Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-04-07 / 14. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2013. április 7. » 5 „Ökumenikus gondolatok” a pápaválasztás apropóján ► Mintegy hatszáz év óta először fordult elő, hogy hivatalban lévő pápa lemondott, visszavonult, „nyugdíjas lett” XVI. ßewedeAr lemondásának hírére legtöbbünk első reakciója a tiszteletadás volt. Hiszen nagy lelkierő kell ahhoz, hogy valaki belássa: feladatát már nem tudja megfelelően ellátni. A legtöbb kommentár Joseph Alois Ratzinger őszinteségét méltatta, bár voltak hangok, amelyek mélyebb összefüggésekre utaltak. Néhányan rámutattak arra is, hogy a katolikus egyházat nagy törésvonalak szabdalják, a kívülről látható egység belül csak igen nehezen őrizhető meg. A felszabadítás teológiája, a feminista teológia, a papi nőtlenség, a cölibátus, a nők pappá szentelésének lehetősége, az azonos neműek házassága, a fogamzásgátlás, a pedofil botrányok s ezek elkendőzése - és még sorolhatnánk - mélyen megosztja a katolikus egyházat. Többek szerint ezekkel a kihívásokkal nem tudott vagy nem akart szembenézni - vagy éppenséggel megküzdeni - XVI. Benedek, s ezért mondott le, áthárítva a megoldást várhatóan fiatalabb utódjára. ■ Dr. Schneller István Törésvonalak azonban nemcsak a katolikus egyházban, hanem a protestáns egyházakban is fellelhetők, sőt az egész kereszténységet is áthatják. Hol a felszínen, hol a felszín alatt. Evangélikus egyházunkban is érzékelhetők ellentétek a fundamentalizmus és a liberalizmus, a házasság felbonthatósága vagy éppen az azonos neműek házassága, a homoszexuálisok pappá szentelése, avagy a napi politikához való viszony kérdésében. A törésvonalak még mélyebbek az egyházak és az elvilágiasodott társadalmi környezet között. Az szinte magától értetődőnek látszik, hogy vasárnap az emberek a templom helyett a fogyasztás templomaiba, a bevásárlóközpontokba járnak. Az európai parlamentek sorra törvénybe foglalják az azonos neműek házasságát, néhány országban a kereszt látható viselése vált tiltottá. Az Egyesült Államokban a teológia elvégzése után a katolikus papoktól ujjlenyomatot vesznek, potenciális bűnözőkként kezelik őket. A szekularizáció felgyorsult folyamatában, a szekularizált társadalmakban a keresztény értékek eltűnőben vannak, illetve védett szigetekre, a csökkenő létszámú keresztény közösségek területére szorulnak vissza. Szociológiai felmérések bizonyítják, hogy a vallásukat gyakorlók, a rendszeresen templomba járók száma igencsak visszaszorult, a társadalom többsége „gyakorló materialista" lett. Az európai alkotmányban szégyenszemre nem fordul elő a keresztény szó. Az még rendjén való lehetne, hogy Isten maga nem kerül bele ebbe az alapvetésbe, hiszen a demokratikus játékszabályok szerint a hívők kisebbségben volnának, azonban az, hogy az európai kultúra és civilizáció alapját megteremtő kereszténység mint a kulturális emlékezet meghatározója kimaradt, tragikus emlékezetkiesésre utal. # # # Róma püspökének megválasztása tiszteletre méltó gyorsasággal lezajlott. A legtöbben örültek, hogy a létszámukban dinamikusan növekvő latin-amerikai keresztények közül került ki az új pápa. Ferencről tudni lehet, hogy a szegények gyámolítója, a társadalmi igazságtalanság kritikusa. Katolikus testvéreink örültek, a világ megnyugodott. Az ENSZ főtitkára, az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Bizottság elnöke, valamint számos államfő gratulált, jó egészséget és gyümölcsöző tevékenységet kívánt. Látszólag minden visszazökkent a normális kerékvágásba. A pápai trón nem üres, a katolikus egyháznak ismét van főpásztora. Újra és újra felmerül azonban a keresztény egység, az ökumené kérdése. Az előbbiekben jellemzett helyzetben ugyanis ez a kérdés egyre súlyosabbá válik. Hogyan fog a kisebbségbe szorult kereszténység a világ sorsára vagy - legyünk szerényebbek - Európa jövőjére hatni? Vajon az új pápa hogyan fog viszonyulni ehhez a leginkább elvilágiasodott kontinenshez? Számunkra - és természetesen az egész világ számára - mégis több a nyitott kérdés, mint a megválaszolt. Vajon hogyan fog viszonyulni a keresztény egységhez, az ökumenéhez, az egyházak közeledéséhez? Hogyan viszonyul majd a többi világvalláshoz, sőt a vallástalan világhoz? Számunkra, európaiak számára - s ezen belül protestáns európaiak számára - ezek kulcskérdések. Meghallja-e például az új pápa azon német keresztény vezető értelmiségiek hangját, akik - Ökumené most címmel - 2012 őszén tették közzé felhívásukat? (Az aláírók névsorát lásd a keretben.) Ezen értelmiségiek egy része katolikus, másik része evangélikus. Sürgető hangjuk azonnali és gyakorlati lépeseket követel. Az alábbiakban ebből a felhívásból idézünk: „Az elkövetkezendő években keresztények az egész világon az egyháztörténelem két kiemelkedő eseményére emlékeznek: ötvenéves a II. vatikáni zsinat, ötszáz éves a reformáció. Németországban a »Luther-évtized« feladata, hogy előkészítve és értékelve szolgálja a történelmi dátumot, hogy visszapillantva a történelem e cezúrájára ne csak a mi országunknak mutassa ezt be. Mindkét esemény ugyanis nemcsak egy hitvallást érint, hanem kihívás mindannyiunk számára, és különösképpen egy lehetőség és nem is csak az egyházak számára... Mivel Isten a keresztségben nekünk a Jézus Krisztussal való közösséget ajándékozta, a megkereszteltek mint testvérek össze vannak kötve. Ők alkotják - mint Isten népe és Krisztus teste - az egy Egyházat, ahogy azt Credónkban megvalljuk. Ezért megparancsoltatott, hogy ez a szellemi egység látható formában is alakot öltsön. Luther Márton az egyházat megújítani akarta, és nem szétszakítani. Az egyház egységét akarta, hogy ezáltal a világ higgyen. A hitvallások sokféleségének bevezetését egy területen kifejezetten kivitelezhetetlennek és. nem helyénvalónak tartotta. A Confessio Augustana, a lutheri hitvallás is hangsúlyozza az egyház egységének szükségességét... Mégis sor került az egyházszakadásra. Voltak mélyenszántó különbözőségek és félreértések, de a szakadásnak nemcsak teológiai, hanem kézzelfogható politikai okai is voltak: nem a vallási meggyőződés vezetett oda, hogy valaki evangélikus vagy római katolikus lett, hanem a lakóhely. A tartomány urai határozták meg lakosságuk hitvallását... Az egyház egysége utáni vágy nyomatékos kifejeződése volt megtapasztalható a II. vatikáni zsinaton (1962- 1965), amely nemcsakpasztorális, hanem ökumenikus megújulás érdekében is került összehívásra. A zsinat egyik központi dokumentuma, az ökumenizmusról szóló dekrétum a keresztény nők és férfiak számára kötelességgé teszi, hogy a keresztény egyház egységének helyreállításáért tegyenek... Nem tehetjük félre az egész egyház egységéért való ügyünket egészen addig míg az egyházi vezetések között a hivatás- és úrvacsora-felfogás közötti teológiai egység létre nem jön. És nem szabad, hogy elégedettek legyünk azzal a céllal, hogy az egyházak egymást mint egyházat elismerjék. Még akkor sem, ha ez ma még messze van: ez a cél szükséges, azonban túl kevés! Nem a szakadás megerősítésével akarunk megbékélni, hanem megélt egységet akarunk a történelmileg kifejlődött sokféleség tudatában... Kétségtelen, hogy vannak az úrvacsora, a hivatal és az egyház tekintetében különböző pozíciók. A döntő azonban mégiscsak az, hogy ezek a különbségek a szakadás fenntartását nem indokolják. Mindkét egyházban nagy az egység utáni vágyakozás. A hasadás következményeit keresztény nők és férfiak nap mint nap fájdalmasan érzékelik. Értékeljük az utóbbi évtizedekben az ökumené érdekében tett előrelépések erőfeszítéseit. Hálásak vagyunk, hogy a helyi közösségek hitben és a gyakorlati együttműködésben szerzett tapasztalatai gyorsabban fejlődtek, mint az intézményi és teológiai tisztázási folyamatok. Az egyházi vezetésekhez folyamodunk, hogy a helyi gyülekezetekben elért tényszerű fejlődéseket úgy irányítsák, hogy az ökumené ne a hitvallások közötti senki földjére érkezzen, hanem áthidalja az egyházaink közötti szakadást. A gyülekezetekhez folyamodunk, hogy az ökumenét vigyék előre, közösen alakítsák az egyházi életet, közösen használják a tereket, és törekedjenek a szervezeti egységre. Mint a reformáció országának keresztényei különös felelősséggel tartozunk azért, hogy közös hitünket egy közös egyházban éljük” (Egy[etlen] egyház vagyunk [Wir sind eine Kirche]. Die Zeit, 2012. szeptember 6. - Ford, a szerző.) # * * Természetesen mi is tisztában vagyunk azzal, hogy teológusok sokasága foglalkozott a közeledés gondolatával, hiszen például az 1999-ben megszületett katolikus-evangélikus Közös nyilatkozat a megigazulásról előkészítése igen sok, tulajdonképpen évtizedekig tartó munkával járt. Valljuk meg ugyanakkor, hogy a nyilatkozat hatása legalábbis mérsékelt volt. Egyfelől azért, mert a teológiai megfogalmazások és az azokhoz fűzött, mindkét oldalról származó kiegészítések a nyilatkozat tartalmát túlbonyolították. (Nem valószínű, hogy egy átlagos hívő ezt elolvasta és elsajátította volna. Sejtésem szerint még az értelmiségi hívők is letették a harmadik-negyedik oldal után.) Másrészt azért, mert a nyilatkozat ellenére igen sok elkülönülést szolgáló gyakorlat maradt fenn. Csak példának okáért említem, hogy a 2003-ban megrendezett berlini Kirchentag alkalmával'tartott ökumenikus úrvacsoraosztás után az akkori pápa az azon részt vevő lelkészeket eltiltotta. A gyakorlatban továbbra is kettős esketés szükséges ahhoz, hogy egy vegyes házasság érvényes legyen, a protestáns egyházak lelkészi ordinációját a katolikus egyház nem fogadja el, stb. Az azonnali egységre való felhívás hangja természetesen nem előzmény nélküli. Leghíresebb példája a taizéi ökumenikus közösség, amelyben az 1980-as években a világ húsz országából érkezett nyolcvan katolikus és evangélikus testvér élt együtt. Roger testvér már 1978-ban így fogalmazott: „Az egyház ma a világtörténelem egyik legnagyobb kihívása előtt áll: eléggé tudatában van-e annak, hogy egyedüli helyként abban a helyzetben van, hogy az emberiség egész családja számára az univerzális közösség és testvériesség erjesztője legyen? Azért, hogy ezt az erjesztést az emberek között elterjeszthesse, egyetlen előfeltételnek kell teljesülnie: az azonnali megbékélésnek a keresztények között. Hogyan tudna egy megbékéletlen az emberek között a szeretet Istenére hivatkozni és másokat a saját életük segítségével Istenhez vezetni? Tudnak-e a keresztények továbbra is őszintén az ökumenizmusról beszélni, ha nem tudnak megbékélni konkrét formában és azonnal? Ha csak azokat szeretik, akik őket viszontszeretik, és hozzájuk hasonlítanak - nem teszik-e ugyanezt a hitetlenek is? A keresztények közötti következetlenség elveszi szavuk hitelességét, és kiűzi az új generációt az egyházakból’.’ (Érére Roger: Einer Liebe Staunen. Herder, Freiburg, 1980. - Ford, a szerző.) Prófétai szavak - mondhatnánk. Azonban most nem az a dolgunk, hogy visszafelé tekintgessünk, hanem az, hogy várakozásunkat önmagunkkal és a többi kereszténnyel szemben fogalmazzuk meg, különös tekintettel a római katolikus egyházra s annak fejére. Szeretnénk, ha a keresztség közössége mellett igei és úrvacsorái közösség jönne létre egyházaink között. Szeretnénk, ha közösen részesedhetnénk az eucharisztia, illetve az úrvacsora szentségében. Szeretnénk, ha az egyházban szolgáló lelkészeket, papokat az egyházi intézmények kölcsönösen elismernénk. Szeretnénk, ha a házasság áldottságát az egyházak hivatalosan is elfogadnák, bármelyik keresztény templomban kötik is meg. Röviden és velősen, ha a keresztény egyház egysége a gyakorlatban megvalósulna, és nem kellene megvárni, míg a teológusok a közben kiürülő templomokról megfeledkezve a hittételeket elméletileg egyeztetik. # * * Mindez persze nem jelenti azt, hogy az egyházak intézményesen egyesüljenek. Tartsák meg szervezeti különállásukat, sokszínű sajátos közösségeiket, teológiai és művészi sajátosságaikat, ünnepi önkifejezésüket. Az egységet a sokféleségben vegyék komolyan és őrizzék meg. Az elkövetkező korszakban a közeledés remélhetőleg ki fog terjedni a kereszténységen kívüli világvallásokkal történő párbeszédre is. Nagy szükség van a zsidósággal, az iszlámmal, sőt a buddhizmussal és a keleti vallásokkal folytatott párbeszédre. A világunkat átható fogyasztói materializmus, a transzcendens értékekkel szembeni közömbösség arra szólít minden szellemi értékekben hívő embert, hogy a közöset keresse még a saját egyházához, vallásához nem tartozó hívő emberben is. Erre már igen sok követendő példát látunk korunkban, többek között Thomas Merton katolikus szerzetes zen buddhizmussal folytatott párbeszédében, Hans Küng világvallásokra nyitott teológiájában vagy éppen Albert Schweitzer gyógyító példájában. A párbeszéd csak igen magas szinten eredményezhet közeledést, s ha ez nem történik meg, marad az egyre terjedő ezoterikus iratokban megjelenő vallásos turmix. Ahhoz azonban, hogy a világvallásokkal való párbeszéd meginduljon, hathatósan elő kell segíteni a keresztény egyházak egyetemes egységét. Várakozással tekintünk az új pápa, Ferenc e téren kifejtendő működése elé. A szerző építészmérnök, egyetemi tanár A német közös nyilatkozatot aláírók névsora Thomas Bach, a Német Olimpiai Bizottság elnöke; Andreas Bamer, az evangélikus egyházi napok bizottságának elnökségi tagja; Günter Brakelmann evangélikus teológus; Andreas Feiger szobrász és festő; Christian Führer nyugalmazott lelkész; Gerda Hasselfeldt, a Bundestag CSU (Bajor Keresztényszociális Unió) tartományi csoportjának elnöke; Günther Jauch újságíró; Hans Joas szociológus, filozófus; Friedrich Kronenberg a Német Katolikusok Központi Bizottságának titkára; Norbert Lammert, a Bundestag elnöke; Hans Maier; a Német Katolikusok Központi Bizottságának elnöke; Thomas de Maiziére védelmi miniszter; Eckhard Nagel, a második ökumenikus egyházi napok evangélikus elnöke; Otto Hermann Pesch római katolikus teológus; Annette Schavan teológus-pedagógus, a Német Kereszténydemokrata Unió (CDU) elnökhelyettese; Uwe Schneidewind gazdaságkutató (klíma, környezet, energia); Arnold Stadler író; Frank-Walter Steinmeier, Németország Szociáldemokrata Pártjának (SPD) frakcióvezetője, volt miniszter; Wolfgang Thierse kultúrakutató, germanista, a Bundestag elnökhelyettese; Günther Uecker szobrász; Michael Vesper, szociológus, a Német Olimpiai Bizottság főigazgatója; Antje Vollmer teológus, a Bundestag elnökhelyettese; Richard von Weizsäcker, 1984-1994 között államelnök, a német evangélikus egyházi napok többszörös elnöke.
