Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)

2013-06-23 / 25. szám

2 -m 2013. június 23. FORRÁS Evangélikus Élet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 4. VASÁRNAP - 1MÓZ 39,1-5 Áldottak Oratio oecumenica Hűséges Istenünk! Szeretnénk most eléd lépni ebben a csöndben és meg­szólítani téged hálaadásunkkal, kéré­seinkkel. Figyelj szavunkra, kérünk! Megköszönjük neked az értünk és nekünk hangzott igét, a közösség örömét, amelyet a veled és az egymás­sal való találkozásban élhettünk át. Légy áldott azért, hogy erőforrás vagy mindennapi küzdelmeinkben, vigasz­talónk lélekpróbáló időkben, és jelen­léted derűje, békéje betölti szívünket. Köszönjük hűségedet, amellyel vigyázod a földet. Köszönjük a ter­mészet szépségét, kincseit: teremtő szereteted sok-sok ajándékát. Se­gíts, hogy felelősen éljünk velük, és közönyünkkel, gondatlanságunkkal ne okozzunk kárt. Istenünk, hűséges vagy hozzánk, mert elhívtál minket a szent Fiaddal, Jézussal való közösségre. Ő a legna­gyobbat tette értünk: a hűséges szere­tet áldozatát vállalta a kereszten. Ál­dunk téged, hogy a kereszt jelében mindannyiunkat magadhoz kapcsolsz. Segíts minket, Istenünk, hogy fel­ismerjük hozzánk való hűségedet, és erősödjön szívünkben irántad való bizalmunk és szeretetünk. Segíts, kérünk, hogy hűség ébred­jen a szívünkben az embertársak felé is, akiket ránk bízol, és akikkel hosszabb-rövidebb időre összekap­csolódik az életünk. Segíts napról napra szeretetben hordozni család­tagjainkat, rokonainkat, barátain­kat és az ismeretleneket is, akik kö­rülöttünk élnek. Imádkozunk hozzád a testileg­­lelkileg megfáradtakért, akik az éle­tet üresnek, céltalannak látják. Kö­­nyörgünk a szenvedélyek rabságában vergődőkért, a hontalanokért, a meg­­vetettekért, a sikert, boldogságot hajszolokért. Kérjük, légy jelenlé­ted gyógyító erejével a betegek, szen­vedők, elesettek mellett, és küldj minket is vigasztalni, erősíteni, rólad tanúskodni. Segíts minket, hogy hűek legyünk hozzád mindhalálig, aki ígéreted szerint az örök élet koronáját készí­tetted el számunkra. Jézus Krisztu­sért kérünk, hallgass meg minket! SEMPER REFORMANDA „Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt (Zsolt 130,6). Reg­gel kezdünk el minden munkát, es­te fejezzük be, s éjjel pihenünk; a zsol­­táros hát azt akarja mondani: ha Is­tenre hagyatkozva kezded munkádat, úgy ne hagyd bizakodásod abba, hadd múljék el az este és éjszaka, ma­radj meg állhatatosan a várakozásban az új reggelig. Az új ember, akinek nincs más tennivalója, mint Istent várni, rá hagyatkozni, ezt nem szakít­ja meg, mint ahogyan a külső ember munkájával teszi és kénytelen tenni. Ilyenformán az élet lényege a három erényben (hit, remény, szeretet) je­lenik meg, amelyeknek mibenléte és természete a zsoltárokban megíra­tott. így ebben a rövid zsoltárban a belső ember teljes élete, cselekedete, magatartása valóban mesterien íra­tott meg, hogy az nem áll másban, mint hogy egészen Istenre hagyatko­zik, s Isten akaratában megmarad.” M Luther Márton: A hatodik bűnbánati zsoltár (Zsolt 130) (Welder Ödön fordítása) Mi az, ami ránk nézve is érvényes az Ószövetségben, és mi az, ami csak az ószövetségi népnek szól? A mérték nem lehet a mi tetszésünk. Nem te­hetjük meg, hogy ami kedvünkre van, azt ma is érvényesnek tekintjük, ami pedig nem egyezik meg az ér­tékítéletünkkel, vagy nem felel meg az ízlésünknek, azt korhoz kötöttnek és érvénytelennek nyilvánítjuk. Kétségtelen, hogy az Ó- és az Újszövetség között a folytonosság el­lenére vannak nyilvánvaló különb­ségek. Közéjük tartozik az is, hogy kiket kell áldottnak tekintenünk. Potifár jól bánt a rabszolgaként tulajdonába került Józseffel. Amikor felismerte tisztességgel és hűséggel párosuló tehetségét, „házának és egész vagyonánakfelügyelőjévé tet­te”. Ettől kezdve József csak jogállá­sa szerint volt rabszolga. Potifár tá­vollétében a ház urának tekintélyé­vel irányította gazdája házát és gaz­daságát. Mivel Isten Józseffel volt, és nagy tervei voltak vele, „megál­dotta az Úr az egyiptomi ember há­zát Józsefért, és az Úr áldása volt egész vagyonán, ami a házban és a mezőn volt”. Nem vitatható, hogy Potifárra nézve - a számára ismeretlen - Is­ten áldása nagy vagyont és egyre nö­vekvő gazdagságot jelentett. Az sem vitatható, hogy az Ószövetségben Potifár e tekintetben nem tartozik a kivételek közé. Ábrahámtól, Jákob­tól Dávid királyon át Salamonig és a későbbi királyokig sokakról olvas­suk, hogy Isten megáldotta őket, és ez számukra hatalmat és gazdagsá­got hozott. Miként arra is találha­tunk példát, hogy akit Isten elha­gyott, az elszegényedett, és nyo­► Túrmezei Erzsébet diakonissza költő nyolcvankét énekfordítás­sal (részletesen EÉ 783. oldal), egy liturgikus énekverssel (7/1) és tizenöt eredeti költeménnyel szerepel énekeskönyvünkben. Ez az anyag - már csak mennyi­sége miatt is - jelentősen meg­határozza a gyűjtemény stílusát, karakterét. Először tekintsük át az egyházi évhez kötődő énekeket. Szép régi magyar - eredetileg újévi szövegű - dalla­munkhoz két vers is tartozik. A Szép Hajnalcsillag Jézus, ragyogj fel! (EÉ 148) a versszakokban a sötét és a fény ellentétét, a refrénben a csend és a vá­rakozás gondolatát fogalmazza meg. Az Itta karácsony! Itt a Megváltó! (EÉ 171) a boldog énekszó és a szeretet hirdetése után közli az evangéliumot: „Eljött a mennyből. Emberré lett. / Ő hoz a földre békességet.” (Ez utóbbi karácsony hetének kísérője: EvÉlet, 2010/51-52. szám, 18. o.) A Ha Jézus Krisztus jár velünk az év kezdetének Jézus-éneke. A vers té­mája kapcsolódik a böjti-passiós dallam eredeti szövegéhez is: „Ke­resztje győztes, szent jelünk, / Az élő Jézus jár velünk.” (EÉ 184,3) A következő két - középkori ere­detű - éneket összeköti a hasonló ke­letkezéstörténet és a közös dallam. Mind a Krisztus feltámadt (EÉ 213), mind a Krisztus a mennybe (EÉ 227) eredetileg egy, összetett versszakkal jelent meg Luther gyűjteményei­morúságos körülmények közé jutott. Az Ószövetség a vagyonnál talán csak azt tekinti nagyobb áldásnak, amikor Isten megnyitja a meddő asszony méhét, és lehetővé teszi, hogy gyermeket szüljön. Miért kell mégis óvakodnunk at­tól, hogy ezekről a mindenki számá­ra örömteli dolgokról az új szövet­ségben is úgy gondolkodjunk, hogy akiknek részük van benne, azok biztosan áldottak, akiktől pedig Is­ten megvonja mindezt, azoktól áldá­sát vonja meg? Talán az is elég lenne, ha a Jézus példázatában üdvösségre jutó sze­gény Lázár és a pokolban eszmélő gazdag példájára utalnék, aki vagyo­nára tekintve egész életében áldott­nak hihette magát. De már az ószö­vetségi Jób példája is túlmutat az Ószövetségre jellemző értékrenden, és óvatosságra int. Barátai, sőt fele­sége számára is, Jób csak addig tű­nik áldottnak, amíg gazdag és egész­séges, és gyermekei is jólétben és egészségben élnek. Amikor Jób egyik napról a másikra mindenét el­veszíti, gyermekei is meghalnak, maga pedig gyógyíthatatlan beteg­ségtől szenved, mindenki elfordul tőle, mert azt hiszik, Isten átka ne­hezedik rá. Az ószövetségi emberek úgy vé­lekedtek, hogy az ilyen embert jobb kerülni, nehogy az átkában nekik is részük legyen. Csak barátai marad­nak mellette, de amivel vigasztalni akarják, azzal csak még jobban gyöt­rik a lelkét. Hiszen arról akarják meggyőzni, hogy a csapásokat Isten valamilyen súlyos bűne miatt bocsá­totta rá. A könyv Isten mennyei vi­lágában játszódó kerettörténetéből ben; így volt ez 1955-ös énekesköny­vünkben is. Mivel gyülekezeteink emiatt nem tudták igazán megtanul­ni, Túrmezei Erzsébet felkérést ka­pott, hogy - a meglévő szöveg lefor­dításán túl - írjon még két strófát hozzájuk. A templomszentelés ünnepének fényét emelheti a Zengjen ma boldo­gan, szárnyaljon égig az ének! Az örömteli alaphangot erősíti a közis­mert dicséret dallama. Az ének szö­vege tudatosítja: a lutheri istentisz­telet kétfókuszú. „Urunk, ma háza­dért éneklünk hálát tenéked, / Hol drága szent igéd bennünket táplál és éltet. (...) // Ide vársz, itt terít kegyel­med asztalt minékünk, / Hogy a te szent Fiad testével, vérével éljünk.” (EÉ 317,3-4) Ugyanígy a templomhoz, az igéhez és az úrvacsorához kötődik a követ­kező ének is (/. S. Bach János-passi­­ója zárókoráljának dallamára), mely a Karénekeskönyv I. kötetéből került be a Gyülekezeti liturgikus könyvbe: Ó, Istenünk, ez ünnepen (GyLK 796). Az istentiszteletnél maradva: a Hű úrunk, Jézus, hajlékodba jöt­tünk Jézus jelenlétéért, Szentléle­kért, áldásért, az ige meghallásának képességéért könyörög. Hangsúlyos gondolata kapcsolódik a passiós dal­lamhoz: „Úr vagy te, és e földön szolga lettél. / Életed árán váltságot szereztél.” (EÉ 290,2) Az istentiszteletet záró Adj békét a mi időnkben (EÉ 291) Luther mű­ve: első versének szövegét a Da pacem Domine antifóna alapján (dal­lamát pedig a Ve ni redemptor genti­persze kitűnik, hogy Isten egyálta­lán nem elégedetlen Jobbal, sőt a sá­tán előtt büszkélkedik Jób igazságá­val. Amikor pedig hűsége próbája­ként megengedi a sátánnak, hogy csapásokkal sújtsa, Jób akkor is ál­dás részese, bár pillanatnyilag ő maga sem így érzi. De Isten előre tudja, hogy áldásával Jób ki fogja áll­ni a nehéz próbát, és miután minde­nét elveszítette, és sebeit vakarva, betegen ül a porban, akkor is hű ma­rad hozzá. Nem követi felesége ta­nácsát: „Átkozd meg Istent, és halj meg!” (Jób 2,9) Jób éppen azért bizonyul mind­végig áldottnak, mert a sátán min­den mesterkedése, hogy Istennel szembeállítsa, hitén és hűségén megtörik és kudarcba fullad. Ez pedig nem más, mint az áldás újszö­vetségi értelme. Mert az Újszövetségben az számít áldottnak, akin a sátán hatalma megtörik. Ennek a megállapítás­nak az aranyfedezete nem más, mint Jézus szenvedése és halála. A sátán nem csak működése elején, a pusztában kísértette meg a böjtölés­től kiéhezett Jézust. Ott volt a ke­reszt alatt is, és mindent elkövetett, hogy Jézust szembefordítsa az Isten­nel. Ő szólt a gúnyolódok szavával: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hi­szünk benne! Bízott az Istenben: szabadítsa meg most, ha akarja; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok.” (Mt 27,42-43) És a kísértő hangja szólt a vele megfeszített gonosztevő káromlásá­ban is: „Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is.” um himnusz nyomán) alakította ki. A 2-3. strófa kibővített békekérése Túrmezei munkája. Az Egyházi szolgálatra indítás fe­jezetben talált helyet a népszerű ré­gi magyar dallamra alkalmazott Örök Isten, kezed ezer áldást ad. Négy vers­szaka a Szentháromság-énekek szer­kezetét követi. Bármilyen új szolgá­lat vagy időszak kezdeténél énekel­hetjük. „Jöjj, Szentlélek, téged hívunk és kérünk, / Hiszen látod a mi erőt­lenségünk. / Szent frízeddel töltsd be szívünk-lelkünket, / Új munkára te készíts fel bennünket!” (EÉ 315,3) A szolgálat és indulás gondolatkö­rét közelíti meg másképpen a - Su­lyok Imre dallamán megszólaló - El­fogadtál és elhívtál, élő Jézus, Meste­rünk is. A tanítványi létről általáno­sabban szóló szövege miatt a Keresz­tyén felelősség küldetés fejezetbe ke­rült. „Szolgálatra, tettre készen ma is útnak indulunk. / Erőt, áldást tőled kérünk, tőled várunk, hű Urunk. // (...) Ne vádoljon annyi drága, meg nem látott alkalom! / Szentlelkeddel vezess minket a te boldog utadon!” (EÉ 475.2.4) A Bizalom Istenben fejezet záró­darabja az Igen, Atyám, mert így kedves előtted (EÉ 356). A közkedvelt romantikus dallam felütéses kezde­te kínálja a lehetőséget, hogy a ves­­szakok „Igen, Atyám” megszólítással indítsanak. Az ének az Istenre ha­gyatkozás belső békével kísért lelki­­állapotát fogalmazza meg. A Jézus Krisztus, Mesterünk (EÉ 398) - Szokolay Sándor dallamával - áldáskérés és békességkívánás, annak A VASÁRNAP IGÉJE (Lk 23,39) És bár Jézus a kereszten valóban úgy érzi, hogy Isten el­hagyta - ezért kiált fel a 22. zsoltár szavával: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”(Mt 27,46) -, mégsem fordul szembe Istennel, hanem ragaszkodik hozzá, „Én Iste­nemének szólítja, sőt Lukács szerint utolsó leheletével is Istent hívja: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én telkemet!” (Lk 23,46) Ezzel Jézus végérvényesen győz a kísértő fölött, és bár testben meghal, győz az igazi halál, a lelki halál fö­lött, amely nem más, mint az Isten­től való végső és örök időre szóló el­fordulás. Ez a pokol, az örök kárho­zat. Mit ér a pénz, a vagyon, a hata­lom annak, aki ezt nem kerülheti el? Viszont áldottak azok, akik a kísér­tés óráján és a végső órán hitük ál­tal Jézusnak a sátán fölött aratott győzelmében részesülnek, és nem fordítanak hátat Istennek, hanem szívük teljes bizalmával szerető Aty­juknak vallják. Ezért ha Isten áldásáért imádko­zunk, nem pénzért, nem vagyo­nért, nem is hatalomért, de még csak nem is jó egészségért kell imád­koznunk, hanem azért, hogy Isten­hez minden körülmények között hűek tudjunk maradni. Mert a sátán - a külső körülményeket felhasznál­va - utolsó leheletünkig azon lesz, hogy kétséget támasszon a szívünk­ben Isten irántunk való jósága, hű­sége, igazságossága és szeretete iránt. Rá akar venni, hogy tagadjuk meg Istent, fordítsunk hátat neki. Áldottak akkor leszünk, ha szándé­ka kudarcot vall rajtunk. ■ Véghelyi Antal CANTATE kifejezése, hogy Jézus állandóan je­len van az életünkben. Az Ó, Jézus, amikor sokan a kereszt­hordozás képességétől kiindulva, az úton járás, őrállás stációin keresztül jut el a húsvéti győzelemig (az első versszak német ének fordítása, a töb­bi Túrmezei saját verse). „Ó, Jézus, tö­vises az út. / Nézd, elveszünk a cél előtt! / De új elszánást, új erőt / Ád a te töviskoszorúd. // (...) Ó, Jézus, húsvét fénye kel / Túl síron, gyászon, éjjelen, / És aki győzött idelenn, / Fenn örök himnuszt énekel.” (EÉ 461,2.5) Végül a Szent, örök Isten, nincsen hova lennem: címadó énekünk Túr­mezei Erzsébet legjobban sikerült, legsokrétűbb műve. Ennek bizonyí­téka, hogy az első versszak az EÉ 6. énekverses rendjének bűnbánati éne­keként, a harmadik strófa pedig a GyLK 621. énekciklusának záróéne­keként is használatos. „Szent, örök Is­ten, nincsen hova lennem. / Bárho­va futnék, te utolérsz engem. / Egy menekvés van: hozzád térni, / Szívem kitárni, irgalmat kérni. // Mélységes mélyből kiáltok tehozzád. / Fordul­jon ismét felém fényes orcád! / Ná­lad bocsánat vár és élet. / Lázadó szí­vem újra cseréled. // Elmúlt a régi. Kezdhetem az újat. / Adj erőt nékem, hogy bátran induljak / Új úton, min­dig teutánad. / Véled új élet hajnala támad. // Szálljon szívemből hálaadó ének! / Irgalmasságod áldom, amíg élek. / Mert nem nézhetted örök vesztem: / Szent Fiad értem halt a ke­reszten.” (EÉ 431,1-4) ■ Dr. Ecsedi Zsuzsa „Irgalmasságod áldom, amíg élek!” Túrmezei Erzsébet énekszövegei

Next

/
Thumbnails
Contents