Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)

2013-05-05 / 18. szám

üimtos isi 2013. május 5. *3 Múltidéző Az evangélikus lelkészképzés története két rendkívüli állapot között (1945-1956) -1. rész Ötrészes sorozatunk a múlt egy szeletével foglalkozik. Egy olyan sze­letével, amely fordulatokban igen gazdag volt, és amely rendkívül nagy jelentőséggel bírt a 20. század második felének alakulása szem­pontjából. Természetesen nem vállalkozunk arra, hogy a maga teljes­ségében vegyük górcső alá a nevezett időszakot, mindössze annak re­konstruálására teszünk kísérletet, hogy meglássuk, miként élték át a második világháború befejezése és az ’56-os forradalom közötti perió­dust az evangélikus lelkészképzésben részt vevő hallgatók és tanára­ik. Noha csak egy kis intézmény hétköznapjaiba nyerhetünk betekin­tést, mégis élhetünk az induktív módszerrel, az egyediből az általá­nosra is következtethetünk. Mi, akiknek mindez történelem. Mert so­kaknak - igaz, az idő múlásával, sajnos, egyre kevesebbeknek - ez megélt valóság. Nekik valószínűleg nem kell magyarázni, hogy mennyire „leképezte” a teológia története mindazt, ami „nagyban” zajlott az országban. A több mint négyszázötven éves múltra visszatekintő intézmény pecsétjén található 1557-es évszám a reformáció szellemében meg­nyílt soproni latin iskola alapításá­nak idejét jelzi. Ebből nőtt ki ké­sőbb a Soproni Evangélikus Teoló­giai Főiskola, amely 1923-ban mint a Pécsi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem Soproni Evan­gélikus Hittudományi Kara egye­temi rangot kapott. Sorozatunkban az intézmény történetének fordulatokban talán leggazdagabb és egyben legzűrza­varosabb időszakát tekintjük át, amikor is kiválni kényszerült a pé­csi egyetem kötelékéből, és „Evan­gélikus Teológiai Akadémiává” lett. Ezután került sor a Budapest­re költözésre, amellyel kezdetét vette a teológia - úgymond - „pusztai vándorlása”. A háború utolsó szakasza és az azt követő időszak nagy próbaté­telt jelentett a kar oktatóinak és hallgatóinak többek között azért, mert az alapfeltételek nem voltak adottak ahhoz, hogy az intéz­ményben magas színvonalon foly­hasson a tudományos munka. Sopron bombázása - nyugati fekvése miatt - a többi magyar vá­roshoz képest viszonylag későn, 1944. december 6-án vette kezde­tét. A bombázások során a fakul­tás is kapott néhány találatot, az épület nagy része azonban hasz­nálható állapotban maradt. Lak­hatatlanná vált viszont a Lelkész­­képző Intézet, így a fakultás épü­letébe kellett beköltöztetni a hall­gatókat, akik itt vészelték át a há­ború utolsó, legszörnyűbb hónap­jait, majd pedig az azt követő mintegy két évet. * * * 1945. április i-je után a szovjet hadsereg bevonulásával koránt­sem ért véget a rettegés. Mivel Sopront korábban nyilasbarát vá­rosként tartották számon, jelen­tős megtorlásokkal kellett szá­molniuk az ott lakóknak: plakátok hirdették például, hogy az orosz katonáknak legálisan két nap sza­bad rablás engedélyezett... A nyomornak és a nélkülözés­nek a háború befejeztével nem szakadt vége. Ezt szemléletesen mutatja két eset, amelyet egy ak­kori hallgató idézett föl személyes emlékei alapján. Néhány diák a legsanyarúbb időszakban - ami­kor kizárólag sótlan krumplin és babon kellett élniük - sonkát, kol­bászt és szalonnát rajzolt a táblá­ra, hogy legalább láthassanak ilye­neket. És megesett az is, hogy egy szorgalmasabb diák „bérbe írt” szemináriumi dolgozatokat a ke­vesebb erőfeszítést tenni akarók­nak, mégpedig a következő díja­zással: három rúd kolbászért jeles, két rúdért jó, egy rúdért pedig kö­zepes „bérdolgozat” járt a megbí­zást adó hallgatótársnak. A fakultás épülete még 1946 te­lén sem volt fűthető állapotban. Mivel az ablakokon befújt a jeges szél, a fürdőszobai vödörben meg­fagyott a víz. Erre az időszakra egy akkori teológushallgató így emlékszik vissza: „Az idő ekkor már igen hideg volt - október vége felé jártunk -, és beköszöntőitek a velőkig dermesztő soproni szelek. A teológia bedeszkázott ablakai bizony nem sok ellenállást tanúsítottak, és a réseken befütyült a szél. Fűtésről szó sem lehe­tett. Agyonfagyottan ténferegtünk a szobákban és a folyosókon. Mindenki magára szedett minden meleg holmit. Kucsmákban és kesztyűkben dere­kunkra csavart pokrócokkal ültünk az órákon is, és ez sok derültségre adott alkalmat. De sok zúgolódásra is. A gyenge koszt és a hideg mindenkit ide­gessé és mogorvává tett. ” * * * Veöreös Imre - aki egyébként Bu­­daker Oszkár után a Lelkészképző Intézet vezetője lett - az 1945-48 közötti időszakot találóan „kétar­cú éveknek” nevezi. A kifejezés arra utal, hogy egyfelől mindenki­ben élt a remény egy demokrati­kus Magyarország létrejöttével kapcsolatban, másfelől viszont az egész ország fölött érezhetően ott lebegett egy újabb elnyomás lehe­tősége. Bár az intézmény korántsem tö­résmentesen vészelte át a háborús éveket, azonban az elmélyült ta­nuláshoz ekkor még többé-kevés­­bé adottak voltak a körülmények. A kar oktatói is igyekeztek lépést tartani a teológiai tudományok nemzetközi fejlődésével: Karner Károly professzor volt az első a ke­let-európai teológiai professzorok közül, aki reagált Rudolf Bultmann mitológiátlanító programjára, és a témáról szemináriumot is tartott. Id. Prőhle Károly a rendszeres teológia nemzetközileg is elis­mert professzoraként gyakran vett részt tudományos konferen­ciákon. Wiczián Dezsőt nagy tudá­sú egyháztörténészként, elsősor­ban Luther-tudósként, Sólyom Je­nőt a hazai protestáns egyháztör­ténet kiváló szakértőjeként, Deák Jánost pedig szigorú ószövetsé­gesként tartották számon. Podmaniczky Pál, a vallástörté­net és a keresztény neveléstudo­mány doktora tizennyolc nyelven olvasott. Nem véletlenül nevez­ték őt a hallgatók a legnagyobb szeretettel „manzárdfejűnek”, ugyanis úgy képzelték, hogy ma­gas homloka mögött az általa be­szélt nyelvek „laknak”. A külföldi kapcsolatokról meg­említendő, hogy a háború első éveiben különösen megélénkült evangélikus cserediák-kapcsola­­tok 1944-45-ben már nem voltak adottak, és közvetlenül a háború befejezése után sem volt még le­hetőség külföldön ösztöndíjas ta­nulmányokat folytatni. Csak 1947-48 körül, a Lutheránus Vi­lágszövetség és az Egyházak Vi­lágtanácsa megalakulása után nyílt rövid ideig ismét mód arra, hogy a nyelveket beszélő, tehetsé­ges fiatalok külföldre mehessenek tanulni. Azonban az ekkor már egyre nyíltabban fellépő kommu­nista hatalom sajnos több esetben keresztülhúzta az ösztöndíjra igyekvők számításait. A tanári kar tagjai közül az 1949-es évben nyugdíjazása miatt már nem állhatott katedrára id. Prőhle Károly, és a tanévnyitót követő napokban hunyt el dr. Podmaniczky Pál. Egy hallgató így emlékszik vissza rá 1955-ben: „Szegényjó, öreg Podi bácsi. Most is magam előtt látom, amint a Deák té­ren végigdöcög fekete körgallérjában, bottal és széles kalapjával. A furcsa, jellegzetes arcból két vizenyős szem nézett ártatlan kékségével a világba. Kevés emberi szemben láttam ennyi jóságot ragyogni. (...) Felült a kated­rára, aztán mesélni kezdett. (...) A világ minden táján és minden korá­ban otthon érezte magát. Sohasem volt olyan érzésem, hogy kérkedik tu­dásával. ” * * * A teológia háború alatti és közvet­lenül a háborút követő történeté­nek megismeréséhez adalékként szolgálhat az a tény, hogy az 1940- től 1950-ig terjedő időszakot „az evangélizáció évtizedeként” is szokás emlegetni. Míg az 1939/40- es tanévben az ország gyülekezete­iben tizennégy evangélizációt tar­tottak (mindezt egyetlen lelki­­pásztor, Sréter Ferenc szolgálatá­val), 1949/50-ben ez a szám közel százhúszra tehető. Természetesen ekkorra már jóval több, mintegy negyven lelkész kapcsolódott be az ébredési mozgalom aktív szer­vezőmunkájába. Az evangélizációk nem marad­tak visszhang nélkül. Ez jól meg­mutatkozott a teológiára jelentke­zők magas számában is. Egy, az 1948-as évben felvételiző, ma már nyugdíjas lelkész pályaválasztása előzményeként a következőket említi: „Isten kegyelméből egy alcsúti konferencián jutottam hitre 1946- ban. Hatszáz fiatal volt együtt ezen a táborozáson, a következő két évben pedig mindkét alkalommal három­ezernél is többen. Csodálatos idők voltak ezek...” A teológus ifjúság körében azonban nem mindenki vallotta magát az ébredési mozgalom „szülöttének”. A hallgatóság egy része inkább a „tudós teológussá” válást tűzte ki célul. Szélsőséges esetekben ez konfliktusok forrá­sává is vált. (Ez közismertebb ne­vén a máig is ható „pietista-ortho­­dox” vitát jelenti. Természetesen nem kell azt gondolni, hogy kizá­rólag két szélsőséges nézet léte­zett, hiszen sok feljegyzés árulko­dik arról, hogy a hallgatók nagy része igyekezett megtalálni az „arany középutat”.) Álljon itt egy - némiképp szkeptikus és a dolgokat kissé le­egyszerűsítő - idézet, amely azonban a korabeli viszonyokról mégiscsak jól árulkodik: „Az orthodoxok és a pietisták köl­csönösen kiátkozták egymást az egy­házból. Az orthodoxok szerint a ke­gyesek szünergisták és hitvalláselle­nesek, a pietisták szerint az orthodo­xok hitetlenek. Nem tértek meg, és nem fogadták el Jézus Krisztust megváltójuknak. A harmadik csoport - a »szombathelyi iskola* - ki akarta őketbékíteni egymással, és azt állítot­ta, hogy csak hangsúlybeli eltérés van a két ádáz ellenség között: mindket­ten ugyanazt hiszik és vallják, csak mást hangsúlyoznak. Ezt olyan hév­vel bizonygatták, hogy közben rájöt­tek: tulajdonképpen az orthodoxok és a pietisták alkotják az egyik csopor­tot, és ők-a szombathelyiek - a mási­kat. Erre sürgősen kiátkozták a pie­­tistákat meg az orthodoxokat is, és önmagukat nevezték ki »igazi« teoló­gusokká. íme: ez volt a teológus ifjú­ság »szellemi ábrázata« 1946 őszén. ” Szűcs Petra A soproni fakultás egykori épülete, amelyben ma általános iskola működik Pünkösd ...és az égi fény ismét ragyogni kezdett... mint izzó üstökös gömbje, hangtalan ereszkedett lefelé, majd ahogyan szikra pattan a tűzből, lobogó kettős lángnyelvek váltak ki belőle, s szüremkedve hatoltak át a falakon, és megálltak lebegve az egybegyűlt, némán remegő Tizenegy feje fölött... Krisztus ígérete: a Szentlélek ereje beléjük költözött! ...és beszélni kezdtek számukra addig ismeretlen nyelveken, félelmük eltűnt, hangjuk csengett - apostolok ajkán áramlott a szó, felhangzott, harsogott az első prédikáció! Krisztust hirdették: a Feltámadást! az Életet! A csodálkozó nép értette őket, s az összegyűlt tömegből jó néhány megtért és megkeresztelkedett. Jöjj el... szállj le reánk is, óh, Szentlélek! adj erőt, és töltsd be szíveinket, hogy hűen viseljük keresztjeinket!

Next

/
Thumbnails
Contents