Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-06-23 / 25. szám
Evangélikus Élet ♦ * ÉLŐ VÍZ 2013. június 23. *■ 11 A Krisztus-követésre való elhívás volt a témája június 13-18. között a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) ülésének. A genfi Ökumenikus Centrumban tartott nyitó istentiszteleten igehirdetéssel dr. Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerületének lelkészi vezetője szolgált a 107. zsoltár első kilenc verse alapján. Az alábbiakban a világszövetség egyik alelnöki tisztét is betöltő püspök prédikációja olvasható teljes terjedelmében (genfi beszámolóját - reményeink szerint - jövő heti számunkban közölhetjük). Csak együtt jutunk a mennybe Kedves Testvéreim a Jézus Krisztusban! Ránk, a Lutheránus Világszövetség tanácsülésének tagjaira is jellemző, amit a zsoltáros ír: „...összegyűjtött különböző országokból: keletről, nyugatról, északról és délről” Ezt a tényt, hogy sokfelől így egybegyülekezhettünk, jó volna azzal az érzéssel együtt megélni, amire ugyancsak felhív a szerző: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” Van miért hálát adnunk. Amikor az idő végességében élünk - tanú erre mindannyiunk sűrű naptára -, akkor legalább most, az istentiszteleten adjuk át magunkat annak, aki fölötte áll az időn, és akinek szeretete örökké tart. Amikor óráinkat vizsgálgatva azt számolgatjuk, hogy családunktól és munkatársainktól hány időzóna választ el bennünket, akkor gondoljunk arra is, hogy mindannyian az időfölött álló Úr szeretetében lehetünk. Már most, az üléseinket megelőzően is hadd kérjem: bármilyen feszes lesz is a napirend, bármennyire sűrű lesz is a programunk, ne feledkezzünk meg az Úr szeretetének örökkévalóságáról! Miközben tárgyalásaink és beszélgetéseink során keletre és nyugatra, északra és délre tekintünk (törekedve arra, hogy figyelmünk valamennyi irányra arányosan kiterjedjen), akkor ne feledkezzük el arról, hogy a legfontosabb a felfelé tekintés, hiszen Jakabbal együtt vallhatjuk: „... minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá..” A107. zsoltár, ez a hálaadó zsoltár nemcsak e nyitó istentisztelet alapigéje, hanem a következő napok bibliatanulmányainak alapjául is fog szolgálni. Benne négy élethelyzetet ismerünk meg, olyan emberekkel kapcsolatban, akik a pusztában bolyonganak; akik a sötétségben és a halál árnyékában élnek; akik ostobák, és szenvedniük kell vétkes életük és bűneik miatt; és akik tengereken utaznak. Mindegyik élethelyzetben, amelyet ez a zsoltár felsorol, felhangzik az aggodalmakkal, a veszélyekkel és a nyomorúsággal dacoló refrén: „Az Úrhoz kiáltottak nyomorúságukban, és megszabadította őket szorult helyzetükből” I. Kedves Testvérek! Figyelmünk tehát ma azokra irányul, akik „úttalan utakon bolyongtak a pusztában”. Mindez nyilván utal a választott nép pusztai vándorlására. Tudjuk, hogy milyen próbatételeknek voltak kitéve, miként buktak el kísértések között. Ám azt is tudjuk, hogy éppen e vándorlás közepette élhették át Uruk csodálatos gondoskodását. Igaz, hogy éheztek és szomjaztak, de aztán kaptak fürjeket és mannát. Mózes pedig a kősziklából is tudott nekik vizet fakasztani. Legfőképpen pedig itt kapták a Tízparancsolatot. Bukdácsolásaik közepette, bűneiket felismerve „űz Úrhoz kiáltottak, aki kimentette őket szorult helyzetükből”. A puszta ezért nemcsak a nélkülözés, hanem a csodák színtere is volt. A bolyongás végén pedig csak célhoz értek: „lakott várost" találtak, bemehettek az ígéret földjére. A zsoltár azonban nemcsak a választott nép pusztai vándorlására utal, hanem minden bolyongóra. Az 1989-90-es politikai változások idején gyakran használtam azt a metaforát, hogy a magunk posztkommunista helyzetében a negyvenéves pusztai vándorlás után vagyunk. Rámutathattam arra, mit jelentett ez a szolgaság és persze az, hogy át kellett kelnünk a vörös (!) tengeren. Szólhattam aztán megannyi aranyborjútörténetről és a nép egyéb engedetlenségeiről. Akkori fiatalként talán még attól sem riadtam vissza, hogy az elaggott Mózesekkel szemben az új nemzedék Józsué-szerepét hangsúlyozzam. Nos, azóta eltelt bő két évtized, és meg kell vallanom nektek, hogy a Kánaánt éppenséggel nem értük el. Ezért nekünk is folyamatosan kell tanulnunk a leckét, hogy mit is jelent a nyomorúságban az Úrhoz kiáltani. Ez a szakasz minden bolyongó zsoltára lehet. Azoké, aki ma is úttalan utakon járnak. Mert sokan vannak ilyenek. A Párizs-Dakar útvonalon a végtelen sivatagban ralizok sorsa kismiska ahhoz képest, amit testvéreink közül sokan átélnek. Irányvesztettség, járhatatlan utak, zsákutcák jellemzik sokak életét. Az éhezés és a szomjazás. Az elmúlt napokban két híres magyar hegymászó halt meg egy 8586 méter magas hegy megmászása után. Egyikük, Erőss Zsolt, aki korábbi balesete óta műlábbal mászott, valóságos hős volt a mi országunkban. Ő nem a pusztaság, hanem a végtelen hófalak függőleges útjain próbált célba érni. Most azonban nem ért le a csúcsról. A rádióban történt utolsó bejelentkezéséből társa arról értesült, hogy - mivel a kimerültségtől és a víz hiányától megvakult - végképp elhagyta az ereje. Utolsó leheletével talán az Úrhoz kiáltott, de Isten őt nem mentette ki szorult helyzetéből. Ugyanígy meghalt fiatalabb társa, aki segítségére próbált sietni. Őszintén meg kell vallani: olyan is van, hogy az Úr nem ment ki valakit a szorult helyzetéből. II. Kedves Testvérek! A107. zsoltár figyelmes olvasása arra kötelez minket, hogy észrevegyük azokat, és segítsünk azoknak, akik ma bolyonganak a maguk pusztájában, úttalan utakon, és nem találnak lakott várost. Afrika és Ázsia országútjain ma is hömpölyög a menekültáradat. Emberek tömegei vándorolnak egyik országból a másikba, és jó esetben menekülttáborban telepedhetnek le. Éheznek és szomjaznak. Elcsügged a lelkűk. Azoknak a tömegeiről is tudunk, akik Kubából vagy Guatemalából próbálnak mindenáron az Egyesült Államokba vagy az arab országokból Dél-Európába jutni. Sokan közülük a tengerbe vesznek, vagy másként lelik halálukat a fárasztó úton. És Közép-Európában is gyakran találkozunk azzal, hogy levegőtlen furgonokba zsúfolva próbálnak embereket más országba csempészni a gyakran lelketlen közvetítők. Nemrég egy Budapest melletti parkolóban raktak ki félájult afgán menekülteket, mondván, már Bécsnél járnak. Szavunk kell, hogy legyen e nyomorultakért és nyomorultakhoz. Fel kell emelnünk szavunkat az ő érdekükben. És azoknak a gyereklányoknak az érdekében, akiket a maguk pusztai bolyongása keretében más országokba cipelnek, hogy ott szabadságuktól és irataiktól megfosztva prostitúcióra kényszerítsék őket. Az ilyen pusztában bolyongókért végzett tevékenységünk a diakónia területe. A görög konisz szó port, sivatagot jelent, a dia pedig azt, hogy valamin keresztül. A népi etimológia szerint tehát a dia-konia ezt jelenti: poron, pusztaságon keresztül. Ott kell lennünk a katasztrófák áldozatai között vagy árvíz idején. A jogtiprást elszenvedettek körében. Menekültek között. Halmozottan fogyatékosok között. Befogadva a brutális férj miatt otthonról menekülő fiatalasszonyt és gyermekeit. Cigányok vagy hajléktalanoknak között. Vagyis mindazok mellett, akik a pusztában bolyonganak, úttalan utakon. Észre kell vennünk, hogy a mai szekuláris társadalmakban is milyen sokan bolyonganak úttalan utakon. Rájuk talán nem érvényes a fizikai éhezés és szomjazás, annál inkább a lelki ínség. Az teljesedik be rajtuk, amiről Ámósz prófétáit: „Azon a napon elepednek a szomjúságtól a szép szüzek és az ifjak.. ” (8,13); „Nem kenyérre fognak éhezni, és nem vízre fognak szomjazni.. ” (8,11); „Támolyognak majd tengertől tengerig és északtól keletig. Bolyonganak, és keresik az Úr igéjét, és nem találják” (8,12) Ezen a ponton kíméletlen őszinteséggel meg kell magunkat kérdezni: hirdetjük körükben kellő erővel és hitelességgel Isten igéjét? Mert ha igaz, hogy „nem kenyérre fognak éhezni, és nem vízre fognak szomjazni, hanem az Úr igéjének hallgatására” (8,11), akkor ez óriási felelősséget ró ránk. Azt tudniillik, hogy - evangélikusként, az ige egyházának tagjaiként különösen is - tanúságot tegyünk körükben Isten igéjéről, annak életet, új életet teremtő erejéről. Ehhez persze nekünk is az igéből kell naponta élnünk. Ha kell, helyettük; ha lehet, velük, de nekünk is mindig az Úrhoz kell kiáltanunk azzal a hittel, hogy ő ma is képes kimenteni az embert szorult helyzetéből. Vagyis az ige mellett az imádság a másik eszközünk, amellyel élnünk kell. A zsoltárban amolyan imameghallgatásként szerepel ez a mondat: „A helyes/egyenes útra vezette őket..” Ennek első jelentése nyilván az, hogy a pusztai vándorlás girbegurbái, a bolyongás kitérői után az ember végre megtalálja a kivezető utat. Célegyenesbe ér. Fontosnak érzem, hogy az ige „egyenes” utcáról beszél. Az egyenesség a beszédben és a magatartásban jellemző kell, hogy legyen ránk. Egy magyar költő szellemesen így fogalmaz: „Két ember között legrövidebb út az egyenes beszéd.” Az „egyenes út’Vfordulatot jelképesnek is érzem. Amikor Pál a damaszkuszi úton megtér, akkor Anániásnak egy bizonyos Egyenes utcába kell érte mennie (ApCsel 9,11). A megtérés és az új élet a korábbi kitérők és kanyarok után az egyenes utat jelentik. Egyházaink életét és a mi koinóniánkat is ez az egyenesség kell, hogy jellemezze. III. A zsoltárban feltáruló narratíva azzal zárul, hogy az Úr meghallgatja a pusztában bolyongók kiáltását, az egyenes útra vezeti őket, „hogy lakott városba jussanak”. Nem egy kihalt vidékre vagy szellemvárosba, hanem lakott településre. Nem a pusztulás utáni Pompejibe vagy a majmok bolygójának sivárságába, hanem lakott városba. Nem az atomtámadás által elpusztított Hirosimába vagy a tornádó által letarolt Oklahoma Citybe, hanem lakott városba. (Persze csodálatos dolog, hogy ezeket az így vagy úgy elpusztított városokat is újjá lehet építeni.) Talán foglalkozási ártalom, hogy a „lakott városról” nekem az ökumené, a lakott föld jut eszembe. Nem baj, vállalom. Mert azt a reményemet szeretném még megosztani, hogy bár különféle utakon - a magunk pusztaságából - érkezünk, de összetalálkozhatunk ebben az ökumenében, lakott városban. Ahol mindannyian otthont találunk. „Szomszédolhatunk” is, vagyis rendszeresen meglátogatjuk egymást. Mert örülünk annak, hogy ugyanannak a városnak az egyenrangú polgárai, ugyanannak a kö„Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét” (Gál 6,2) zösségnek a teljes jogú tagjai lehetünk. És együtt is akarunk maradni. Nemcsak itt, a magunk földi városában, hanem így akarunk a mennybe is jutni. Híres invokavitprédikációit Luther a wittenbergi közösség válságos időszakában tartotta. Távollétében az emberek eltérő módon értelmezték az evangéliumot és a törvényt. Nem tudtak megmaradni a békés viták szintjén, hanem háborúskodás támadt közöttük. Ezért Luther, otthagyva Wartburg várát, közéjük sietett, és nyolc napon át prédikált nekik. Egyebek mellett ezt mondta: „Ugyanúgy kell tennünk testvérünkkel is, türelmet gyakorolni vele egy ideig, eltűrni gyengeségeit és segíteni neki azokat elhordozni. (...) Nem egyedül vagyunk hivatottak a mennybe jutni, hanem azokat a testvéreinket is magunkkal kell vinnünk, akiket most nem tartunk barátainknak.” Ugye értitek, LVSZ-tanácstagok? Luther nyomán nem kevesebbet mondhatunk, mint hogy nekünk együtt kell a mennybe jutni! Lehetnek, kell is, hogy legyenek vitáink, de nekünk együtt kell a mennybe jutni. Szeretett testvéreim! Bizony, sokszor még nem találtuk meg a célba vezető utat. Talán még mindig a pusztában bolyongunk, és olykor elcsügged a lelkünk. De nyomorúságunkban az Úrhoz kiáltunk, aki kiment minket szorult helyzetünkből. Adjunk ezért hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete! Ámen. ■ Fabiny Tamás IX0YC Szentháromság ünnepe után a 4. héten az Útmutató reggeli s heti igéiben Isten küzdelemre hív a kísérté- ____ sekben. Jézus szeretett minket, s önmagát adta áldozatul értünk. E földi hivatásunkban megbocsátást, kölcsönös teherviselést gyakoroljunk, mert „jó az Úr mindenkihez, és irgalmas minden teremtményéhez”. (Zsolt 145,9; LK) „Boldogok, akiknek útjuk feddhetetlen, akik az Úr törvénye szerint élnek.” (GyLK 752,1) Az ő parancsai nem nehezek: „Legyetek irgalmasok... Ne ítéljetek... Bocsássatok meg...” (Lk 6,36-37) „A keresztyén akkor irgalmas, ha nem keresi csak a maga hasznát, hanem nyitott szemmel járva szerte, egyformán néz mindenkire, barátra és ellenségre.” (Luther) Pál kérdezi: „Akkor te miért ítéled el testvéredet?” Isten az ítélőbíró! „Többé tehát ne ítélkezzünk egymás felett, hanem inkább azt tartsátok jónak, hogy testvéreteknek se okozzatok megütközést vagy elbotlást’.’ (Róm 14,10.13) Jézus tanította népét, és amikor látta a bénát elé hozó emberek hitét, „az Úr ereje gyógyításra indította őt. (...) »Ember, megbocsáttattak a te bűneid.« (...) »...keljfel, vedd az ágyadat, és menj haza!«” (Lk 5,17.20.24) Mi is Istent dicsőítsük, miként Zakariás, aki fia születésnapján így énekelt: „Áldott az Úr... Erős üdvözítőt támasztott nekünk..!’ (Lk 1,68-69; lásd 76.77) Ez Keresztelő János bizonyságtétele: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem’.’ (Jn 3,30) A száműzetésből visszatértek „előállva vallást tettek vétkeikről és őseik bűneiről”, „...mi pedig hitszegők voltunk. Hiszen királyaink, vezetőink, papjaink és őseink nem teljesítették törvényedet..., és nem tértek meg gonosz cselekedeteikből’.’ (Neh 9,2.33-35) Mit tanácsol Jézus mindenkori követőinek? „Higgyetek Istenben! (...) És amikor megálltok imádkozni, bocsássátok meg ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket’.’ (Mk 11,22.25; lásd Mt 6,14.15) A keresztyének - Krisztusnak teste s egyenként tagjai - így töltik be az ő törvényét: „...hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag vele együtt örül valamennyi.” (íKor 12,25-26) Ez is teherhordozás volt: „..-.megragadtak egy bizonyos cirénei Simont..., és rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után” A fogolycserében Pilátus „szabadon bocsátotta azt, akit kértek, aki lázadásért és gyilkosságért volt börtönbe vetve; Jézust pedig kiszolgáltatta akaratuknak”. (Lk 23,26.25) Az Úr igaz szolgája „a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta”. (Ézs 53,4) Az oszlopapostolok névünnepén közös küldetésüket idézzük: „Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat..” {Tikár: 4,5) Péter kéri: „növekedjetek a kegyelemben”. (2Pt 3,18) Pál apostoli áldása: „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!” (2Kor 13,13) „Atya, Fiú és Szentlélek! / Hiszem, veled célhoz érek, / Örökkön-örökké élek!” (EÉ 251,9) ■ Garai András HETI ÚTRAVALÓ
