Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-03-10 / 10. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 20x3. március 10. *• 3 munkánknak, szolgálatunknak egyaránt - folytatja az esperes. - Mi sem jellemzőbb, mint hogy az épület környezetében sok mindent a közösség tagjai alakítanak ki társadalmi munkában, amint bekopogtat a tavasz. A füvesítéshez, betonozáshoz, az oldalpalánk, de még a kerítés megépítéséhez is elég egyetlen hozzáértő szakember, ha sok tettre kész önkéntes figyel az útmutatására. A kerítés kovácsoltvas részét is, melyre gyülekezetünk támogatást kért, felajánlásként kapjuk, a gyülekezet egyik tagja, Morauszki György fogja elkészíteni. Sok mindent vállalnak, illetve sok mindenről hajlandók lemondani gyülekezetünk tagjai, és odaszánásuk a saját életükben is megmutatkozik. Az ÉAOP ötvenmillió forintos támogatását a Magyarországi Evangélikus Egyház húszmillióval egészítette ki, az egyházkerület egymillióval járult hozzá, a gyülekezet önereje pedig négymillióra rúg. Mindez nemcsak a beruházás, de a programok költségeit és az azokat megvalósító majdani két munkatárs bérét is magában foglalja. A mandai közösségi házban már a csempézésnél tartanak a kivitelezők, és mindenki nagyon várja, hogy április legyen, amikor felszentelik az Isten házát. ■ Lejegyezte: Veszprémi Erzsébet ► Házról házra járva kereste a híveket a bokortanyákban, aztán ahogyan gyarapodott a névsor, a családtagok születésnapjára időzítette az újabb és újabb látogatást. így építette 2007-től, Nyíregyházára helyezésétől a kapcsolati hálót Zsamai Krisztián Manda- és Bálintbokorban, Felsősimán, Kálmánházán, Petőfitanyán. Mély, komoly beszélgetésekkel alapozta meg a fiatal beosztott lelkész azt a gyülekezetei, amely mára 1016 evangélikust tart nyilván a szabolcsi megyeszékhely peremén, a városalapító tirpákok lakóhelyén. Nyolcvan-száz ember jár az istentiszteletekre, gyülekezeti alkalmakra, amelyeknek egyelőre a mandabokori művelődési ház ad otthont - de már tető alatt van az Isten háza! Isten közösségi háza épül- Erős kétségeink voltak, hogy vajon lehetséges-e, de 2010-ben azért csak megfogalmaztuk: jó lenne, ha saját otthona lehetne a gyülekezetnek. Beindult a gyűjtés is, és összejött a telek ára! - meséli a közelmúltban esperessé választott Zsarnai Krisztián. Az első megpróbáltatásokat a megfelelő terület megszerzése jelentette, a bonyolult tulajdonviszonyok, a földterület besorolásának megváltoztatása azonban legyűrhető nehézségnek bizonyult: 3,8 millió forintért megszerezték a telket.- Isten nyitott egy kaput 2011-ben, amikor az Észak-alföldi operatív program (ÉAOP) keretében megfelelő pályázati kiírásra bukkantunk. Nem nyertük el a támogatást, de nem sokáig csüggedhettünk, mert hamarosan még egyszer megjelent a pályázati felhívás. Győré Balázsnak, az Oltalom Szeretetszolgálat kipróbált pályázatírójának oroszlánrésze volt abban, hogy másodszor eredményesek lehettünk. „Csak” azt kellett megoldani, hogy a gyülekezetben már működő dolgokat az Európai Unió nyelvén fogalmazzuk meg. Lelki vonulattal és uniós pragmatizmussal hosszú távon vállalható tervvel álltunk elő, így 2012 tavaszán elnyertük a megvalósításhoz szükséges támogatást. Mandabokorban többfunkciós közösségi épület készül, mely megfelelő feltételeket nyújt a már évekkel ezelőtt megalapozott tevékenységhez. Brüsszel ritkán ad pénzt légvárak építésére - a maga bürokratikus rendszerével és sajátos logikájával arra készteti a támogatásért folyamodókat, hogy gondolják át alaposan, megvalósítható-e, működőképes-e a projektbe rendezett elképzelés. A bokortanyákon élők társadalmi esélyegyenlőségéért címet viselő dokumentum azt tűzi ki célul, hogy a szegregált környezetben élők is megkaphassák azokat a lehetőségeket, amelyek a városban élőknek természetes módon megadatnak. A gyülekezet mai életéből kiindulva a felébresztett szükségletek kielégítése érdekében fogalmazták meg, mi mindenre kell alkalmasnak lennie a közösségi háznak. A hitéletet szolgáló nagyterem mellett így lesz helye a szülőklubnak, a gyermekfoglalkozásoknak. A számítógépes ismeretek fejlesztését - öt géppel - külön helyiség szolgálja majd, ezt kifejezetten az idősebbekre gondolva tervezték. A digitális írástudatlanság nagy hátrány ugyanis a munkaerőpiacon, ezért az iskolapadból régebben kikerültek e területen is segítséget kapnak, és biztosítanak számukra tanácsadást, illetve álláskereső börzéket is. Vége a hátrányos helyzetű gyerekek lélekpusztító, unalomba fúló nyarainak, hiszen a napközis táborhoz is megadja a feltételeket a létesítmény: az ebédlő, a melegítőkonyha háttere lehet mindenféle közösségi alkalomnak. Ahogyan a sportpályák is. Kosár-, röplabda- és focipályát készítenek. Ezeknek abban a prevenciós programban is fontos szerepük lesz, amely az ifjúságot óvja. Az éjféli bajnokságokkal a péntek esti buliba készülőket térítik egy jobb kilátásokkal kecsegtető lehetőség felé...- Legfontosabb célunk - túl a programokon, a közösségi alkalmakon hogy a gyermekeket, fiatalokat, családosokat, idősebbeket Jézus Krisztushoz vezessük, hiszen ez adhat értelmet az építkezésünknek, az épületünknek, Frissítés - újraindítás - megerősítés Bár tudjuk, hogy egyházunk, benne gyülekezeteink, intézményeink nem a lelkészekből élnek, és nem a lelkészektől működnek jól, de kár lenne tagadni: ha a lelkész kiég, megfárad, akkor ez kihat a családjára éppúgy, mint a rábízott kisebb-nagyobb közösségek életére és szolgálatára. Ebből következően egyházunk alapvető stratégiai feladata lenne a lelkészek úgynevezett hivatásgondozása, amelyet sajnos csak három éve kezdtünk el tudatosabban kiépíteni egyházkerületünkben. Talán mások számára is tanulságosak lehetnek ennek az útkeresésnek a legfrissebb tanulságai. Mi történt velünk, bennünk és általunk március első két napján a piliscsabai Béthel Evangélikus Missziói Otthonban? Egy darab szikla, egy agyagkorsó, egy tavaszi virág és egy égő gyertya köré gyűltünk össze mintegy húszán, a Déli Egyházkerület 2013-ban jubiláló ordinált lelkészei, vagyis akik szolgálati éveinek a száma öttel osztható. A szimbolikus üzenetet hordozó tárgyak az immár harmadik hivatásgondozói találkozó céljaira utaltak. Szikla: visszatérni a startkőhöz, a fundamentumhoz... Korsó: újra meríteni, töltekezni a forrásnál... Virág: friss tavaszi illatot magunkba szívni a böjti szélben... Gyertya: újra lángra lobbanni, tüzet fogni... A találkozó elején számítógépes nyelven is megpróbáltam szavakba önteni ezeket a reményeimet. Nem kevesebbet vártunk ettől az intenzív huszonnégy órától, mint hogy közös „Rendszergazdánkra” figyelve, kapcsolódva, azaz „on-line” tudjuk felfrissíteni és újraindítani olykor megkopott, lefagyott „lelkipásztori gépezetünket”. Hogy ez mennyire sikerülhet ilyen rövid idő alatt? Mindenki tudja, hogy nem könnyű feladat a segítő hivatásban élő, égő szolgatársaknak, szolgatársakon segíteni... Bizonyos tekintetben mi vagyunk a legnehezebben megszólítható gyülekezet. Sajnos, számunkra az élő és éltető ige gyakran „munkaanyaggá” válik, olyan táplálékká, amelyet mindig mások számára kell fogyaszthatóvá tennünk, anélkül hogy mi magunk is igazán belőle élnénk... Mi vagyunk, akik mindenhol mindenkor mindenkit meg kell, hogy hallgassunk, de vajon akad-e valaki, akihez mi is odafordulhatunk kérdéseinkkel, kétségeinkkel, kudarcainkkal? Vajon megkérdezi-e valaki tőlünk a régi slágerszöveget idézve: „Doktor úr, a maga szíve sose fáj?” Pedig gyakran fáj! De kinek, hogyan, mikor és hol mondhatjuk el?! Talán a havonkénti lelkészi munkaközösségi ülésen? De hiszen már a nevével is figyelmeztet: ez lelkészi munkaközösség, ahol elsősorban a munkánkra kell, hogy koncentráljunk. Az megint más kérdés, hogy ez tényleg így van-e... Évtizedek óta hirdetünk lelkészkonferenciákat. Hosszú évek óta működik az éppen most újraszerveződő lelkészakadémia. De mindezek inkább továbbképző alkalmak, amelyek főleg a fejünkét hivatottak újratölténi. Világi mintára - pedagógusok, orvosok továbbképzése - próbáltuk ezeket a kurzusokat kötelezővé tenni, e kísérlet meglehetősen heves ellenállásba ütközött a lelkészi karban... Bár elvileg mindannyian valljuk, hogy a jó pap holtig tanul, de hogy bárki megszabja szabad protestáns lelkészeknek, hogy mikor, hol és hogyan?! Ugyanakkor bennünk feszül a keserű kérdés: Ki figyel ránk? Ki hallgat meg minket? Törődik-e valaki sajgó szívünkkel, sebzett lelkűnkkel? Erre a valós igényre válaszolva indultak el az előző évben, a lelkészakadémia oldalhajtásaként, az úgynevezett lelkigyakorlatos alkalmak Majkpusztán, és többekben formálódik a vágy egy „csendház" után... Ugyanakkor nyitott kérdés: vajon mindenki felismeri-e idejében, hogy neki is szüksége van ezekhez hasonló lélek- és életmentő alkalmakra? A kecskeméti preventív orvosi szűrés fontosságát egyre többen felismerjük, de mi van a lelkünk „szűrésével, szervizelésével”?! Vajon meg lehet-e találni a kötelező továbbképzési és a teljesen szabadon választható lelki gyakorlat közötti arany középutat? Erre próbálnak kísérletet tenni a déli kerületi hivatásgondozói találkozók. Első ízben - 2011 tavaszán - még csak tíztől négy óráig voltunk együtt az alma mater épületében, a teológián, ahol rögtön megfogalmazódott az igény: ennél több kell, hogy „utolérjen minket a lelkünk” Több idő kell magunkra, egymásra, de mindenekelőtt közös Munkaadónkra. Ezért 2012 tavaszán már átköltöztünk Piliscsabára, ahol legalább ebédtől ebédig egy teljes napot töltöttünk együtt. Ez még mindig rövidke idő, de legalább, ahogy mondani szoktuk, „huszonnégy óra plusz egy éjszaka”... További nyitott kérdés, hogy mi, lelkészek igazán kinek a segítségét igényeljük, és egyáltalában kinek a segítségét vagyunk hajlandók el is fogadni. így próbáltunk olyan egyházközeli, profi szakembereket is bevonni a hivatásgondozásba, mint dr. Frenkl Szilvia és dr. Nagy Zoltán... Úgy tapasztaljuk, hogy elementáris a vágy az őszinte beszélgetésre, amely során megnyílhatunk egymás előtt gondjainkkal és örömeinkkel. Az ordinációs évfordulók miatt sajátos „generációs turmix” áll össze, amelyben együtt van a mindössze öt éve szolgálatba lépett újonc a negyven éve ordinált veteránnal. Igazi „nagycsaládos” élményt ajándékozhat a különböző nemzedékeknek ez az egymásra figyelő, egymást gazdagító találkozója, amely sajnos a hétköznapi gyülekezeti, egyházi életben ritkán adatik meg... A másik tapasztalatom: agyonbeszélt, agyonprédikált szolgálatunkba belefáradva ki vagyunk éhezve valami másra. Egyfajta nonverbális kommunikációra, illetve önmagunk és az ige kifejezésének új, kreatív, játékos formáira. Ebben az útkeresésben rernék tanító- és játékmeste-ÉGTÁJOLÓ <+) rekre találtunk Szabóné Mátrai Mariannában, Varga Gyöngyiben és Percze Sándorban. Bizony, jólesett újra gyermekké válni, s ha éppen úgy adódott, hát agyagozás segítségével kifejezni mindazt, ami bennünk feszül... Meggyőződésem, hogy folytatnunk kell ezt az útkeresést. A hivatásgondozói szolgálat teológiai, tartalmi és formai kiépítésére még több időt, anyagi és humánerőforrást kell fordítanunk egyházunkban. Ebben erősítettek meg azok a szolgatársaim, akik Piliscsabán, a „re-ordinációs” úti áldást követően hálásan jelezték: valami történt velük és bennük! Felfrissülve, megerősítve indultak vissza a szolgálatba. Hála legyen Istennek! ■ Gáncs Péter Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület
