Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-05-12 / 19. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2013: május rí. » 7 Szintézis az Ördög-árkon túl ► Az Ördög-árok a 20. század elejéig a budai Városmajor parkon átfolyó, csekély vízhozamú patak volt. Lefedésével és környezetének parkosításával a két világháború között kedvelt szabadtéri pihenőhely alakult ki. A félreeső, mégis jó közlekedési kapcsolatokkal bíró parkot nemcsak a társaságra vágyó budai ifjúság és a fák árnyékában pihenő budai polgárok használták ki, hanem kiváló találkozóhelyet nyújtott a hatóságok érdeklődését kerülni vágyó „kétes egzisztenciáknak” is. Ezen a helyszínen indul Hajnal Géza Ördögárok című alkotása. A darabot április 25-én adták elő a józsefvárosi Párbeszéd Házában, amely több mint hatvan év után került vissza a jezsuita rend tulajdonába. Hajnal Géza: Ördögárok - drámázat három színben Előadják: Pignitzky Gellért és Kovács Tamás Rendező: Kaj Ádám Dramaturg: Pásztó András Zene: Emszt András Rendezőasszisztens: Antal Klaudia A helyszínválasztás ezúttal nem szorul különösebb magyarázatra, hiszen az 1945 utáni kommunista hatalomátvételt követően a legkeményebb üldöztetést a katolikus szerzetesrendek közül talán éppen a jezsuiták szenvedték el. A színdarab, melyet az előadás alkotói a mű példázatjellegéhez igazodóan „drámázat” műfaji megjelöléssel illettek, követi a jezsuita hagyományokat, hiszen története során a rend nagy figyelmet szentelt a tanítások dramatizált megjelenítésének is, s a jezsuita iskoladrámák a magyar irodalmi hagyományok értékes részét képezik. A Párbeszéd Háza nagytermében megrendezett előadás szépszámú, zömében fiatal néző előtt indult. A darab kamarajellegű, a három szín alatt mindössze két szereplő beszélgetett váltakozó szerepkörben előbb a városmajori park fáit stilizáltan ábrázoló, majd az utolsó színben zárt teret imitáló műanyag paravánok előtt. Az első felvonásban tézisként két illegális kommunista beszélgetését hallhattuk a Horthy-rendszer utolsó időszákából. A szereplők az üldöztetés keserű pillanataiba és a mozgalom széthullásának folyamatába avatták be a nézőket. A színváltást követően antitézisként ugyanez a két szereplő jezsuita szerzetesként az ötvenes években a földalatti egyházi munka gyakorlatát és nehézségeit tárta a nézők elé. Bár tevékenységük mozgatórugói korántsem hasonlítottak egymásra, az illegális kommunisták és az üldözött jezsuiták kiszolgáltatottsága az államhatalmat éppen gyakorlókkal szemben hasonló vonásokat mutatott. A drámázat a csúcspontját - szintézisszerűen - az Andrássy út 60. alagsori börtönében éri el, itt kerül egymás mellé a siralomcellában az előző színek szereplői közül az egyik jezsuita és az egyik kommunista. Mindkettejük az ártatlanság bizonyosságával néz szembe a kivégzéssel: a háborús időkben ellenálló kommunistát moszkvai elvtársai ítélik halálra az illegális párt feloszlatásának vádjával, míg a jezsuita puszta léte is olyan kihívást jelent az államhatalom számára, mely csak a fizikai megsemmisítéssel szüntethető meg. A halálra ítélt kommunista a találkozás első pillanataiban az ellenséget látja a halálra készülő jezsuitában, aki a halál utáni élet reménységével, valamint a vigasztalás szolgálatával példát mutat a kommunistának. A szenvedő emberek közös sorsa és a jezsuita hitének példája a kommunistát is nézetei átértékelésére indítja. Bár a hit kegyelmét nem kapja meg, a szerzetes példája emberi tartást ébreszt benne, s a vesztőhelyre már - a városmajori fák ágai között felsejlő keresztre tekintve - a jezsuitához hasonlóan, begombolt inggallérral megy. A körülbelül egyórás kamaradarab színei között zongoramuzsika szól. A rendező, Kaj Ádám puritán jelmezekben és díszletek között vezeti színészeit, feszült figyelemre késztetve a lelkes hallgatóságot, mely az előadást követő pódiumbeszélgetésbe is élénken bekapcsolódott. ■ Zs. J.- A mű többek közt a hit hasznátfeszegeti. A jezsuita szerzetes keresztény hite és a renegát kommunista társadalmi egyenlőségbe vetett hite között van-e minőségi különbség? Egyenértékű-e a hit és a vakhit? - kérdeztük Hajnal Gézát, a szerzőt.- Természetesen nem állt szándékomban egyenlőségjelet tenni a két ember hite közé, de keresztény hitünk szerint mindketten Isten gyermekei, Isten előtt egyenlők. A hit kegyelme nem mindenkit ér el, a kommunista azt tanulja meg a jezsuitától a börtöncellában, hogy tartson ki a saját hitében.- A halál közelségében a jezsuita és a forradalmár az emberi közelségben csaknem megbékél egymással. Összebékíthető-e a keresztény hit és a kommunista ideológia az igazságos társadalom megvalósításáértfolytatott küzdelem során?- A jezsuiták egyik mozgalma, az úgynevezett világszolidarizmus erre próbált kísérletet tenni. A rend egész földön vállalt missziós tevékenységének egyik lényeges eleme (ezt a problémát feszegeti többek között a Misszió című film), hogy úgy hirdetik Krisztust, hogy közben alkalmazkodnak a helyi viszonyokhoz, kultúrához. A jezsuiták pontosan tudták, mire számíthatnak a szovjet megszállás alatt. Egykét szerzetesük az illegalitásban óriási hatást gyakorolt a következő nemzedékre, a darabban megidézett páter Pálos vagy páter Vácz a ma gyakorló katolikusainak hagytak életre szóló példát. De nem kerülöm meg a kérdést: az ideológiák nem, csak az emberek békíthetők össze egymással és Istennel!- A darab megtekintésével az idősebb generáció a történelmi emlékeit idézheti fői, míg a fiatalok számára az ismeretterjesztést szolgálhatja a „drámázat”. Emlékeztető vagy oktató rétegét tekinti ma inkább aktuálisnak?- Mindkettőnek örülök, ha így van. Nagy élmény számomra, hogy lelkes huszonévesek hozták létre az előadást, és hogy a barátaik töltötték meg a nézőtér nagyobbik részét. Talán egyik gyengéje a darabnak, hogy az idősebbeknek túlságosan, a fiatalabbaknak pedig nem eléggé didaktikus. ■ ZSUGYEL JÁNOS Legyetek jók, ha tudtok - együtt! Nem szeretem, amikor politikai szlogenné válnak bizonyos fogalmak, mint például a tolerancia, az esélyegyenlőség vagy az integráció fogalma. Ilyenkor az az érzésem, hogy íróasztal mögött ülők okoskodnak anélkül, hogy egyszer is leültek volna az asztal mellé annak a közösségnek a tagjaival, amelynek a jogaiért harcolnak, anélkül hogy részt vettek volna az életükben. Épp ezért felemelő és nagyszerű látni azt, amikor a közösségvállalás nem a szlogenekben, hanem a tettekben jelenik meg. Mint például amikor egy amatőr színtársulat - a soproni dESZKa Társulat - fog össze egy szellemi fogyatékosokkal foglalkozó intézmény, jelen esetben a zsirai otthon (Fővárosi Önkormányzat Értelmi Fogyatékosok Otthona) színtársulatával, a Komisz (Komédiás Integrált Színház) csapatával. Április 13-a, ülök a zsirai otthon színháztermének nézőterén, és nézem a nagyon sokak által ismert, 1983-ban készült olasz film, a Legyetek jók, ha tudtok alapján készült darabot. A színpadon soproni ifjak, a dESZKa Társulat tagjai, köztük az evangélikus gimnáziumok, a líceum és az Eötvös diákjai - sőt egy tanár is! A rendező, Betuker Botond maga is az Eötvös-gimnázium tanára. Meghatva figyelem őket, köztük ifiseimet is, amint önfeledten játszanak, énekelnek - és mellettük, pontosabban velük együtt ott játszanak a zsirai otthon lakói is a maguk különösségével. Nézem őket, és arra gondolok, milyen csodában részesülhettek ezek a fiatalok. Nemcsak azért, mert átélhették a színház örömét az első próbától kezdve a tapsokig, hanem azért, mert átélhetik azt, ami sokak számára csak papírízű elv: együtt élni, lélegezni és dolgozni olyanokkal, akik mások (de utálom ezt a kifejezést!), akiket mindenki kikerülne állapotuk miatt. Az igazi együttlét az, amikor nem merül föl a kérdés, hogyan bánjak valakivel, amikor lehet együtt nevetni, viccelődni, nem kell a másikkal fogyatékossága miatt hímes tojásként bánni. Az előadáson pedig átsütött ez az egymásra találás. Maga a történet is kissé más volt, mint az, amit a jól ismert filmben láthattunk. A film lágyabb, sokak számára giccsesebbnek tűnő megoldásokkal él. A színdarab komolyabb, merészebb lett, a viccek is élesebbek. A szereplők - a fogyatékkal élők is - olykor rögtönöztek, önmagukat adták, és ettől a darab igazi mai, elgondolkodtató, sírásra és nevetésre egyaránt kényszerítő mű lett. Fülöp atya naiv, végtelen jósága egyben életszagú, a szerelmesek sem csak éteri szinten vágyódnak egymás után. A színdarab - annak dacára, hogy a 16. században játszódik - nagyon modern kérdéseket feszeget: a bennünk élő jó és rossz, a vágyak és az elfojtások, a megbocsátás és a bosszú állandó feszültsége járja át a történetet. Nagyszerű volt látni, hogy a szereplők mennyire élvezik a közös játékot. És különösen megható, amikor a fogyatékkal élők maguk is mernek poénkodni - akár a saját állapotukon is. A játékosságnak és az (ön)iróniának ez a foka csak az igazi elfogadó szeretet légkörében tud megszületni... Irigylem ezeket a fiatalokat. Nemcsak a tapsért, nemcsak a sikerért, hanem azért is, mert ilyen fiatalon megélhették a közös munka örömét, és még inkább: hogy megélhetik a fogyatékosokkal való közösség örömét. Hiszem, hogy ennek a csodája nem fog eltűnni az életükből. ■ Hegedűs Attila BETUKER BOTOND FELVÉTELEI
