Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-13 / 2. szám
2 -m 2013. január 13. fqrrás Evangélikus Élet Oratio oecumenica [Lelkész:] Mindenható, örök Isten, mennyei Atyánk! Fiadban felvállaltad emberi létünk nyomorúságait, és feloldoztad megkötözöttségünket. Szabadításod által születik és újul meg bennünk a hála és a hit bizalma, amellyel könyörgünk hozzád. [Lektor:] Fiadban megbékéltetted magaddal a világot, a tőled elrejtőző, menekülő embert. Végtelen szeretetedet jelentetted ki, amely otthonává lehet mindannyiunknak. Könyörgünk minden emberért, aki még nem talált rá léte kétségei, fájdalmai között a gyógyulásra a te szeretetedben. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk gyógyító erődért minden embernek, akiket betegség keserít. Jézus Krisztusért kérünk... [Gy.:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk gyülekezetünkért. Add, hogy a benned bízók közössége megújuljon a benned való bizalomban és az egymás iránti szeretetben. Jézus Krisztusért kérünk... [Gy.:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Fiadban gyógyítod azokat a sebeket is, amelyeket saját magunk ütünk bűneinkkel, mulasztásainkkal, közönyünkkel magunkon és környezetünkön. Oldozz fel bennünket megkötözöttségeinkből. Jézus Krisztusért kérünk... [Gy.:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Fiadban az életnek adtál örök gyógyulást, legyőzted a bűn és a halál hatalmát. Nyitottá tetted életünket végtelen szereteted felé. Könyörgünk mindazokért, akik a halál rettentésével néznek szembe. Hadd lássák meg, hogy Fiadban ebben a mélységben is velünk jársz, és elvezetsz örök országodba. Jézus Krisztusért kérünk... [Gy.:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Mennyei Atyánk! Fiadban az élet gyógyulását ajándékoztad nekünk. Add, hogy ennek reménységében járjunk azon az úton, amelyre elhívtál Jézus Krisztus, a mi Urunk által. [Gyülekezet:] Ámen. SEMPER REFORMANDA „Azt mondhatná nekem valaki: nem tudsz másról, csak igazságosságról és bölcsességről és emberek erejéről szónokolni, semmi egyebet, mint Isten igazságosságát és kegyelmét az írás alapján hirdetni - tehát semmi mást, mint egyetlen húron kornyikálni s csupán egy dalocskát énekelni? Válaszom: mindenki vizsgálja meg inkább önmagát; a magam részéről ezt vallom: valahányszor a Szentírásban kevesebbet találtam Krisztusnál, sohasem laktam jól vele, amikor azonban Krisztusnál többet találtam benne, sohasem álltam szegényebben önmagam előtt, mint akkor. Úgy tűnik, igaz az, hogy a Szentlélek Isten nem akar többről tudni, mint Jézus Krisztusról; így mondja ezt róla Jánosnál: »De amikor eljő ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, mert nem önmagáról szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek. Ő engem fog dicsérni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek.« (Jn 16,13-14)” M Luther Márton: A hét bűnbánati zsoltár utószava (Weltler Ödön fordítása) VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN 1. VASÁRNAP - JN 7,14-18 A magunkét mondjuk? A lombsátorünnep (szukkot) - amelynek ünnepi hetében Jézus szavai a templom udvarában elhangzanak - az első őszi holdtölte napjától egy hétig tartott. Bár a templomudvarban is naponta összegyűltek, elsősorban a szabadban ünnepeltek, ahol minden család egy-egy ágakból, lombokból készített, sátorszerű kunyhóban lakott. A lombsátorünnepet Mózes Isten parancsára rendelte el (3MÓZ 23,42- 44), hogy a Kánaánban letelepedett nép évente így emlékezzék meg arról, hogy őseik a pusztában negyven évig nomád sátorlakók voltak. Mivel az ünnep a szüret befejezésének idejére esett, Jézus korában már a termésért való hálaadás alkalma is volt. A vidám örömünnep templomi szertartásaihoz az áldozatokon túl hozzátartozott az ünnepi kürtölés, az oltár gyümölcsös kosarakkal és pálmaágakkal való körbejárása, este pedig a fáklyatánc. Jézus, aki abban az időben főleg Galileában tartózkodott és tanított, az ünnepen váratlanul jelent meg. Bár az ünnep családi jellegű volt, mégsem a családjával ment Jeruzsálembe, hanem később, egymaga. Már el is telt az ünnepi hét fele, amikor odaért. A templomudvaron való megjelenése azért keltett meglepetést, mert mindenki tudta, hogy a főpapok és a farizeusok el akarják fogni. De a megjelenésénél is nagyobb csodálkozást váltott ki a tanítása. „Hogyan ismerheti ez az írást, hiszen nem is tanulta?” A maguk között így kérdezősködők persze nem azon lepődtek meg, hogy Jézus nem analfabéta. Azon csodálkoztak, hogy bár Jézus nem volt egyik neves rabbinak sem a tanítványa, nem tanulta senkitől sem Mózes törvényének, a próféták könyveinek és az egyéb szent iratoknak, összefoglalóan az írásnak a magyarázatát, mégis pontosan tudja idézni a Szentírást, és a hozzá fűzött magyarázatai olyan bölcsességről tanúskodnak, amelyet még tanult ellenfelei is kénytelenek elismerni. Mk 1,22-ben olvassuk, hogy amikor Jézus egy alkalommal a kapernaumi zsinagógában tanított, a jelenlévők „álmélkodtak a tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, nem pedig úgy, mintáz írástudók”. Ezt akkor érthetjük meg, ha felidézzük a Jézus korabeli rabbik jellegzetes tanítási módját. Amikor egy íráshelyhez magyarázatot fűztek, mindig hozzátették, hogy azt melyik régebbi rabbitól vették át, az kitől vette, és annak ki volt a forrása, aki ugyancsak egy még korábban élt neves tanító magyarázatát vette át, bár némileg árnyalta, kiterjesztette, újabb szempontokkal bővítette. Néha akár tíz-tizenkét generációig visszamenő lánc végén jelölték meg igemagyarázatuk eredeti forrását. Ezért amíg a rabbik tanítása sokszor száraz, unalmas és nehezen követhető volt, Jézus tanítása hatalommal teli, eleven beszédként hatott. Hiszen ő minden tanítását közvetlenül Istentől vette. Erre utalva hárítja el a templom udvarán köré sereglett hallgatóság elismerését is: „Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem.” Jézus tehát soha nem a magáét mondja, amikor tanít, nem is régi tanítók mondásait idézgeti, hanem Isten igéjét szólja. És bár ő maga Isten testté lett Igéje (Jn 1,14), az ige mégsem az övé, hanem Istené. Mint ahogy ő maga is Istené. Isten testté lett Igéje, aki maga is Isten, és egy Istennel. Ezért mondhatja tanítványainak az utolsó vacsora asztalánál: „Minden, ami az Atyáé, az enyém is!’ (Jn 16,5) Ez a mondata mint egy tükörkép, úgy egészíti majd ki a templom udvarán elhangzó kijelentését: „Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem’.’ Ez után lehetetlen, hogy kitérjünk a valódi kérdés elől: kié a mi tanításunk? Kié az egyház tanítása? A magunkét mondjuk? Az egyház a magáét mondja? Netán korábbi tanítók egymástól átvett nézeteit ismételgeti? Miről szól az egyház teológiája? Azt foglalja össze, hogy korábban kik mit mondtak Istenről és Isten igéjéről? És az újabb tanítók, az újabb igehirdetők, ha eredetinek akarnak látszani, a régiek Istenről és Isten igéjéről alkotott véleményéhez adják hozzá a maguk véleményét? Ha őszinték akarunk lenni, be kell látnunk, hogy nem alaptalanok ezek a kérdések. És főleg az egyetemes imahéthez közeledve nem árt megfontolnunk: min vitatkoznak a felekezetekre szakadt egyházak? Azt vitatják, amit Isten mondott, amit Jézus mondott? Akkor bizony nagyon nagy baj van! Vagy azon vitatkoznak, amit későbbi tanítók mondtak arról, amit Isten mondott, amit Jézus mondott? Ez is baj lenne, de ha csak erről lenne szó, akkor még volna remény a megegyezésre. De mindenekelőtt a szentségekről folyó viták mutatják, hogy a helyzet ennél sokkal súlyosabb. A VASÁRNAP IGÉJE Minden egyház a magáét mondja, miközben Jézus csak ennyit mond: „Ez az én testem.. ’.’„Ez az én vérem...” És ő nem hazudik! Hiszen ő Isten. És miként az írás mondja: „Nem ember az Isten, hogy hazudnék, nem embernek fia, hogy bármit megbánna. Mond-e olyat, amit meg ne tenne, ígér-e olyat, amit nem teljesít?” (4MÓZ 23,19) Azt adja, amit mond: testét és vérét. Ha a kenyérre mutat és azt mondja: „Ez az én testem..!’, akkor az ő testét esszük, amikor a kenyeret esszük. A hit beéri ennyivel. A filozófiának persze ez kevés, meg akarja magyarázni az isteni titkot. A puritán jelmezbe öltözött racionalizmus pedig - miközben mindenek fölé akarja emelni az igét - azt magyarázza meg, hogy miért lehetetlen, amit az ige mond, miért kell másként érteni, mint ahogy hangzik. Ezzel a hit szegletkövén botlik meg, és a maga „bölcsességével” eltelt építőként a szegletkövet veti el. Egység nem is lesz egészen addig, amíg a vitatkozó felek a magukét mondják, és süketek meghallani azt, amit Jézus mond. Mert igaza van Luthernak: „Jézus Krisztus ezen igéi: »Ez az én testem«, »Ez az én vérem«, még mindig erősen állnak.” Mert ő nem a magáét mondja, hanem az Istenét, az Isten igéje pedig - mint azt az írás sok helye tanúsítja - kősziklánál is szilárdabban áll. Isten egyetlen igéje sem szorul a magyarázók láncának tekintélyére. Isten tekintélyén nyugszik. Ezért nemcsak megáll, hanem meg is valósul, mert Isten hatalma nyilvánul meg benne. ■ Véghelyi Antal Ki és mit fog énekelni istentiszteleteinken húsz év múlva? CANTATE Eged Iften diczerfinc. ► írásunk a 2012/49. számban megjelent Cantate-cikk gondolatmenetét folytatja. A címben feltett kérdés és az evangélikus identitás témája ugyanis szorosan összefügg; ebből következően kapcsolódnia kell egyházunk stratégiájához is. A címben feltett kérdést többféle felhanggal, indulattal, lelkiállapottal lehet kimondani. E hasábokon csak annak a megközelítésnek van létjogosultsága, amelyik megoldást próbál keresni. A bölcsek kövét nem ismerjük, de tapasztalataink, elgondolásaink megosztása talán nem hiábavaló. Mindenekelőtt tegyük fel az alapkérdést: mi történik istentiszteleteinken? Felismerjük-e, hogy egyházunk jövője - nem a Szentlélek hatását tekintve, amely a szélhez hasonlóan arra fúj, amerre akar (vö. Jn 3,8), hanem - emberi oldalról attól is függ, megtöltjük-e valódi tartalommal azokat a kereteket, amelyek itt rendelkezésünkre állnak? A zene - Luther megfogalmazása szerint - a teológia szolgálóleánya, ezért a sorsa igen erősen függ tőle. Ha az egyház teológiája szilárd, a liturgia részletei átgondoltak, az egyházzene stabilan rá tud épülni erre az alapra (és még akkor is lesz kisugárzása az istentiszteletnek, ha a zenei megvalósítás vagy az énekek minősége netán kívánnivalót hagy maga után). De ha a teológiai megalapozás veszít az erejéből, az istentisztelet nincs jól előkészítve, az egyházzene önmagában nem tud csodát tenni. Érdekes felmérés készülhetne arról, ki hogyan látja önazonosságunk kérdését: mitől válik valaki (egy személy, egy közösség) vagy valami (egy gondolat, témánkhoz kapcsolódva egy ének) evangélikusságunk kifejezőjévé? Fontos-e ez számunkra, szükség van-e erre? Valószínű, hogy a válaszok nagy része nem tudományos eszmefuttatás, hanem személyes érzéseken alapuló vélemény lenne. Ez így van jól, de megmutatja a felelősségünket is. Arra tudunk építeni, azt érezzük fontosnak és értéknek, amihez személyes élmény fűz, ami átjárja a lelkünket. És ezek az élmények, ismeretek többnyire gyermekkorunkból, ifjúkorunkból származnak. Nagyon nem mindegy tehát, hogy mivel találkozik - és mivel nem találkozik - valaki, aki közösségeink hatósugarába kerül: kap-e segítséget ahhoz, hogy megismerje egyházunk hagyományos értékeit, hogy megérezhesse, milyen hatalmas időt és teret ível át az a gyülekezet, amelyhez tartozik? Ebben a megismerésben nem egyedüli, de - helyzetükből adódóan - meghatározó a lelkészek szerepe (akár örülnek a lehetőségnek, akár nyomasztja őket a felelősség). És mivel mindenki csak azt tudja meggyőzően továbbadni, amit a lelke mélyén magáénak érez, a jövőnk iránya ezeken a „lélekmélyeken” áll. Ettől függ, mit énekelnek a hittanórán és az ifjúsági órán, van-e elképzelés, értékrend az énekválasztásban. Ezeken az alkalmakon nagy többségben valószínűleg gitáros ifjúsági és gyermekénekek szólalnak meg. Mivel elég széles ez a repertoár, meg lehet találni benne a szövegében és dallamában értékes énekeket. Fontos azonban, hogy ne álljunk meg itt. Meg kell adni a lehetőséget a fiatalabb generációknak, hogy zökkenőmentesen belenőhessenek a felnőttgyülekezetbe, az istentiszteleti életbe. Ehhez egyrészt arra van szükség, hogy a csoportalkalmakon is előkerüljenek klasszikus gyülekezeti énekek (ilyen énekeket már javasoltunk a 2012/49. számban, illetve visszatérünk a témára a jövő héten), másrészt arra, hogy a gyerekek, ifjúsági körhöz tartozók is részt vegyenek az istentiszteleteken. Ha ez elmarad, a felnövekvő nemzedékeknek nem adatik meg a lehetőség, hogy az evangélikus énekkincs személyes élményükké váljék. A személyes élmény a kulcsszó a lelkészképzésben is. Sok fiatal csak később dönt a hit mellett, így nem nőhet bele egy gyülekezet életébe. Ez az énekek ismeretének hiányát is maga után vonja (mint ahogy a teológiai felvételiken kiderült). És mivel már a mai teológusok felnevelő lelkészei is a gitáros nemzedékekhez tartoztak, nagy a veszélye annak, hogy az énekeskönyvi énekek csupán tananyagként jelennek meg a teológusok tudatában. De a helyzet nem reménytelen: a teológiai áhítatok jól átgondolt énekválasztásával, énektanítási koncepcióval, a téma fontosságának tudatosításával lehet orvosolni ezt a problémát. Szerepük van ebben a folyamatban a nagy közösségi alkalmaknak is: fontos például, hogy a Szélrózsa ifjúsági találkozó szervezői erre a témára is odafigyeljenek (vagy ha nincs olyan közöttük, aki ért hozzá, segítséget kérjenek). Az ok, amiért ezt szóvá tesszük: a 2012-es Szélrózsa záró istentiszteletén egyetlen klasszikus gyülekezeti ének sem került sorra. Ez önmagában szomorú; de azért is érthetetlen, mert a jelen lévő fúvószenekar az énekek kíséretével valódi, liturgiába illő feladatot kaphatott volna (és nem tűnt volna betétszámnak). De másfajta kíséret is járulhat a témához illő, szerethető dallamú és magvas szövegű koráihoz: a hangszerelés mindig érdekes kihívás a muzsikusok számára. Ismerjük fel a nagyszerű lehetőséget: most alapozzuk meg a húsz év múlva létező gyülekezetei, annak tudatát, ismeretét, élményeit! „íme, most van a kegyelem ideje!” (2Kor 6,2) Befejezésül következzék a mai vasárnap második kollekta imádsága, amely tömören összefoglalja vízkereszt lényegét: „Minden világosság Istene! Köszönjük, hogy Jézus Krisztus eljött, hogy a világ világossága, a keresők célja, a tévelygők útmutatója legyen - vízzel megkeresztelve, Lélekkel megáldva, szavaddal elhívva. Add, hogy hallgassunk rá, kövessük őt, és mindenkor téged dicsőítsünk. Erre segíts bennünket Lelkeddel!Ámen’.’ ■ Dr. Ecsedi Zsuzsa
