Ez végül is egy lej­tős deszka, amire a megfonandó ko­sarat rögzítem, és így éppen kézre áll. Csináltunk mi mindenféle kosarat, amit csak kértek. Persze akkor nem volt műanyag edény, csak fateknő, kád vagy a vesszőkosár. Akkor hat kosárfonó élt a faluban, és mind eb­ből a munkából.- Mi a munka menete?- Kezdem úgy, hogy a téli munká­nincs is már elég vesszőm, mert nem úgy számítom a tél elején. Ke­resett még a karkosár is, piacra vagy meggyet szedni, de a krumpliszedő kosárra is gyakran szükség van.- Régebben miket font még?- Rengeteg demizsont készítet­tem egy időben. A szépen körülfont- Mi volt az igazi, szép munka egy kosárfonó számára?- Amikor bejött egy-egy tanyasi gazda, és fonott kocsicserényt ren­delt. Ahhoz nagyon kellett érteni, jó hosszú vesszőkből fontuk erősre és tartósra. Elvégre egy egész család ráz­kódott benne, és két ló húzta-vonta. Ilyet ma már csak a múzeumokban látni, a közúton nem. * * * * Sokáig beszélgettünk még Józsi bácsi­val. Csak úgy, a munkáról, a régi vad­kertiekről, az evangélikus iskolában ta­nító Szakács tanító úrról, aki fontos­nak tartotta, hogy a gyerekek értsenek a gyakorlati dolgokhoz is. Internet nem volt ugyan, mégis tudtak egymás gondjáról-bajáról az emberek. A tele­pülés központja a templom volt, aztán utána rögtön a kocsma. Ma már se kocsma, se templom. Meg talán na­gyon központ sem. Mindenki bezár­kózva éli világát. Pedig milyen jó is vol­na együtt vesszőkosarat készíteni! ■ Ifj. Káposzta Lajos Egy viszonylag nagy kiterjedésű te­rület egyház- és köztörténetét, ehhez szorosan kapcsolódó kultúrtörténe­tét ismertetni, több évszázad esemé­nyeit bemutatni, a főbb tudnivalók mellett a jellemzőt és érdekeset is fel­színre hozni nem könnyű feladat. Talán meghökkentő a kiállítás fő­címe: Luther magyarul, de kétségte­len, hogy Luther magyarul itt, a Du­nántúlon szólalt meg először. Akár Sztárai Mihály reformátorra gondo­lunk, aki az 1540-1550 közötti évti­zedben hét év alatt százhúsz gyüle­kezetei (!) alapított Laskó környékén, a Dunántúl déli részén, akár a mai Dunántúli Egyházkerület megszüle­tésére emlékezünk - 1576-ban éppen Sárvárott jött létre erről beszélünk. De gondolhatunk arra is, hogy adataink szerint már az 1520-as évek­ben „átlépte a határt” az evangélium Sopronban, s terjedt. Innentől kezd­ve voltak és éltek evangélikusok Vas megyében, s e területről indult az el­ső evangélikus egyházkerület szerve­zése. Egy 1613-ból való jegyzőkönyv­ben olvashatunk először a kemenes­­aljai egyházmegyéről, vasi „ősünkről” A fenti eseményekről szól a kiállítás első, A reformáció kapuja című része. Nemcsak Vas megye volt a kapu, ha­nem a reformáció is kaput, ajtót, új le­hetőséget kínált a Nádasdy-birtok egyik központjával, Sárvárral, a dunán­túli evangélikusság centrumával. A láthatatlan gyülekezetek című részben az ellenreformációval foglal­kozik a kiállítás. Ebben az időszakban, különösen a „gyászévtizedben” (1671- 1681), nem volt tanácsos „láthatónak” lenni egészen a türelmi rendeletig (1781). Ötvenkét templom „vétetett el” e területen, de Isten megtartotta az evangélikusságot, és ebben nagy sze­repük volt a könyveknek és a pietiz­­musnak nevezett megújulási folya­matnak, amikor hangos szó helyett a könyvek prédikáltak a családoknak, így haladhatnánk századról század­ra egészen addig, amíg külső nyomás­ra megszűnt, majd később újjáéledt a Dunántúli Egyházkerület. S ha mindennek kiállításáról be­szélünk, akkor hadd emlékeztessem az olvasót, hogy ez az írás a Thesa­urus című rovatban jelenik meg - a cím magyarul kincset jelent. Mert kincseket látunk. Hogyne lenne egy­­egy templom kincse a gyülekezetnek, amikor például egy őrségi templom felépítéséért a gyülekezet férfiai egész nyáron bérkaszáltak? Vagy az a temp­lom, amelyet a türelmi rendelet után 1784 júniusától novemberéig építet­tek fel nagy áldozattal és örömmel Kőszegen? A sort folytathatnánk. THESAURUS Rovatgazda: Kovács Eleonóra Nemescsói oltárterítő És hogyne lennének kincsek az ol­tár és a szószék! Közülük egyet mind­­járt a kiállítás bejáratánál láthatunk (Nemescsóból). Vagy azok az edé­nyek, amelyek talán nem ezüstből vagy aranyból vannak, hanem a sze­gényes ónból, de amelyekből a hívek Krisztus testét és vérét vették. Vagy az oltárterítő szintén Nemescsóból (1650), amely ugyancsak az úrva­csorára emlékeztet. S akkor még nem említettük a könyveket, ame­lyeknek kiadásában szintén gazdagok voltunk. Ezeknek felsorolását el sem merem kezdeni: a dunántúli pietis­­ták és más tudós papok, püspökök egymás után írták és adták ki nagy ál­dozattal e köteteket, s a hívek nagy áhítattal olvasták őket. Egyetlen példa még a tárlat anya­gából, amelyet nem tudok szó nélkül hagyni: a kőszegi Leánynevelő Inté­zet (1899-ből) relikviái. Az intéz­mény ma evangélikus szakközépisko­laként működik. A képek és doku­mentumok erről is igazán beszédesek. Köszönjük a „láthatóvá tételt” a gyülekezeti lelkészeknek és az egy­házmegye esperesének, Rostáné Pi­ri Magdának, illetve Söptei Imre kőszegi osztályvezető levéltárosnak, egyházmegyei gyűjteményi munka­társnak, Baranyay Csaba kőszegi, Gyarmati István sárvári lelkésznek; Harmati Béla Lászlónak, az Evangé­likus Országos Múzeum igazgatójá­nak és munkatársainak, Zászkalicz­­ky Zsuzsannának és Kertész Bo­­tondnak; a sárvári Nádasdy Múzeum igazgatójának, Takács Zoltán Bálint­nak és munkatársának, Reichardt Gabriellának. A kiállítást az Evangélikus Gyűjte­ményi Tanács nevében Kovács Eleo­nóra elnök nyitotta meg. A tárlat szeptember végéig látogat­ható. Nemcsak a környékbeli, de a tá­volabbi gyülekezeteknek is érdemes megtekinteni. Amikor ezt ajánljuk meleg szívvel, tudjuk, hogy a látoga­tás közben a nézők szíve is felmeleg­szik nemcsak a munkatársak szakér­telmétől és szorgalmától, hanem at­tól, aki mindig megtartott, és megen­gedte, hogy e kiállítás alkalmával az egyházmegye négyszáztíz éves fenn­állását ilyen módon is ünnepelhessük, hálaadással. ■ D. Keveházi László

Next

/
Thumbnails
Contents