Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-04-28 / 17. szám
•io n 2013. április 28. FÓKUSZ Evangélikus, Élet Felsőszeliek búcsúzója Hangos motorzúgás hallatszik messziről, Hurcolják a népet el Felsőszeliből. Hangos sírás között búcsúzkodik a nép, Elviszik a magyart, mindenkit, aki ép. Nincs mentség számára, se más segítség, Csak áttelepülőlap és súlyos betegség. Néhány bútorkáját autóra rakják, Itt hagyják a többit, földet, házat, marhát, Amit szorgos kézzel összekuporgattak, Ellenérték nélkül prédának otthagyják. Nem tehettünk másképp, hisz nem volt irgalom, A csendes falu népe körül volt kerítve Sűrű csatárlánccal, nem volt menedéke. Az úton, útfélen portyázó járőrök. Fegyveres katonák, csendőrök, rendőrök, Az igazolásnak se szeri, se száma, Gyanús volt az ember saját falujába’... Hurcolják az embert messze idegenbe, Hallatszik a sóhaj: Istenem, ne hagyj el. Szabadságra vágyott Felsőszeli népe, Mégis szolgaság lett szorgalmának bére. Ahogy megérkeztek a rabszolgavásárra, Megtudták, hogy kinek mennyi az ára. Olcsó lett az ember, és préda a nemzet. Sajnos nekünk kellett elszenvedni mindezt. Bárcsak a jó Isten könyörülne rajtunk, Hallgatná meg imánk, amit rebeg ajkunk. Ne sanyargatnák az ártatlan népet, Tanulnák meg egymást szeretni, becsülni, Még ha nem is tudják egymást megérteni. Látnák meg egymásban Isten szent törvényét. „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” - Ez volna a földön a legszebb parancsolat. Ha erre az alapra építenék a békét, Meglátnák a világ újjászületését... Miért Berggassénak hívják ma is a Hegy utcát? „Nem az menekül mega múlttól, aki elfelejti” (Brecht) Sírjon is az a gyermek... A felvidéki magyarok kitelepítésének napjára ► A nyolcvanas években egy könyvbemutató után sorban álltunk az író asztalánál aláírásért. Az írótól, Sütő Andrástól, az erdélyi magyarok legendás szócsövétől ekkor diákként azt kérdeztem: Mit üzen a felvidékieknek? Ezt írta a könyvbe: „A vox humana nem elég: sírjon is az a gyermek’.’ Vox humana: a felvidéki (szlovenszkói) haladó értelmiség - Győry Dezső, Szalatnay Rezső és mások - elképzelése volt a kisebbségi és evvel jogfosztott sorsba került magyarok összekötő, európai szerepéről. Ez már nem volt elég akkor, amikor a dedikációt kaptam... A felvidéki magyarok kitelepítésének emléknapján, április 12-én sokan emlékeztek egy „elfeledett népcsoportra” s elfeledett szenvedéseire. Azokra, akik számára a második világháború vérzivatarának vége nem megnyugvást hozott, hanem jogfosztást. Az új urak, a győztesek bűnösnek kiáltották ki a szlovákiai magyarokat. Az új urak szerint kollektíván voltak felelősek - a csecsemőtől az aggastyánig - azért, mert 1939-ben széthullott egy olyan állam, amelybe csaknem húsz évvel azelőtt megkérdezésük és beleegyezésük nélkül kerültek. ■ Czenthe Miklós Van Ágfalvának egy utcácskája, a Hegy utca, vagy ahogyan németesen mondják, a „Berggasse”. Sok mindenért különleges hely ez az utcácska. Először is azért, mert tényleg a „hegyen” van, azaz Ágfalva legmagasabb országba, ahol nekik is az újjáépítés volt a feladatuk, és ahol hosszú évekig éreztették velük - és érezték maguk is -, hogy idegenek. Sokan évtizedekig nem jöhettek haza. Szeretem a Hegy utcát, szeretem az dombján. Másodszor azért, mert az utcán sétálva jól látható a két szomszédos osztrák falu, Lépesfalva és Somfalva. Harmadszor meg azért, mert a falu evangélikusságának jó része itt lakik egy tömbben. Ez a kis utca olyan, mint egy élő skanzen. Kicsi fehér házak sorakoznak egymás mellett, amelyek első ránézésre nagy hasonlóságot mutatnak a magyar parasztházakkal, de építészeti különlegességük, hogy hátrafelé terjeszkednek, és sok icipici lakás található bennük egymás mögött. Olyanok ezek a házak, mint a mai társasházak. Bár az épületek már többnyire egy-egy tulajdonoshoz tartoznak, néhány évtizede még több szegény sorsú bányászcsalád osztozott rajtuk. Mostanság a „társas” jelzőt leginkább az utcára használhatnánk, amely napfényes időben megtelik idős emberekkel, akik kiülnek a házuk előtti kispadra, hogy megvitassák az élet apró-cseprő dolgait. És nem akárhogyan folyik itt a diskurzus, hanem német nyelven, azon belül is „hianziesch” dialektusban. 1946 előtt Ágfalván és a környék településein majdnem kizárólag német nemzetiségű emberek éltek, mígnem egy embertelen rendeletben foglaltakat embertelen módon teljesítve lakosságcserét hajtottak végre a környéken. Az ágfalviakat és a környékbelieket - köztük Sopron lakosságának jelentős hányadát - bevagonírozták, és Németországba vitték. A történelemkönyvek „kitelepítésként" szólnak erről a borzalomról, felénk pedig „a németek elűzéséről” beszélnek - ma is el-elcsukló hangon. Ágfalváról 1436 embert vittek el, az akkori gyülekezet majdnem teljes egészét. Csak a Hegy utcaiak maradhattak. Nem az utca szépsége vagy a kedves öregek miatt, hanem azért, mert ebben az utcában bányászok éltek. Olyan nagy szegénységben, hogy még egyházadót sem rótt ki rájuk akkoriban egyházközségünk. Mégis egyedül rájuk tartott igényt a magyar állam, mivel a bányászokra szükség volt az ország újjáépítésében. A Fő utcán és a többi kis utcában jóval módosabb parasztemberek éltek. Nekik menniük kellett. Egy olyan arculatát, az ott élőket és a történeteiket. Opa Ulrichról is ott hallottam. A visszaemlékezés szerint Opa Ulrich a Baracsi utcában, a vasút melletti kertjében dolgozott, közvetlen közelében azoknak a vagonoknak, amelyek mellett a kitelepítésre várakozó emberek sorakoztak. Az egyik áldozat kiszólt a kocsiból:- Mit gürizel, öreg? Jövő héten titeket pakolnak fel a kocsikra!- Nem, nem, mi burgenlandiak vagyunk, ezért maradhatunk - mondta Opa Ulrich, és tovább dolgozott. A vagonból kiabálónak azonban sajnos igaza lett, és Opa Ulrich soksok száz társával együtt pár nap múlva szintén egy vagonban várta sorsa alakulását. A Hegy utcaiak szerint Opa Ulrich nem látta többé a kertjét, házát, templomát és Ágfalvát. Rokonai, barátai és ismerősei azonban a hetvenes évektől kezdve gyakran hazajártak. Egykori házaikban „telepesek” laktak (akiknek szintén megvan a maguk története), ezért - ahogy hallottam - legtöbbször a Hegy utcaiak fogadták be őket. Bár már egyre kevebben élnek és látogatnak haza a kitelepítettek közül, kötelességünk az emlékezés. Mivel az emlékezés legméltóbb helyszíne a templom, a falu és egyházközségünk közös megemlékezése évek óta az evangélikus templomban van. Április 20-án gyülekezetünk tagjai, Ágfalva Német Nemzetiségi Önkormányzata és Ágfalva Község Önkormányzatának képviselői, valamint egy Németországból jött delegáció közösen hajtott fejet a falunkból elűzött németekre emlékezve. A megemlékezés több száz helyi résztvevőjének nagy része a Hegy utcában lakik ma is. A Hegy utca Ágfalva „élő emlékezete” egy átmentett kis darab a múltból, amely arra emlékeztet minket, hogy „nem az menekül meg a múlttól, aki elfelejti”. Adja Isten, hogy soha ne vesszen ki a német szó Ágfalváról és környékéről, és még sokáig legyenek emberek, akik „Berggasse”-ként emlegetik a Hegy utcát! W Szöveg és fotó: Heinrichs Eszter Kassáról, Márai Sándor városából hirdette meg „a népek doktora” Eduard Benes a jogfosztás végzetes elveit. A Benes-dekrétumok a szlovákiai magyarokat megfosztották állampolgárságuktól, iskoláiktól, nem lehetett az utcán magyarul beszélni. Földjeiket, házaikat elkobozták, a magyarságot kiüldözték ezeréves szülőföldjéről. Magyarok tíz- és százezrei lettek néma áldozatai az új embertelenség e tobzódásának. A vad és önkényes kiutasításokat a magyar kormány szívós igyekezettel tudta csak némileg rendezettebb lakosságcserévé formálni: ugyanannyi szlovákiai magyart jelölhettek ki kitelepítésre, ahány szlovákot tudtak rávenni a Magyarországról való „repatriálásra". De ez sem volt elég: az új urak fortélyos módon kiötölve elhatározták, hogy a maradék magyarokat a kiűzött szudétanémetek helyére telepítik. A téli hidegben katonákkal zárták körbe a magyar falvakat, lakóikat vagonokba kényszerítették, s vitték őket a távoli Csehország ismeretlen vidékeire. Ott azután cseh gazdák válogathattak a munkaerőből, mint a hajdani ókori rabszolgavásárok korában. A prágai magyar kormánymegbízott ekkor fordult a nagyhatalmakhoz, hogy a csehszlovák hatóságok legalább a rabszolgaság elleni nemzetközi jogszabályok előírásait tartassák be: ne lehessen családokat szétszakítani... 1945 után voltunk, a háború utáni új és demokratikus Európa közepén. Akik mindezek után is szülőföldjükön maradtak, azokat ördögi módon rávették arra, hogy vallják magukat - „önként” - szlováknak. A „reszlovakizáció” nyomán százezrével váltak máról holnapra magyarok - szlovákká. # Hí # Vajon ma egy átlagmagyar gimnazista vagy polgár mit tud ezekről az időkről? Tudja-e, hogy a hetvenes évek végén az írófejedelem, Illyés Gyula előszót írt Janics Kálmánnak A hontalanság évei című könyvéhez, amely híven foglalta össze az 1945- 1948 közötti jogfosztottság korát? A könyv csak Nyugaton jelenhetett meg, első magyarországi kiadása csupán 1989-ben látott napvilágot. Vajon ki hallott Fáhry Zoltán íróról, irodalompolitikusról, a szlovákikia átvette a legyőzött német fasizmus módszereit. A rendszerváltás után azóta is alig ismert kötetet állítottak össze. Címét Gömöry János eperjesi és kassai evangélikus tudós leveléből vették: Mint fészkéből kizavart madár. .. A könyv a hontalanság éveinek írásos emlékeit gyűjti csokorba: egyszerű falusiak megrendítő sorait, verseit, leveleit. ai magyarok neves személyiségéről, aki 1945 után A vádlott megszólal címmel fordult a cseh és szlovák értelmiséghez, tiltakozva a magyarüldözés ellen: „Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodásabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült.” írása vádirattá vált, amelyben rámutat, hogy az új CsehszlováMegemlékezésünkben idézzük ebből a kötetből az evangélikus felsőszeliek versbe szedett búcsúszavát. A kötetben a szerzőről csak ennyi áll: „Magyar...” A szerző az Evangélikus Országos Levéltár igazgatója
