Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)

2013-05-12 / 19. szám

Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2013. május 12. «► 5 Múló és örök ► A száz éve született költő, akit most ünnepiünk, akiről szólni szeretnék, mindentudó és mindent látó. Papírra varázsolta a világirodalom színe­it, lépdelve könnyedén évszázadokon át, mint énekesmadár a fák hegyén. Weöres Sándor nem szűnő kíváncsisággal csüggött a világ dolgain, a hét­köznapi kis csodákon. Minden érdekelte, ami régi - és ami új. Szívében megfértek a „magyar” versek, Visnu isten legendás hírű papjának, Dzsajadévának pásztoréneke vagy Henri Michaux dadaista sorai... Jegyzetlapok (Napló, 2013) WEÖRES SÁNDOR 100 Weöres Sándor Anyámnak Termő ékes ág, te, jó anya, életemnek első asszonya, nagy meleg virág-ágy, párna-hely, hajnal harmatával telt kehely, benned kaptam első fészkemet, szivem a sziveddel lüktetett, én s nem-én közt nem volt mesgye-hegy, benned a világgal voltam egy. Álmom öbleidbe újra visszatér - álmom öbleidbe újra visszatér! Alabástrom bálvány, jó anya, életem hatalmas asszonya, szemed Isis smaragd-dísze, tiszta, szép, hajad Pallas bronz-sisakja, színe ép, csak arcodon lett keményebb minden árny, mint a délutáni égen vércse-szárny. Első szép játékom, jó anya, gyermekségem gazdag asszonya. A kamaszkor tőled elkuszált, szemem a szemedbe nem talált. így tűnődtem: „Mért szült, mért szeret, ha örökre élni nem lehet? Énmiattam annyi mindent öl, temet! mért nem tett a hóba inkább engemet!” A kamaszkor tőled elkuszált, férfi-szívem újra rád-talált, férfi-szívem a szivedre rátalált, megköszön most percet, évet és halált. Álmom karjaidba visszatér, álmom karjaidba visszatér... Erős ház, szép zászló, jó anya, sorsomnak nyugalmas asszonya. Majd ha cseppig átfolyt rajtam mind e lét, úgy halok az ős-egészbe, mint beléd. „Szegfüvirágleheletzuhatagos-örömil­­latu délövi szélben, / fülemüleszavu kusza méhzizegésü lugas susogó sűrű­jében. ..” - Micsoda szóörvényes mon­datok! Ki tudná utánozni? Megköze­líteni? És fiatalkori remeklését: „Éj­­mélyből fölzengő / - csing-ling-ling - száncsengő. / Száncsengő - csing­­ling-ling - / tél öblén halkan ring.” Hallgatom a muzsikáló verssoro­kat, és egyszeriben fölzeng - harminc év távolából - egy csapat gyerek: tök­mag emberkék mondják a tündérver­seket, fújják teli torokból, és arcuk ki­­tüzesedik. Csupa vidámság minden­ki, majd felröppennek a közös bol­dogságtól. De hol a költő? Hová lett a kedves vendég a könyvtárból? Nem tűnt el, csak leheveredett a földre, ott ül közöttük, mint egy fiúcska. Meghódította a fiatalokat. Ismer­ték és szerették. Pajtásuknak tekin­tették, megfogták a kezét, mentek együtt a terített asztalhoz, ahol for­ró kakaó várta őket és mazsolás kalács. A felnőttek nem ülték így körül, nem mindenki lett lelkes olvasója. De így jó, a varázslatos versek munkál­nak az időben. Weöres Sándor 1913. június 22-én született. Apja földbirtokos katona­tiszt volt, édesanyja művelt polgár­családból származott. A költő Csön­­gén élt sokáig, a Nyugat-Dunántúl szívében, a lágy redőjű kemenesi dombok árnyékában fekvő kis evan­gélikus faluban. Pápán, Szombat­helyen, Győrött végezte iskolai tanul­mányait; a jeles nyelvész, néprajztu­dós Pável Ágoston diákja is volt. 1932-ben Sopronban érettségizett. Pécsett volt joghallgató az Erzsébet Tudományegyetemen, majd a böl­csészkaron tanult, végül a filozófia­esztétika szakon szerzett diplomát. Hideg van (1934), illetve A kő és az ember (1935) című kötetei nemcsak egy ígéretes írói pálya indulását jelen­tették, de elismerést is: 1937-ben Baumgarten-díjat kapott. A díjjal járó pénzből szellemét gazdagító tá­vol-keleti utazást tett... 1939-ben a vers születéséről írt (ön)vallomásos esszéjével doktorált. 1941-ben könyv­tárosként dolgozott Pécsett, majd az Országos Széchényi Könyvtár mun­katársa lett. 1947-ben Pestre költö­zött; 1948-ban feleségül vette Káro­lyi Amyt. Ennyi a szűk életrajz. A többi egy tudatosan épített költői pálya. Mun­ka és munka. Fáradhatatlanul. Az éj­szaka csillagcsendjében. Visszapergetem az időt. Mi lehe­tett a legfontosabb? A felfedezés pil­lanata? 1929. április 14-én Bónyi Adorján mint csodagyereket bemu­tatta Weöres Sándort a Pesti Hírlap­ban. És a folytatás: Babits és Koszto­lányi egyengette az ifjú költő útját. Biztató leveleik, szívmeleg soraik mint fehér kenyér, olyanok lehettek. (1928 őszén négy versét közölte a Nyugat.) Kodály Zoltán olvasta az Öregek című költeményét, amely egyik legszebb kórusművének lett az ihletője. (1934-ben Kodály el is láto­gatott Csöngére, hogy meghallgassa az ottani népdalokat, és új feladatok­ra biztassa a diáksapkás fiatalembert.) Azután megállíthatatlan, termékeny évek jöttek. Kevés szó esik egy tüneményes, csupa szeretet nőről: édesanyjáról. „Anyám négy nyelven olvasott és be­szélt - nyilatkozta egy kései riport­jában. - Örült, hogy bennem is van kulturális érdeklődés. Anyámtól már hat-hét éves koromban olyan olvas­mányokat kaptam, mint Shakes­peare, Goethe,Madách, Csokonai..” Mesterek, barátok - mindegyik fontos - kísérték a költőt évtizedeken át: a szomjazó lélek gyógyítója, Hut­ter Zsigmond, a falu evangélikus lel­késze és Weöres hitoktatója; Fülep Lajos zengővárkonyi tudós lelkész, a szigorú bíráló; Várkonyi Nándor könyvtáros, az atyai barát; Füst Mi­lán, a prófétai tanár; a század egyik legnagyobb gondolkodója, Hamvas Béla, a kivételes kovász, apavallás a megpróbáltatások idején. (Weöres 1957-től 1964-ig hallgatásra volt ítél­ve. Nehezen tudta megjelentetni írá­sait, egyetlen jövedelmi forrása a műfordítás volt.) Milyen ez a költészet? „A pillanat, a történelem csak zavaros halmaz - írta első kritikusa, Tamás Attila -, az igazi a szellem alakváltásaiban ra­gadható meg.” Ez utóbbi valósult meg életművének sokféleségével: képi, érzelmi, gondolati és hang­záselemek zenei felépítésével. Min­den tökéletes, és muzsikál, föltá­rnád az ősvilág, a mitikus asszír és ógörög hétköznap. „Szerepjátszó készségének és stí­lusvirtuozitásának remeklése a Psy­­ché című versregénye” - köszöntöt­te megjelenésekor Kenyeres Zoltán. A másfél száz évvel korábbi időbe képzelt költőnőnek, Lónyay Erzsébet­nek korán kilobbant élete elevenedik meg az archaikus nyelven írt versek­ben, levéltöredékekben. Weöres Sándor műfordítóként is kivételeset alkotott: görög, latin, an­gol, francia, kínai, olasz, orosz, uk­rán klasszikus művek tolmácsolásá­val a legjobbak (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc) közé emelkedett. Színdarabjai különös vállalkozá­sok, nem érik el magas költői szint­jét. Egyelőre holt szerző a drámaírók társaságában. Kísérleteiről a kultúr­politika tudni sem akart. A Holdbéli csónakos pécsi (ős)bemutatójára negyven évet kellett várni. Mesejá­tékaiban, oratóriumaiban, színdarab­jaiban az ember és hatalom viszonyát vizsgálta, a nagyobb változások problémáit. Végül szólnom kell Weöres Sán­dor hitéről. Hiszen a legtöbbet erről kérdezték, provokálták, és ő - szo­kásához híven - mindig kedvesen válaszolt. Pontosan és ércbe vésve. Istene, kedves csöngei temploma, tá­vol-keleti kolostorai, pagodái, imád­kozó szerzetesei, mind ott rejtőznek verseiben. Gondolatai közül egyet idézek: „Számomra csak egy ember léte­zik: Jézus. Jézus létezik, és ő létezik mindazokban, akik benne és általa vannak. Azért írok, mert jobban, pontosabban ki akarom fejezni az azonosságot Jézussal bennem és má­sokban. Fütyülök rá, hogy hányán ol­vassák vagy hányán nem olvassák a verseimet. Egyetlen célom: egy fok­kal közelebb hozni a jóakaratú, érzé­keny olvasót ehhez az azonossághoz.” ■ FFL Nézni és látni. Egyre kevesebb a látó ember, aki néz, és figyeli társait, a ro­hanó életet. Ritka az olyan fiatal a vo­naton, aki indulás után ne a mobilte­lefonján játszana, vagy egyszerűen álomba ne merülne. Még ritkább az, aki úgy nézi a tavaszi felkelő napot, mintha először látná, úgy nézi a felröp­penő madarat, mintha egyedül csak hozzá akarna visszatérni búzaszemért. Ma már kevesen tudnak nézni, észrevenni másokat: szegényeket és el­esetteket. A legkevesebben azok van­nak, akik befelé látnak, a lélek mélyé­be, és onnan hoznak föl feleletet. Ma az emberek már csak kifelé néznek, egyetlen pontra, mint a fenevadak. * * * Királylepkék. Gyönyörű természet­film a késő esti órában. Ámulva né­zem én is, és hallgatom a tudós ide­genvezető szavait: „Titkos csoda az életük” - mondja csendesen. És iga­za van. Kanadától, hogy eljussanak a távoli Mexikóba, több ezer kilomé­teres utat tesznek meg, tele veszélyek­kel, váratlan viharokkal! Mégis elle­pik szeptember végén a part menti hatalmas erdőket. Csüngnek szorosan egymás mellett a nagy aranysárga lepkék; hét-nyolc hónapon át ott lógnak a lehajtó ágakon, mozdulatlanul, egymást melegítve. Azután, ahogy a nap melege egyre erő­sebb lesz, kezdenek mozdulni. Ébre­deznek, röpdösnek, készülnek vissza ugyanazon az úton a két-három nem­zedékkel újabbak, mint amelyek elin­dultak. Száz és százezer tüneményes, törékeny csoda, navigálnak a rop­pant táj felett, megfejthetetlen ügyes­séggel és pontossággal. * * * Hittérítő. Kedves osztálytársamat vártam a Ráday utca sarkán. Szemben magas férfi figyelt, kigombolt kabát­ban, lobogó fekete sállal. Jobb kezében nagy, sötét könyvet szorított, a Biblia új fordítását. Aztán eltűnt. Váratlanul már ott is volt előttem. „Hogyan lát­ja a világot? - kérdezte halkan. - Nem pusztul el? Megmarad?” Nagy sze­mekkel várta a választ. „Elég remény­telen. De Istennek van még dolga ve­lünk” - feleltem sietve. Megszorítot­ta a kezemet, a közeli kirakat elé hú­zott, fölállt a magas peremre, és on­nan szónokolt: idézett a Zsoltárok könyvéből. Sokan pénzt adtak neki, el­kísérték a közeli kenyérboltig. * # * Domokos Jenő. Az erdélyi evangéli­kus lelkész tele hittel, tenni akarással. És körülötte lelkes fiatalok. Régi hob­bijával, a sziklamászással fogta meg az ifjúságot. Jönnek, hallgatják, és köve­tik a legnehezebb csúcsok meghódí­tására. „Vegyétek előbb észre a hegyet - mondja indulás előtt -, azért áll ott, hogy megismerjük.” Közben osztja a felszerelést, mutatja az erős kötelet, a biztonságos csomókötést. „És vegyük észre Istent: mit üzen nekünk alig hall­hatóan?” - folytatja a játékos bibliaórát. Fiatal, tiszta arcú férfi, a gyönyö­rű táj vándora, fenyőerdők szerelme­se, aki örömét meg akarja osztani másokkal is. Emlékszem, évekkel ezelőtt egy pap a gördeszkatudományával moz­dította ki a fiúkat és a lányokat. Egy másik remek focista volt, őt akarták legyőzni a legkisebbek. Szép és lelke­sítő példák, bizonyára Isten is moso­lyog a különös, vidám csapatokon. * * * Kórházkápolna. A nagy, kopott épü­letben vészeltem át infarktusomat. Emlékszem, a második héten az ügye­letes orvos mint véres posztóra, úgy né­zett a kezemben lévő Pilinszky-kötet­­re. „Szög és olaj - vette ki a kezemből -, maga ilyeneket olvas?” Visszakérdez­tem volna, de egész éjjel fájt a szívem. Kiszolgáltatottnak éreztem magamat. Most meglepve láttam, hogy a kerti pad mellett, ahol sokat ültem és vára­koztam, kis kápolnát emeltek. Egysze­rű, fa és üveg szerkezet, színes ablakok­kal. Benéztem, megálltam a nyitott aj­tó közelében. Idős lelkész a délelőtti istentiszteleten, szépen beszélt, a Bib­liát idézte. Öreg néni hallgatta egyedül, hunyt szemmel pihent a tavaszi mély csendben. Milyen fölemelő, gondoltam, magányosan is teszi a dolgát, pontosan, figyelmesen, az utolsó pillanatig. * * * A könyv halála. Újból kongatják a vészharangokat, ebben a hónapban negyedszer hallom. Pedig a könyv mint forma és ráfordítás jó befekte­tésnek tűnik. Kinyithatom, letehetem, beleírhatok jegyzeteket. Kezembe vehetem bármikor, és felolvashatok belőle egy mesét a gyerekeimnek. Most az információs tenger csábít­ja a fiatalokat, ezért a könyvet mellő­zik, veszített a fontosságából... De tíz év múlva, ötven év elteltével, hi­szem, újból fölfedezik. Ismét zsúfol­tak lesznek a könyvtár termei, ame­lyekben évezredek tudása, kincse halmozódott föl. Szinte hallani, hogy a régi lapok ódon mondataiból kiszól­nak írók, költők, művészek, tudósok. És választ adnak kérdéseinkre. * * * Az öreg szomszéd. Régen láttam, már nem is itt él, gyerekei beadták va­lami otthonba, hogy ne legyen láb alatt. Pedig mindig úton volt, igyeke­zett hasznára lenni a világnak. Látha­tatlan jótéteményeivel, ahogyan most is. A tegnap éjszakai nagy vihar miatt aggódott, azért szökött haza. Megnéz­ni a vályogfalú házat, a tetőcserepet, a lehullt száraz ágakat. A nyolcvannyolc éves férfi min­denhová benéz, semmi nem kerüli el a figyelmét. Kabátja tiszta, gumicsizmá­ja megmosva, kesztyű nélkül csinál mindent, hogy érezze a fát, a vasat, a követ. „Nem vagy éhes? - kérdezi a nagy fehér kuvaszt. - Látom, megint nincs vized” - és frisset hoz a lenti konyhából. Tűnődve nézem messziről: mi készteti még most is cselekvésre? A szüntelen munkálkodásra? * * * Papírlap. Egy az évtizedes sok ezer feljegyzésből. Régi, vastag dossziéban lapult. Szergej Bulgakov teológus üzenete: „Teremtettségéből adódóan az ember valóban nemcsak az isteni szeretet kegyelmét kapja meg, hanem a lehetőségét annak, hogy szeressen önmagán kívül másvalakit is: a fele­barátját. És ne csak embertestvéreit, de lelki barátját is szeresse.” ■ Fenyvesi Félix Laios

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents