Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)

2013-04-21 / 16. szám

i ■m 2013. április 21. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Szerető mennyei Atyánk! Hisszük és tudjuk, hogy te jól ismered öröme­inket és bánatainkat. Tudod a szí­vünk szándékát már azelőtt, hogy a szó elhagyná a szánkat. Mi most mégis szeretnénk kimondani előtted mindazt, amiért hálásak vagyunk, és azt is, ami terheli a lelkünket. Ké­rünk, Atyánk, hallgass meg minket! Köszönjük jóságodat és szeretetedet, amelyet megmutattál, és ma is megmu­tatsz nekünk Fiad által. Köszönjük él­tető és gyógyító igédet, amellyel életün­ket vissza akarod téríteni magadhoz. Sok a hibánk, amely elválaszt tő­led, ezért kérünk, hogy szentelj meg minket újra és újra, folyamatosan állj mellettünk, és fogjad a kezünket. Te­rád tekintve és a te szeretetedből táp­lálkozva kaphassunk erőt és bátorsá­got ahhoz, hogy szeressünk a minket körülvevő önzés és gyűlölködés kö­zepette, és megbocsássunk a mindent átható harag és önfejűség ellenére is. Köszönjük neked a rendet, amely ebben a világban működik. Köszönjük, hogy nem káoszban és mindent átfo­gó háborúban kell élnünk ebben az or­szágban. Kérünk, adj bölcs belátást, önzetlen szeretetet és tehetséget orszá­gunk és a világ vezetőinek, hogy mun­kájukkal és döntéseikkel jól szolgálhas­sák a rájuk bízottakat. Nekünk pedig adj reményt és kitartást akkor is, ami­kor megkeseredünk, vagy igazságta­lanságokat kell elszenvednünk. Könyörgünk egyházunkért is, és kérünk, hogy segíts megtalálnunk a megújulás útját. Bocsáss meg, hogy sokszor nem tudunk hitelesen képvi­selni téged, és nem merünk evangéli­umod szószólói lenni az emberek előtt. Erősíts meg minket Szentlelkeddel: adj nekünk hitet, bátorságot és éleslá­tást, hogy le tudjuk rázni a fölösleges sallangokat, és a tőled kapott szeretet kerüljön gyülekezeti és a saját életünk középpontjába is. Urunk, újítsd meg egyházadat, és kezdd el rajtam! Ámen. SEMPER REFORMANDA „Az öröm titka ez: tartsa magát az em­ber teljes szívvel az igéhez, vigasztal­ván magát Krisztus drága ígéretével, hogy ő az Atyával együtt velünk ma­rad, s megoltalmaz, hogy semmi baj ne ártson, ördög s világ semmi hatalma el ne tiporjon, se tőle el ne szakítson. Eb­ben mindig örömet s vigaszt lelünk, sőt egyre örvendezőbbek leszünk. Szenve­dés, akadály nem keserít, el sem csüg­­geszt, sőt édessé válik minden szenve­dés, amelyet Krisztusért szeretetből hordozunk. Egyebütt nincs a keresz­tyénnek széles e földön tökéletes és igaz öröme. Ha a föld valamennyi öröme egy halomban mind tiéd volna is, mit használna néked? Nem tudna erőt adni, hogy megállj a kísértésben, szen­vedésben. Mert e világ öröme csupán bizonytalan ideig való javakra, dicső­ségre s gyönyörökre támaszkodik. Nem is tarthat tovább, csak míg e dol­gok birtokunkban vannak, s mihelyt keményebb szél fuvall rá, elröppen és odavan, mert nem bírja a tűzpróbát. A mi örömünk azonban örökké megma­rad, mert örök a fundamentoma is. Külső megpróbáltatások között is megáll, sőt egyre teljesedik, úgyhogy az ember minden e világi örömöt vidám lélekkel tud elkerülni és megvetni.” M Luther Márton: jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó Józseffordítása) HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP (JUBILATE) - ÉZS 38,16-20 Ürülünk vagy örülünk? Életzsoltár: így nevezem ezt az imád­ságot, amelyet Ezékiás király nagy há­lával énekelt Istennek, miután felgyó­gyult betegségéből. Isten szabadítása áll a zsoltár középpontjában. Ő meg­erősít és meggyógyít: helyreállítja, ami meggyöngült és megromlott. Hatalma van változtatni, hatalma van életet hozni - hiszen ő maga az Élet. A bibliai idők emberei számára a halál az élet hétköznapi pillanatait fenyegető, sötét árny. Nemcsak az élet végén köszönt be, de az élet közepet­te is: mindenki megél, átél kis halálo­kat, veszteségeket. A betegségek, a mélységtapasztalatok halálközeli él­ményekkel látogatják meg az em­bert, és rádöbbentik, hogy milyen tö­rékeny az emberi lét. Az Ószövetségben arról olvasha­tunk, hogy a Seol, a holtak világa Is­ten szeretetének körén kívül reked. Ott nincs liturgia, nincs istentisztelet, nincs remény - csak kilátástalan sö­tétség, Istentől való távolság és mély­séges csönd. A Seol a sehol világa, a porba, sírba hanyatló árnyaké... Életzsoltár: az élők magasztalják az Élet Istenét. Hatversnyi panaszko­dás és rezignáció után a zsoltár hang­vétele hirtelen megváltozik. Az elmú­lás képei átadják helyüket az élet ára­dó világának: többé már nem időzünk a sátorlapok összetekerésénél, a takács kezénél, amint levágja vásznát a szö­vőszékről. Végül elhalkul a madarak vészjósló csipogása, abbamaradnak a sóhajtások is. Lassan tűnnek az ár­nyak, virrad a hajnal az élők földjén. Az apák tanítják fiaiknak, anyák lá­nyaiknak, hogy ő hűséges Isten. Hű­sége mindig az életet, az életünket vé­di, óvja, áldja. Isten minden elmúlás­sal, széthullással, szétbomlással szem­bemegy és dacol, mert ő az életet, a növekedést, a kiteljesedést szabta a világ és benne az ember úti céljául. Mert az Élet erősebb, mint a halál. Mindig erősebb. Minden pillanatban megérint, átjár, megmozdít, örömre serkent. Mert Isten hatalmas. Két lehetőség vár ránk húsvét után: vagy ürülünk, vagy örülünk. Ezért siet elénk Isten ezen a vasárna­pon az örömre hívás üzenetével. Nekünk, akik az élők földjén járha­tunk, újra és újra lelkünkre köti: Ne hagyd kihűlni az örömhír szívet át­járó melegét! Ne engedd, hogy meg­kopjanak, gépiessé váljanak a szavak: Krisztus valóban feltámadt! Hallelu­ja! Fedezd föl az erőforrásokat, ame­lyeket neked készítettem, hiszen én veled tartok minden utadon. Húsvét után, húsvéti hitünkkel, va­jon milyen messze jutunk el? Med­dig tart ki az erőnk, a lelkesedé­sünk, hogy mi is fölkerekedjünk, és fussunk - a Feltámadott nyomában - Galileáig? Hiszen ő előttünk jár, mindig előttünk jár - és már oda is ért. Életünk sok napját inkább pa­naszzsoltárral kezdjük és fejezzük be, és egyre csak azon tépelődünk, hogy már megint mi nem jó. Imáink szin­te mindig sóhajtások és könyörgések, amelyekben a hiányainkat soroljuk, és kéréseinket adjuk elő. Ezékiás király imádságában for­dulat állt be, és végül ki tudta monda­ni: az élők magasztalják az Élet Iste­nét. Talán ebben ragadható meg a va­lódi gyógyulás. A könyörgéstől a há­laadásig vezet az út. A falnak fordu­lástól az Istenre nézésig. És az életünk, az ajándékba kapott napjaink, éveink vállalásáig. Egyik kedvenc szerzőm, Richard Bach így fogalmaz: „íme, próbája annak, hogy földi küldetésed véget ért-e már: ha élsz, még nem.” Itt, az élők földjén nekünk jut a megtisztelő feladat, hogy magasztal­juk Istent, az élet forrását. És úgy sza­kadhat föl szívünkből a szeretete iránt érzett hála, mint mikor egy min­ket letaglózó influenza kínzó napjai után végre levegőt vehetünk az or­runkon át, kitisztul a torkunk, és új­ból átlátunk a szemünket elhomályo­sító könnyfüggönyön. A gyógyulás szabadság. A szabadság pedig az élet örömével tölt el. Való igaz: az ember legfelszabadí­­tóbb létállapota az öröm. Az öröm a lelkesedés mozdulata az élet teljessé­ge felé, a mindennapokban gyakorolt egyszerű hűség, a „köszönöm” élet­formája. Ez az egyik legfontosabb ta­­nulnivalónk itt, az élők földjén. Húsvét történéséből bontakozik ki ez az öröm. Lassan, csendesen indul, mint ahogyan maguk a húsvéti elbeszé­lések sem hangos, látványos csodák so­rozatairól írt beszámolók. Tapinta­tos, inkább befelé figyelő történetek ezek a hit születéséről. Találkozásokat beszélnek el, és igencsak meghökken­tő, zavarba ejtő, félelmet is kiváltó ta­pasztalatokat osztanak meg velünk. A Feltámadott tanúi számára csak lassan bomlik ki az öröm, és a húsvéti hit is ilyen óvatosan, bátortalanul in­dul el. De aztán ki-ki útnak ered, Je­ruzsálembe, Galileába, szerte az élők földjére megvinni a hírt: Krisztus va­lóban föltámadt! A húsvéti hit gazdagságában ott van a remény, a bűnbocsánat, a sza­badság. A húsvéti hit Jézus életéből, A VASÁRNAP IGÉJE előttünk járó, élő valóságából merít. A húsvéti hitet az öröm táplálja, hogy ki ne ürüljön. Számomra ebben az örömben ott rejtőzik a hajnali sír az elhengerített kővel, a „Veled va­gyok!” erős biztatása, ott van a bűn­bocsánat felszabadító élménye meg a gyermek meglepetésekre nyitott te­kintete. Ott vannak benne az egy­másnak kimondott jó szavak s az élet gazdagságáért érzett hála. Ezékiás, a zsidó király tudja, hogy hatalma véges. Nem terjedhet ki sa­ját életének meggyógyítására. Ezt a változást egyedül Isten adhatja meg számára. Az élet az életadó Istentől jön. Azonban eljön majd az idő, amikor az a másik Király - a zsidók királya: a názáreti Jézus - maga vi­szi végbe ezt a nagy változást. A ta­núságtétel így szál: az ő sebei árán gyógyultunk meg mindannyian! Ez a gyógyulás bűnbocsánat, szabadság és remény. A vasárnapi zsoltára így lelkesít minket: „Örvendj, egész fold, az Isten­nek!” Mert Van miért örülnünk! A Feltámadott pedig így biztat bennün­ket: „Ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek!’ (Jn 16,22) / ■ Dr. Varga Gyöngyi Imádkozzunk! Életünk Istene! Örömöt plántáltál a szívünkbe, és ezt az örö­möt senki sem veheti el tőlünk. Életet kaptunk, és áldhatunk ezért itt, az élők földjén. Áldott légy hát minde­nért, ami volt, ami van, és ami majd ezután történik velünk szereteted és jóságod jeleként. Ámen. HELYZETKÉP CINKOTÁRÓL CANTATE Ige, szentségek - és az ének ► A figyelmes olvasó észrevehette, hogy rendszeresen megjelennek rovatunkban olyan cikkek - hol lelkész, hol kántor tollából -, amelyek egy-egy közösség isten­­tiszteleti életét mutatják be. így megtapasztalhatjuk a gyülekeze­tek és személyiségek különböző­ségét, egyházunk színgazdagsá­gát. Most a cinkotai lelkész beszá­molója következik. Luther az evangélikus istentiszteletről szólva az ige két fajtáját különböztet­te meg: a hallható és a látható igét. Ugyanakkor különleges jelentőséget tulajdonított az istentiszteleten el­hangzó zenének is. Ő maga képzett muzsikus volt - családjával együtt. Egyházlátogatási tapasztalatai nemcsak arról győzték meg, hogy nagy szükség van a tanításra, hanem azt is fontos­nak tartotta, hogy a káték mellett a gyülekezeti énekek is az evangélium­ról prédikáljanak. A legfontosabb egy­házi szövegekre maga írt dallamot. Az egyháztörténet számtalan evan­gélikus egyházzenésze olyan sokszínű egyházi repertoárt alkotott, amely ma is teológiai színvonalú hozzájárulás az istentisztelet menetéhez. Az evangé­likus egyház tehát kezdettől fogva ügyelt arra, hogy a templomi alkalma­kon elhangzó szövegek és énekek, ze­neszámok harmonikus egységben fo­galmazzák meg az ünnep üzenetét. Napjaink megújuló liturgiája pedig bőséges lehetőséget ad arra, hogy en­nek a feladatnak eleget tegyen a lelkész, a kántor és az egész gyülekezet. Cinkotán ezért használjuk 2009 óta a Liturgikus könyvet. Ennek útmuta­tása szerint választjuk ki az énekeket is. Az ünnep jellegét meghatározó gra­­duálénekek az előírt rend szerint csendülnek fel az igehirdetés előtt. Ezért fontos az, hogy a lelkész az el­rendelt perikópáról prédikáljon! Ettől csak nagyon ritkán térünk el. Ez a rend a gyülekezeti tagok tájékozódását is se­gíti, hiszen nekik is alkalmuk van az igéket előre elolvasni az Útmutatóból, így felkészülni az igehallgatásra. Az igehirdetésre válaszként hangzik el az a korái, amelyet a lelkész - a kán­torral egyeztetve - választ a prédikáci­óban elhangzó téma szerint. Esetenként a Liturgikus könyv által ajánlott heti ének kerül ilyenkor az énekszámtáblá­ra. Nagyobb ünnepi alkalmakkor az énekkar szólal meg ezen a helyen. A li­turgiát emelkedettebbé teszi, amikor di­csérő énekeink dallamát rézfuvós erő­síti, vagy ha a gyülekezet az énekkarral felváltva énekli az egyes versszakokat. A Liturgikus könyv határozottan elválasztja egymástól a gyónás és az úrvacsora liturgiáját. Ezért isten­tiszteleteinket mindig bűnvallással és feloldozással kezdjük - függetlenül attól, hogy követi-e azt úrvacsora. így éljük át vasárnapról vasárnapra, hogy méltatlanok vagyunk, de Isten tesz minket alkalmassá az ige hallgatásá­ra és befogadására. A cinkotai gyülekezetben egy lelkész szolgál, de amióta hatodéves segítsé­gére is számíthatunk, igyekszünk megosztani a liturgia egyes részeit egymás között. Ez nemcsak azért hasznos, mert a lelkészjelölt gyakor­latot szerez, hanem azért is, mert a gyülekezet számára világossá válik az istentisztelet menetének logikája. Tekintettel a gyülekezet hagyomá­nyaira, még nem láttuk elérkezettnek az időt, hogy változtassunk a liturgi­kus öltözéken, bár én magam nem lá­tom akadályát, hogy alkalmanként el­térjünk a megszokottól. A fentiekben felvázolt istentiszteleti gyakorlat megköveteli, hogy a lelkész és a kántor heti rendszerességgel talál­kozzon, megbeszélje a soron követke­ző alkalmak igei és zenei tartalmát. Ez legtöbbször az énekválasztást foglalja magában, de szükség esetén a liturgia pontosítására is sor kerül (keresztelés, megemlékezés, iktatás, köszöntés, je­lenet vagy bármilyen más istentiszte­leti elem beépítése az istentisztelet rendjébe). A többéves együttműködés során világossá vált, hogy egy istentisztelet zavartalan „lebonyolítása” (közös szol­gálata) nemcsak az elvi kérdések tisz­tázásától függ, hanem nagyon sok apróság helyes gyakorlati megvalósí­tásától is! Nagyon zavaró, ha a már gyülekező hívek szeme láttára történ­nek meg az utolsó simítások az oltá­ron. Bizonytalanságot sugall egy izga­tottan ide-oda futkosó, intézkedő gondnok vagy éppen a lelkész! Meggyőződésem, hogy az isten­­tisztelet a harangszóval kezdődik, és nem a lelkész templomba toppaná­­sával. Ezt azért tartom lényegesnek, mert a harang - sok más, nemesebb funkciója mellett - azt a célt is szol­gálja, hogy felhívja a figyelmet a kezdésre, és finoman csendre intse a félhangosan beszélgető híveket. Törekszünk arra, hogy az istentisz­ipr Eged lilén diczeriinc. telet az egész gyülekezet közös ünne­pe legyen, és ne a lelkész egyszemélyes színháza, amelyet a kántor az orgona­­pad diszkrét elrejtettségében kísér. Ezért - folyamatos magyarázás és előkészítés után - vezettük be a gyó­nó imádság közös elmondását, az ige­olvasásokhoz illő gyülekezeti válaszo­kat, valamint az úrvacsora vételét megelőző békeüdvözletet. A hívek aktív bekapcsolódását se­gíti, hogy az újonnan készített, temp­lomunk méltóságához illő megjele­nésű olvasópulthoz hívjuk konfir­mandusainkat, presbitereinket egy­­egy ige, imádság felolvasására. A passiót fiatalok idézik fel szüleikkel együtt, a húsvét hajnali istentisztelet igéi pedig az ifjúság tagjaiból felnőt­té váló gyülekezeti tagok szájából hangzanak el már hosszú évek óta. Nagy figyelmet fordítunk a tárgyi feltételek megfelelő biztosítására is. Külön templomgondnokokat bíztunk meg, akik felváltva gondoskodnak arról, hogy minden rendben legyen (ki legyenek téve az énekszámok, idejé­ben égjenek a gyertyák, szóljon a ha­rang, s helyére kerüljön a keresztelő­­kancsó, a keresztelési gyertya, úrva­csorái edények és a térdeplők). Az istentiszteleten Jézus Krisztus­sal való találkozásra készülünk. Ha el­marad az alapos felkészülés, ez a ta­lálkozás szenved csorbát, sőt akár meg is hiúsulhat. A jól átgondolt, munkatársakkal összehangolt, imád­ságban hordozott alkalmak viszont ál­dást jelentenek mind a gyülekezet tag­jainak, mind a szolgálattevőknek. ■ Vető István

Next

/
Thumbnails
Contents