Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-04-21 / 16. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2013. április 21. » 7 Dies Academicus a hittudományi egyetemen !► Folytatás az 1. oldalról Meggondolkoztató, hogy mennyire másképp értelmezik az evangélisták például Jézus Hegyi beszéde kapcsán a szegénység fogalmát - mutatott rá Fabiny Tamás. Lukács az, aki jobban figyel a társadalmi igazságtalanságokra, aki valóban a „szegények oldalán áll”. Máté viszont spiritualizálja a kérdést, és lelki szegénységről beszél, „elkeni a valós feszültségeket” - ahogyan a püspök fogalmazott. Haszon és hasznosság szavunk értelmén is érdemes elgondolkodni - világított rá Fabiny Tamás. Az „arany középre” való törekvés a pénzügyekben is érvényes tehát, ahogy az idézett, példabeszédekbeli ima is tanúsítja: „Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyi eledelt, amennyi szükséges’.’ (Péld 30,8) Az előadást néma meditáció zárta: Váll Dezső festőművész Kolduskeresztút című fotósorozatát tekinthette meg kivetítőn a közönség. Csányi Vilmos biológus, (humánjetológus akadémikus Verseny a bőségszaruért címmel jóslatokkal kezdte előadását. 2030 és 2050 körül várhatóan megáll a populáció robbanásszerű növekedése - állította a kivetítőn látható grafikonokat értelmezve. Majd - csak úgy mellékesen - hozzátette: jóslatok csak zárt, valamilyen logika szerint működő rendszerekkel kapcsolatban mondhatók, az emberi társadalom márpedig nem ilyen. A kulturális evolúciót is kutató professzor az ember rendszerszervező képességét emelte ki, és négy további jellemzőt, amelyek csak az ember sajátjai: az akciók, a hiedelmek, a konstrukciók és a hűség gyakorlását. Elsősorban a hiedelmek világába kalauzolta életszagú történetekkel hallgatóságát. Szabó B. András evangélikus lelkész, doktorandusz többszörös keretbe ágyazta Gazdagsági válság és igehirdetés című előadását. A retorikus és „academicus” fogásokat, illetve költői képeket sűrűn váltogató előadás központi gondolata az volt, hogy minden kérdésünket, így a gazdasági válság kérdését is Istennel összefüggésben kell feltennünk, ennek alapján feltárnunk, és a jövőben ennek megfelelően kell élnünk, keresztény kontextusban - az örökkévalóságnak: ,A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké’.’ (xjn 2,17) Az aktuális „válságos” kérdésekkel is kell valamit kezdenünk, elvégre -ahogy a példaként hozott történet kisfiújával megesett - velünk is előfordulhat, hogy hiányzik pár euró a boltban. Az igehirdetésnek is korszerűnek kell tehát lennie, releváns mondanivalóval kell bírnia - fogalmazott az előadó -, orientációt, igazodási pontokat kell, hogy mutasson akkor is, ha jómódú berliniek, és akkor is, ha kevésbé tehetős magyarok vagyunk... Nem árult zsákbamacskát a közszolgálati televíziók értékteremtő törekvéseivel - és „letöréseivel” - kapcsolatban Fábri György, az ELTE rektorhelyettese Értékkommunikáció és a média című előadásában. Mint a Közszolgálati Testület elnöke ijesztő adatokkal és statisztikákkal érkezett az ország tévénézési és internethasználói szokásairól. Az Északi Egyházkerület felügyelői tisztét is betöltő előadó az egyházak szerepét hangsúlyozta az értékteremtésben. Rendkívül progresszívnek mondható az a hozzáállás, amelyet a hat előadó egytől egyig képviselt a konferencián. Mindegyikük más szemszögből vizsgálódva jutott hasonló következtetésre: a keresztény embernek szembesülnie kell a 21. század értékrelativizáló, manipuláló, gondolati rabságba kergető tendenciáival, hogy rálátása legyen arra, ami körülveszi, de bátran mehet „szembe a széllel” ha az igére tekint. ■ Kinyik Anita-Balázs Géza nyelvész előadás közben Értelmiségi szerepértelmezés és helykeresés ■ Dr. Korányi András „Soha talán irodalom és filozófia oly féltve nem kerülgették »a Kor centrális problémáit«, mint ma. Holott sohse volt tikkadtabb a Szellem, elepedve egy Szó enyhületéért. Egy szóért, mely méltó az Ige nevére, amit a grammatika cselekvésszónak is mond? Ó, nem, nem, az Isten őrizzen! Cselekvés elég volt, több is az elégnél: legalább ahogy a könyv és puska szimbólumban értik - mert azt olvasom, hogy ez a gondolat és cselekvés jelképe. Cselekedtünk - vagdaltunk, lövöldöztünk - összevissza, jobbra és balra, mindenféle szavakat kiabálva a sötétben. Az a szó sohsem hiányzott, amelyik »tetteket gyújt«. De az, amelyik világosságot!” (Babits Mihály: Az írástudók árulása, 1928) Babits Mihály közel évszázados gondolatai talán ma is segítenek nekünk tisztábban látni, de legalább tisztábban megkérdezni: ki is számít ma értelmiséginek? Különösen abban a tekintetben, hogy kiket is keresünk az evangélikus egyházban vagy a szélesebb kereszténység körében, amikor értelmiségieket akarunk megszólítani. Hiszen a babitsi helyzetleírás ráillik a mára: ne csak cselekvést! Keressük azokat a „Szókat” amelyek mégis méltók az Ige nevére, legalább abban az értelemben, hogy világosságot gyújtanak! De ki is lenne az értelmiségi, akit az egyházban szeretnénk felkutatni, megszólalásra bírni? Úgy általában és egyszerűen „a diplomások”? Azért ennyire nem papírforma kérdése az egész! Hiszen a nagy iskolai papírgyűjtésnek ebben az elmúlt évtizedekben elburjánzott áradatában, különböző szintű, rész-, szak- és kiegészítő képzések tömegében vissza kell kérdeznünk, hogy a sok hasznos, tervezhető, munkaerőpiacra alkalmas diploma birtokosai között az értelmiségi hagyományos tünete és sajátossága még megvan-e? Az ugyanis, hogy az értelmiségi - lelkész és nem lelkész egyaránt - világlátó és emberértő ember! Székében és hosszában, egyénben és közösségben egyaránt gondolkodó, beleérző, hozzáértő ember, aki a babitsi értelemben is világlátó: szavával világosságot gyújt. * * * S vajon a teológus értelmiségi-e manapság? Nem csak arra gondolok, hogy világlátó és emberértő ember-e. Arra is. De kívülről nézve is: a teológus részese lehet-e annak a körnek, amelyről azt tartják még a nem teológusok is, hogy mondandója van a világról, az emberről és a világosságról? Nem vált-e a teológia valamiféle kiegészítő műveltséggé, azok számára címkézve, akiket a vallás és az egyház még mélyebben is érdekel? Hasznos háttérismeretté, amely jól jöhet az államigazgatásban, az orvoslásban, a pedagógiában, a pszichológiában, a szociológiában, a kommunikációs tudományokban, a természettudományos háttérfilozófiákban - de önmagában már meg nem áll... S vajon nem az bujkál időnként még bennünk is, hogy ezt magukkal a teológusokkal is be kell láttatni? Hogy ők maguk is az egyházban valamiféle kiegészítő, kevéssé piacképes műveltség hordozói csupán? Kicsoda tehát az evangélikus értelmiségi az egyházban és a gyülekezetben? A mindennapi életben persze hamarabb ráismerünk. Először is kellemetlen alak, ezt mindannyian tudjuk. Mert egyrészt önálló gondolatai vannak, másrészt ezeket nem is mindig képes a többiekkel egyeztetni. Emellett állandóan ezeket akarja átvinni minden egyes presbiteri és testületi ülésen és szavazáson, és ha nem hallgatják meg valahol, akkor a következő alkalommal is napirendre tűzeti őket. Mérhetetlen gyanakvással tekintenek ránk mint zavarkeltőkre, és azt is meg kell vallanunk: ennek a gyanakvásnak egy jelentős része teljesen jogos. Hiszen értelmiséginek lenni egy közösségben, egy egyházban is egyfajta kisebbségi misszió, amellyel nagyot lehet segíteni, de nagyot lehet rombolni is. Ha viszont építő misszió is lehet, akkor erről mindenképpen bővebben kell beszélnünk! Ennek a sajátos, értelmiségihez méltó missziói szolgálatnak az alapja a társszolgálat. Ennek hagyománya és irodalma is van a hazai evangélikusságban, mégsem magától értődő. Lelkész és munkatársak társszolgálata komoly kihívás manapság: nem az-e a gyülekezeti és közegyházi valóságunk, hogy a lelkész, a teológiai végzettségű lesz a bibliafelelős a presbitériumban, a gyülekezetben, a testületben, a többiek pedig hozzák egyéb szaktudásukat a közösség ügyének az előmozdítása érdekében? Nem arról van szó, hogy a lelkész ne legyen szakértője a maga területének, s a nem lelkészek pedig ne adják hozzá a közös ügyhöz azt, amihez értenek. De a keresztény értelmiségi gondolkodásmód és viselkedésforma nem mérhető csupán a hasznosság és az állandó cselekvés mértékével! Mert ehhez az értelmiségi missziói szolgálathoz az értelmiségi ember nemcsak speciális szaktudását és tapasztalatát hozza, hanem biblikus intelligenciáját és biblikus viselkedéskultúráját is a közösség építésében! Milyen jelentős szempontnak kell ennek lennie például a gyülekezeti és közegyházi szerepértelmezésben, feladatmegosztásban, akár a választásban is! Az értelmiségi missziói szolgálat sajátos velejárója, hogy víziója van: a gyülekezetről, az evangélikus egyházról, a kereszténységről, a szűkebb és tágabb társadalmi-emberi környezetéről. Ez a vízió nem azonnali cselekvési terv abban az értelemben, hogy ha valami - szerintem - jó eszembe jut, azt azonnal át is akarom vinni mindenen és mindenkin keresztül. Inkább olyan látásmód, amelyben a konkrét közösséghez való odatartozásom engem is érintő, megmozgató, személyes részvételemet a valóságban megfogalmazó megérintettséggé válik. A vízió éppen abban nyeri el jelentőségét, hogy világosan és emberértőn tudom kapcsolatba hozni a valósággal: és éppen ebben a formájában lesz olyan látási és közösségi viselkedési móddá, amely valóságos missziói eséllyel „állapotos” látásmód is! * * * Az értelmiségről - jelen, igencsak leromlott általános állapotában - részben jogosan alakult ki az az általános vélekedés, hogy képtelen az emberi közösségek integratív részese lenni. Sőt politikai ideológiák és egyéb emberi gyengeségek hatása alatt az értelmiség is gyakran aktívan részt vett a közösségi élet pusztításában. Az egyházban keresett értelmiséginek viszont feltétlenül közösségi és a közösség iránt mélyen elkötelezett embernek kell lennie, sőt különleges felelőssége, hogy integratív személyiségként elöl kell járnia a gyülekezeti és közegyházi közösségépítésben! Ahol az értelmiségi betölti küldetését az egyházban, ott ennek nyoma lesz a képzés és képződés területén. Kétezer éves tapasztalat az egyház missziói munkájában, hogy a jelentős eredmények elérése érdekében nemcsak komoly és elszánt lelki, hanem komoly és elszánt szellemi erőfeszítést is tenni kell! Tanulságos, hogy minden korban, de Luthernál talán mindennél hangsúlyosabban emelkedik ki, hogy a keresztény embernek (tehát nem csak a lelkésznek!) tisztában kell lennie az alapvető tanítással (Miatyánk; Hiszekegy, Tízparancsolat, keresztség, úrvacsora). Vajon gyülekezeteink, akár presbitereink és elöljáróink mindenütt világosan és tisztán látnak-e ezekben az alapvető kérdésekben? S akkor még meg sem kérdeztük, hogy milyen értelemben bizonyulunk mi manapság az ige, a Biblia egyházának? Vajon mekkora ebben az értelmiség példamutatásának a szerepe? De a képzés természetes velejárója az igazság iránti szomjúságnak is! Az egyre duzzadó diplomaszámok világában nem volna-e természetes, hogy szak- és továbbképzések területén az egyházi értelmiség odaforduljon a teológia tudománya felé is? lobb oktatási és diakóniai vezetőnk, illetve helyben megszólított gyülekezeti munkatárs szerzett teológiai jártasságot és végzettséget az Evangélikus Hittudományi Egyetemen - de ezt a példát akár saját körükből, akár intézményeikből és gyülekezeteinkből tovább tudjuk-e vinni? Hiszen az a gyülekezeti közösség, ahonnan ez a fajta szomjúság nem jelentkezik, tartósan aligha tud építkezni a misszióban - legalábbis nem a kősziklára... Végül ki kell emelnünk azt a feladatot is, hogy a keresztény értelmiséginek természetes összekötő szerepe van a saját egyházi és gyülekezeti, valamint szellemi és emberi környezete között. Ha valóban világlátó és emberértő, akkor kiemelkedő felelőssége, hogy különböző világok között megteremtse a lehetőséget, hogy szót értsenek egymással. Valahogy úgy, ahogyan a pünkösdi nyelvcsoda is a Szentléleknek azt az erejét és szándékát tárja fel, hogy más nyelven - s nem feltétlenül csak idegen nyelveket - beszélő emberek szót találjanak és értsenek egymással, ha Isten dolgairól van szó. S ha ebből annak idején egy olyan keresztény egyház születhetett, amely kétezer év után is fennáll, akkor ebben az erőfeszítésben még nagyobb erőket is érdemes megmozdítanunk! Így vegyük újra használatba a „Szókat” amelyek Igék is egyben - és legyen közöttünk is nagyobb Világosság! A szerző az Evangélikus Hittudományi Egyetem Egyháztörténeti Tanszékének docense. Az írás a Magyar Evangélikus Értelmiségi Társaság konferenciáján (április 6., EHE) elhangzott előadás szerkesztett változata. Korányi András a Mevét-konferencia előadójaként
