Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-04-21 / 16. szám
KUI^ÚRKÖRÖ^ EvangéJikijs Élet 6 -m 2013. április 21. Nem múló erdélyi sebek Jékely Zoltán születésének századik évfordulójára ► Kimondom nevét, és a különös csoda jut eszembe: két jeles költő egy családban. Apa és fia. Jékely Zoltán 1913. április 24-én született Nagyenyeden, ahol édesapja a nagy múltú református Bethlen-kollégiumnak volt a tanára. Áprily Lajos az erdélyi magyar irodalom halk szavú poétája, finom szövésű versek írója 1909-ben kezdett tanítani, ekkor lépett át az evangélikus egyházból a reformátusba, bizonyára Károli Gáspár bibliás hangja miatt, Ady titkos sugárzású versei hatására... A kollégium közelében egy kertes házhoz köthető Jékely bontakozó költészetének tápláló környezete. „Minden itt van, mi örökkön-örök...” - írta az Álom a Sétatérről című versében. 1929-től, családjának Magyarországra költözése után a budapesti Lónyay utcai református gimnáziumban tanult, majd a budapesti egyetemen magyar-francia szakon végzett. Mondhatni, innen datálódik életének kettőssége: Óbuda és Kolozsvár nem szűnő emlékei, ódon-szép házak és erdélyi fenyőerdők, Róma és Párizs csodái, az emberi élet törékenységének fájdalma. Dolgozott fáradhatatlanul: versek, elbeszélések, mesejátékok kerültek ki keze alól. Dante-, Racine-, Shakespeare-fordítások; Goethe Faustjának első része, Széchenyi német nyelvű Naplójának magyarítása. Esszéiben erdélyi írótársairól és barátairól (Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Remény ik Sándor, Tamási Áron, Dsida Jenő) rajzolt szeretetteljes képet. Az írás szerelmét édesapja oltotta belé, ahogyan a mindig tündöklő nagyenyedi tájét is. Az ízes beszédet, nevettető tréfát, a természet gyógyító csöndjét Ezért látják ma is az emlékezők horgászbottal a kezében, síbakancsban visszatérni karcsú férfialakját. A nagy énekesek aranyhangja az övé - irta Nemes Nagy Ágnes -, egyszerre áttetsző és testes, fátyolos és édes, mintha az északi dallam szólna déli bariton hangon. Jékely Zoltán költői aromája hasonlíthatatlan; az ilyen zöldarany íz ritka nálunk, talán nincs is több, talán nem is lesz!’ Vagy lesz, van is örökké - őáltala -, folytatom a keserű sorokat. Hiszen nemzedékének nem egy tagja hullt a feledésbe: Rónay György, Takáts Gyula, Kálnoky László nevét alig hallani, egyedül Weöres Sándor életműve lobog nem szűnő fénnyel. Nézem a költő töprengő arcát. Redőszabdalt homloka mögött az élet féltése! Az erdélyi rőzsegyűjtő szegények vigasztaló sorai, Kalotaszeg veszendő értékei, a lassan Istené lett templomok dőlt tornyai... A boldog gyerekkori tájak elvesztését is fölpanaszolta, a hegyi patakok eltűnt pisztrángosait, az árnyékká lett költőtársakat. De fekete gyásszal bevont soraiban, halálverseiben is ott bujkál a remény, az élet szépségének a kimondása. Jékely Zoltán az élet és halál gyötrelmes vívódásának a költője, a kozmikus teljesség énekese. Válogatott verseinek köteteimével (Az idősárkányhoz, 1975): az idősárkánnyal viaskodó férfi, aki soha nem adta meg magát, s nagy lobogású költészetével győzelmeket is kicsikart. Régi erdélyi est képeivel fejezem be emlékezésemet. Felesége, a versmondó fejedelem asszony, Jancsó Adrienne idézte az apát és a fiát. A hallgatóság - zsúfolásig tele a terem - a végén már csak egy Jékely-verset várt: A marosszentimrei templomban fájó-zsoltáros sorait. És a mély csöndben fölzengtek a szétszóratott magyarokért kiáltó mondatok: „Fejünkre por hull, régi vakolat, / így énekeljük a drága Siont; / egér futkározik a pad alatt / s odvából egy-egy vén kuvik kiront. / Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, / a tizenegyedik maga a pap, / de énekelünk mi százak helyett, / hogy hull belé a por s a vakolat, / a hiúban a denevér riad / s egy-egy szuvas gerenda meglazul: / tizenegyedikünk az árva pap, / tizenkettedikünk maga az Úr. / így énekelünk mi, pár megmaradt / - azt bünteti, akit szeret az Úr -, / s velünk dalolnak a padló alatt, / kiket kiirtott az idő gazul.” ■ Fenyvesi Félix Lajos Dalban verselő A magyar költészet napját József Attila születésnapjára emlékezve 1964 óta április 11-én ünnepük szerte a világon, ahol magyarok élnek. Ez alkalomból rendezett irodalmi estet a kolozsvári Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely és a Collegium Lutheranicum a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspökségének udvarán levő Reményik Sándor Galériában. Izgatottan érkeztek a magyar líra kedvelői Bertóti Johanna Versek között című előadóestjére, amelyen 20. századi, illetve kortárs költők versei hangzottak el gitárkísérettel. Az előadó hangja megmozdította a szíveket, a versek a dallam által szárnyra keltek, és eljutottak a hallgatók leikéig. Mindenki elmondhatta, hogy a költészetnek szentelt egy óra a csodálatos galériában olyan pillanat volt, amelyet újra és újra átélni vágyik az ember. Többnyire játékos, vidám hangvételű dalok hangzottak el, sőt néhány dal esetében az előadó arra biztatott mindenkit, hogy bátran kapcsolódjon be az éneklésbe, segítsen a rímfaragásban. így az egybegyűltek egy kicsit „költőnek” is érezhették magukat. A közönség nagy szeretettel fogadta, amikor az utolsó dalok között Bertóti Johanna a saját szerzeményét is előadta. ■ Illyés Sándor A KÖLTÉSZET LAPJAI Három szálból font teljesség ► Kamaszkora óta szinte mindennapi kenyere a vers. Miként a Bibliában, kérdéseire választ kedves költőinek gondolataiban is talál. Hallgatóné Hajnal Judit matematika-német nyelv és irodalom szakos tanár, a győri Péterfy Sándor Evangélikus Oktatási Központ igazgatója - sok más mellett - arról mesélt, miként rímel egymásra lelkében Dsida és Babits, és mitől vált számára egy-egy versük zsinórmértékké.- Azok a versek fontosak számomra, amelyekben ott rejtezik az alkotó, az Isten és én. Ebben a három szálból font teljességben tudom csak igazi átélésselmegértéssel jól érezni magamat. Ha visszaemlékszem fiatalkoromra, óhatatlanul először szerelmes versek jutnak eszembe. A középiskolában szinte egymásra licitálva hoztuk reggelente a köteteket, amelyekből becsengetés előtt élvezkedve olvastunk egymásnak. A legkedvesebbekből mindegyik lánynak volt egy füzetbe írt saját versgyűjteménye - emlékezett Hallgatóné Hajnal Judit. Ezekben a zsendülő években, amikor az embernek már volt párja, mindegyik költeményben ott látta őt. így Pilinszky János Azt hiszem című versében is, amely azért is nagyon kedves, mert a férjem első ajándéka egy Pilinszky-kötet volt. Nagyon megnőttek az esélyei nálam ezzel, felnéztem rá, hogy egy tizennyolc éves fiú ilyet olvas: „Azt hiszem, hogy szeretlek; / lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. / De láthatod, az istenek, / a por, meg az idő / mégis oly súlyos buckákat emel / közédközém, / hogy olykor elfog a / szeretet tériszonya és / kicsinyes aggodalma.” Azt már csak később értettem meg, hogy ebben a versben a szerelmen túl ott az Isten is, ahogy a nyíló, illatos kertben is. Ez sugárzik a kevésbé ismert, de általam nagyon szeretett költő, Vecsey Kiss Mária Még mindig című költeményéből is: „Még mindig felbolydul bennem minden, / ha itt van a tavasz, / s a kertek alatt elhaladva / buta kis virágok őrjítő illata megcsap. / Még mindig valami sejtelmes áhítat...” Egyetemista korom óta szeretem Goethe verseit, ezek közül is nagy kedvenc az Ezer alakba rejtőzhetsz, amely így kezdődik: „Ezer alakba rejtőzhetsz előttem, / Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy; / futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten, / s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.” Hasonlóan régi verstársam Rilke Szerelmes dala, amely német eredetiben is, Kosztolányi fordításában is csodálatos harmónia: „Milyen hangszerre vonták szíveinket? / S milyen játékos tart kezébe minket? / Ó, égi dal.” Fontos élmény Hallgatóné Hajnal Judit életében az anyaság is, amelyet véleménye szerint legcsodálatosabban Ratkó József Zsoltár című verse emel égi magasságba.- Az még különlegesebbé teszi ezt a költeményt, hogy a költő lánya, Éva kollégám. Olyan bátor gondolat így írni az anyákról, a megfeszítetthez felemelni az anyaságot, belehelyezni az isteni végtelenségbe, tökéletességbe, olyan bátor gondolat, amely szinte páratlan a magyar irodalomban. Ugyan más miatt, de Ratkó József Úgy élni, mint a fák című verse is kedves számomra. Csodás vallomás a helytállásról, az emberi tartásról, a gyökerekről, arról, hogy miként érdemes élnünk: „Úgy élni, mint a fák, igen. / Munkában szüntelen. / Termést nevelni, bármilyen kicsit, / óvni, míg megízesedik. / Állni, túlélni öklelő vihart, / visszaütve is! S kinőni a bajt. / Évről évre újabb rügyekkel, / sírmélyig nyúló gyökerekkel...” Igen, kell, hogy legyenek gyökerek, és kell, hogy azok vastagodjanak, kell, hogy legyen hazánk! Főként olyan világban, ahol emberi kapcsolataink inognak, a hűség, a tisztesség, a szeretet, az állandóság mint érték kopni látszik. Ha már a haza szóba jött, Kányádi Sándor egy négysorosa jutott eszembe: nyelvi bravúr arról az erőről, amely például az erdélyi magyarság megmaradásának záloga volt a nehéz évtizedekben, de az ma is .Játszva magyarul: „aki megért / s megértet / egy népet / megéltet”. . Egészen más hangon szól a hazafiságról, a szülőföld iránti szeretetről Kányádi a Mikor szülőföldje határát megpillantja című versében: „a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem / minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem”. Visszagondolva még Piünszkyre, óriási élmény volt számomra Kányádi Sándor Elmaradt találkozás Pilinszky Jánossal című remeke. Sugárzik belőle, ahogy megérezte a költőtárs zsenialitását, sugárzik belőle az a végtelen tisztelet és szeretet, amelyet iránta érzett. Illetve annak bevallása, ami az igazán nagyok sajátja, hogy „én egy vagyok a kicsik közül”: „egyszer már majdnem sikerült / egyik verssorod csuhakötelén / mint az artistáknak a trapézig / följutnom de láttam hogy te a / megváltás lassacskán kétezer / év óta egyre húzódó zűrös / utómunkálataival vagy el- / foglalva szemérmesen és / megértő tisztelettel vissza/ ereszkedtem a porondra”. Ez igazi alázat! Hallgatóné Hajnal Judit meghatározó útmutatásként dédelget magában két egymásra „rímelő” verset: Dsida Jenőtől a Tekintet nélküli és Babits Mihálytól a Jobb és balt.- Dsida ezt „parancsolja”: o „...mondogatni kell / a fellebbezhetetlen, / sziklakemény, / erősítő, / vigasztaló / igét: / Krisztusnak és Pilátusnak, / farizeusoknak és vámosoknak, / zsidóknak és rómaiaknak / egyformán szolgálni / nem lehet.” Ugyanez a gondolat szólal meg Babitsnál is: „S tán / ilyen báb vagyok én is - de a bábot / drótjai tartják; s tudjátok meg, izmos / drótjaimat nem kétfelülről / rángatják, hanem Valaki fölülről / igazítja / kimondhatatlan ujjal.” Ez a két vers számomra zsinórmérték, egymást erősítő két üzenet. Mindkettő arra biztat, hogy ne hiányozzon életünkből a makacs, megfellebbezhetetlen, szenvedélyes értékrendvállalás, ami a jövőnket jelenti. A versséta végén még Ambrus Lajos köröndi költő Üzenet Győrbe című verséből idéznék, amely baráti kapcsolatunk egyik megnyilvánulása. Nekünk, a Péterfy-iskolának íródott, azért is különösen kedves. így zárul: „Csak a szülőföldről, jóban / és rosszban, örömben és bánatban, / hogy legyen, ahonnan elmenni, / legyen, ahová visszatérni, / értelme legyen otthon maradni, / s ahol egymásra találhatunk: / az legyen.” Nagy Gáspár a másik költő, aki szintén többször megtisztelte iskolánkat látogatásával, verssel, aki helytállásával sokaknak adott hitet, tartást. Mindig megrendültén olvasom verseit, köztük a Belátást: „Nem lehet a világot Isten nélkül fölnevelni / nem lehet a világot Isten nélkül megérteni / nem lehet a világot Isten nélkül szóra bírni / illetve lehet / csak az olyan rémült magánkaland / melyet a kétségbeesés kormányoz / s végkimenetele fölöttébb kétséges”. Ezek után már nem lehet mit mondani! ■ Gülch Csaba Ratkó József Zsoltár Az anyák halhatatlanok, csak testet, arcot, alakot váltanak; egyetlen halott sincs közülük; fiatalok, mint az idő. Újra születnek minden gyerekkel; megöletnek minden halottal - harmadnapra föltámadnak, mire virradna. Adassék nekik gyönyörűség, szerelmükért örökös hűség, s adassék könny is, hogy kibírják a világ összegyűjtött kínját.
