Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-06-02 / 22. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2013. június 2. » 3 In memóriám Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspök (1931-2013) Két évszám közé sűrűsödik mindannyiunk élete. Ha személyesen ismerünk valakit, akkor elraktározzuk élete fontosabb eseményeit, intellektusunk megőrzi személyes találkozásaink emlékét, érzelmeink pedig pontosan jelzik, mit jelentett ő számunkra. Ha Mózes Árpád püspökre alkalmazzuk a fenti megállapítást, akkor könnyű életútját számon tartani és személyiségét bemutatni azoknak is, akik közelebbről nem ismerhették. A barcasági Krizba kedves hangulatú falujában látta meg a napvilágot 1931. július 25-én derék földművescsaládban. Édesanyját hamarost elveszítette. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, majd a római katolikus főgimnáziumban tett érettségi vizsgát Brassóban 1950-ben. Jól megtanult románul is, de tanulmányait mindvégig magyarul folytatta. A sikeres érettségi vizsga után a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem matematika-fizika tanári szakán kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Egy év múltán kizárták édesapja kulákká, osztályidegenné minősítése miatt. Ezt követően a kolozsvári protestáns teológiai intézet hallgatói közé nyert felvételt, ahol 1952-1956 között készült a lelkészi pályára. Argay György püspök szentelte lelkésszé. Egy évig püspöki titkárként szolgált Kolozsvárott, majd 1957-ben Székelyzsomboron választották meg parókus lelkésznek. Közben megnősült, Nagy Lívia tanítónőt vette feleségül, aki már teológusévei alatt szíve választottja volt. Székelyzsomboron érte utol a román államvédelmi hatóság letartóztatási parancsa. Hat éven át töltötte büntetését a Duna-delta vidékén, kényszermunkatáborban, alaptalan vádak alapján. Bírósági ítélete tizennyolc évi fegyház volt. Korábban jelentkező és kórházban három hónapig kezelt ízületi gyulladása csodával határos módon a zord és hideg börtönviszonyok között teljesen meggyógyult, és soha többé nem tért vissza. Orvosai nem tudtak erre az örvendetes jelenségre semmiféle szakszerű tudományos magyarázatot adni. 1964-ben szabadult a rettenetes rabságból, ahol huszonöt lelkésztársával együtt szenvedett és imádkozott. Ekkor láthatta meg s ölelhette magához először akkor már hatéves kisfiát, akit édesanyja egyedül nevelt szerény takarítónői, majd később könyvelői fizetéséből. Mózes Árpád ezután lelkészi szolgálatot vállalhatott a Szatmár megyei kicsi gyülekezetben, Nagykárolyban. Tizenkilenc évet töltött itt, lelkiismeretes munkát végezve fiatalok és felnőttek között. Közben 1979-ben a gyülekezetek bizalma az esperesi tisztre emelte, 1983-ban pedig az egyházkerület egyik legnagyobb tekintélyű gyülekezete, Arad hívta meg lelkészének. Kilencévi tevékenysége során renováltatta - jelentős külföldi támogatással - a város kiemelkedő szépségű templomát. A gyülekezet lelki élete egyre erőteljesebbé és rendezettebbé vált. Itt érte a megtiszteltetés 1992- ben - immár a Romániában is bekövetkezett politikai változások után - , hogy a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház gyülekezetei a püspöki tisztre méltatták, s így Kolozsváron elfoglalta a püspöki széket. Egyidejűleg a gyülekezet püspök-lelkészévé is lett, rendszeresen prédikált a nagy múltú fehér templom szószékén. 2004-ben vonult nyugalomba. Egykori gyülekezete, Nagykároly üresen maradt parókiájába költözött vissza hitvesével. A csendes kisvárosi légkörben ökumenikus nyitottsággal ápolta a protestáns és katolikus kapcsolatokat, gyakori vendég igehirdető volt a református gyülekezetben. Megírta visszaemlékezéseit, különösen a börtönben töltött évek történelemmé vált éveit és püspöki szolgálatának sűrű eseménysorát. Tíz évvel ezelőtt egy Magyarországon végzett szívműtét visszaadta fizikai erejét és életkedvét. Rendszeresen jött az anyaországba orvosi felülvizsgálatra és rokoni látogatásra. így történt ez idén április végén is. Ekkor azonban a hazautazás előtti éjszakáján rosszul érezte magát; megpirkadván bement az általa jól ismert szívklinikára. Itt vizsgálat közben rosszul lett, állapota egyre súlyosbodott. Az orvosi segítség kevésnek bizonyult életben tartásához. Sok szenvedést átélt szíve május í-je késő délutánján utolsót dobbant. * * * Ki volt Mózes Árpád püspök? Megpróbált életű, hatéves börtönfogságban megérlelt hitű keresztény, aki soha nem lázadt Teremtője ellen, s nem kérdezte, mindezt miért engedte megtörténni az Isten. Fogolytársaival való közösségéről mindig hálával s elismeréssel beszélt. Egymásban tartották a szabadulás reménységét, és sok új ismerettel gazdagodtak professzor rabtársaik társaságában. Jó emberismerettel megáldott, melegszívű lelkipásztor volt. Odaadással és szeretettel pásztorolta előbb híveit, majd a rábízott lelkipásztorokat. Jó előrelátással szervező egyházi vezető volt. Örült, amikor a sepsiszentgyörgyi új evangélikus templom felépült, s körülötte megsokszorozódott a hívek száma. Jó érzékkel vezette egyházkerületének gazdasági ügyeit és az egyházi nyugdíjintézetet. Nehéz időkben külföldi testvéregyházak financiális támogatását kérte, s biztosította a lelkészek megélhetését és a szórványban élő magyar evangélikusok gondozásához nélkülözhetetlen gépkocsikat. Több parókia és templom megújulása mögött volt ott segítő támogatása. Igaz magyar ember volt, aki szerette hazáját, örült az 1956-os forradalom és szabadságharc eredményeinek. Sokat fáradozott az erdélyi magyarság összetartásáért, a magyar kultúra megőrzéséért és ízes szép magyar nyelvünk fennmaradásáért. Személye Erdély-szerte nagy tekintélynek örvendett. Szívesen prédikált; keresztény hitbeli meggyőződést sugárzó prédikációinak hatása sokáig él hallgatóinak s a gyülekezeteknek a szívében. Egyházkormányzói tevékenységéből következően gyakran találkozott külföldi egyházi vezetőkkel, és kapcsolatait egyháza számára kamatoztatta. Magyarországi Evangélikus Egyházunkhoz is szoros testvéri és baráti szálak fűzték. Gyakran prédikált gyülekezeteinkben, az együttműködés lehetőségeit kerestük a megváltozott politikai és társadalmi viszonyok között. Itthon érezte magát Magyarországon, s intenzív kapcsolatot ápolt a mindenkori kormánnyal az erdélyi magyarság érdekében. Közvetlen, kedves, jó kedélyű, komoly magyar ember volt, aki nagyon szerette családját, gyülekezeteit, lelkésztársait s mindnyájunkat, akikkel összehozta a mindenség Ura. Derűt sugárzott tekintete, és reménységet hordoztak megnyilatkozásai. Az élet és halál Ura rövid szenvedéssel járó halált jelölt ki néki. Legyen áldott emléke és minden elvégzett szolgálata Romániában, szerte a magyar rónán és külföldön. ■ D. Szebik Imre Misszió és/vagy tolerancia Egyházunk zsinata a napokban tárgyalja a missziói és evangélizációs bizottság által készített dokumentumot, melynek címe: Missziói koncepció egyházunk megújításáért. Ebben a fontos kérdésben nem szeretnék elébe vágni a zsinati vitának és döntéseknek, de útkereső, tájékozódó rovatunkban - mint egykori országos missziói lelkész - szeretném közös gondolkodásra hívni lapunk olvasóit. Intonációként idézek néhány mondatot a koncepció bevezetéséből: „Bár tudtuk-sejtettük, és talán lélekben készültünk is rá, a szembesülés a legutóbbi népszámlálás ránk vonatkozó eredményével sokkolt bennünket. S ki-ki vérmérséklete szerint kezdett vészharangkongatásba vagy nadrágszíjhúzós tervek megfogalmazásába. Voltak és vannak azonban, akik inkább a kihívást, a feladatot látják az egyébként valóban lehangoló eredményekben. A Mindenható talán még időben figyelmeztetett bennünket, hogy kapjunk észbe, gondolkodjunk el együtt, és tegyünk valami előrevivőt. A jó időben kapott figyelmeztetés még a hasznunkra válhat!” Ugyancsak hasznunkra válhat, ha a közelmúltban tartott kerületi missziói napok ezzel kapcsolatos eredményeit is közkinccsé tesszük. A déli kerületi találkozón hangsúlyosan került elő a téma az egyik szekcióban, ahol a fórumbeszélgetést Misszió és/vagy tolerancia címmel hirdettük meg. Már a beszélgetés helyszíne is provokatívan izgalmas volt, hiszen az egykori kiskőrösi zsinagóga telt meg zsúfolásig a téma iránt érdeklődőkkel... A fórum a tematikus évből indult ki: 2013 a reformáció és tolerancia éve egyházunkban. Vajon mennyiben tekinthető toleránsnak az a Luther Márton, aki nem tűrte el egyháza bűneit, hanem bátran harcba szállt a megújulásért? Mennyiben lehet Jézus toleranciájáról beszélni, aki ugyancsak keményen szembefordult a korabeli vallási élet visszásságaival? Ennek leglátványosabb példája a jeruzsálemi templom megtisztítása... Egyetértettünk abban, hogy Jézus, valamint olyan igazi követői, mint Luther Márton, soha nem hunytak szemet az Isten jó rendjét feldúló bűnnel szemben, de ugyanakkor toleráns, irgalmas szeretettel fordultak a bűnös emberek felé: Zákeus, a házasságtörő asszony, a lator a kereszten - és folytathatnánk a sort. Mindezek fényében élesen vetődött fel a tolerancia és/vagy misszió dilemmája. Lehet-e missziói a toleráns egyház, illetve összeegyeztethető-e a tolerancia az egyház missziói küldetésével? Hiszen a misszió nem csupán elhordozni, hanem megváltoztatni akarja a másik embert. „Tegyetek tanítvánnyá minden embert...” (Mt 28,19) - hangzik az egyértelmű jézusi parancs, amellyel az elmúlt vasárnap a prédikáció alapigéjeként is szembesültünk, és amelyet minden kereszteléskor felolvasunk. Hogyan lehet toleránsán tanítvánnyá tenni azt, aki másként gondolkozik, aki másban, másképpen hisz, vagy éppen hitetlen? Hogyan kerülhető el, hogy a misszió ne csapjon át agresszióba?! Fontos, hogy erről a kérdésről pünkösd közelében, a Szentlélek világosságában gondolkozzunk együtt. Éppen Luther Márton Kis kátéja mutatja meg világosan, hogy ki a forrása a szívünkben ébredő hitnek. Hogyan is tanultuk a konfirmációra készülve? Ismételjük át -.„Hiszem, hogy saját eszemmel és erőmmel nem tudnék Jézus Krisztusban, az én Uramban hinni, sem őhozzá eljutni, hanem a Szentlélek hívott el engem az evangélium által, ő világosított meg ajándékaival, ő szentelt meg és tartott meg az igaz hitben; ahogyan a földön élő egész egyházat is elhívja, gyűjti, megvilágosítja, megszenteli, és Jézus Krisztusnál megtartja az egy igaz hitben..!’ „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én telkemmel” (Zak 4,6) - figyelmeztet már az ószövetségi prófécia. Nem mi vezetjük hitre az embereket, nem mi térítjük meg őket, hanem az erő, szeretet és józanság lelke. De ez a Lélek nem nélkülünk, nem helyettünk,- nem tőlünk függetlenül akarja végezni munkáját, hanem minket felhasználva, ha úgy tetszik: bennünk, velünk és általunk is! A misszió mindig kilépést, határátlépést jelent. Először is önmagunk börtönéből, az önző Énből kell kitörnünk és elindulnunk a másik ember felé. Erre a bátor kilépésre biztatott a pünkösdi pásztorlevél is: „...erős várainkat vonzó, hívogató lelki otthonokká kell formálnunk... Nem elég csupán hazavárnunk a név és arc nélküli hittestvéreket. A pünkösdi Lélek mozgósíthat minket, hogy feltámadott Urunk, a Jó Pásztor nyomában induljunk el mi is az elveszett, elkallódott, elrejtőzött családtagokfelkutatására!’ Eközben számolnunk kell azzal, hogy a misszió a másik ember olykor „szögesdróttal” védett határainak az átlépését is jelenti. Annak érdekében, hogy ez a határátlépés ne legyen agresszív határsértés, szükséges a tapintatos, ha úgy tetszik: toleráns szeretet, amely kész a másik meghallgatására és megértésére. Sohasem legyőzni akarjuk a másikat, hanem meggyőzni Isten szeretetével Isten szeretetéről! Nem könnyű megtalálni ezt a keskeny középutat a közömbös hallgatás és az erőszakos térítgetés között. Ezen a ponton is Jézus ígéretébe kapaszkodhatunk, aki a küldetést felvállaló apostolainak - de csak nekik! - ígérte meg, hogy,,...veletek leszek minden napon a világ végezetéig?’. (Mt 28, 20) ÉGTÁJOLÓ Mindez hogyan valósul meg? Jézus búcsúbeszédében erről szól: „A Pártfogó pedig a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek’.’(]n 14,26) „...eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek’.’ (Jn 16,13) Imádkozzunk kitartóan azért, hogy ez a Lélek vezesse bölcs döntésre zsinatunkat, hogy a formálódó missziói koncepció valóban gyülekezeteink, intézményeink, egész egyházunk megújulását segítse elő! Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület
