Evangélikus Élet, 2013. január-június (78. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-06 / 1. szám
„Az alap az lenne, ha komolyan vennénk, amit Pál apostol a szeretethimnuszban írt: töredékes az ismeretünk. Senki se gondolja magáról, hogy a teljes igazság birtokában van.” Beszélgetés Gáncs Péterrel, egyházunk elnök-püspökével !► 7. oldal „Ma nem egy gyökér nélküli újra van szükségünk, hanem a meglévő istentiszteleti rend tartalommal (hittel, Lélekkel) való megtöltésére. A forma csak másodlagos, eszköz arra, hogy az Úrra tudjunk figyelni.” Egyszerűen a lényeg !► 13. oldal „A többségi társadalom szemére veti a cigányoknak, hogy képtelenek beosztással élni és takarékoskodni, miközben maga is habozás nélkül menetelt bele a hitelcsapdába, hisz mindenkire hat a szirénének: fogyassz!” Szakkollégisták önkéntes munkán !► 8-9. oldal Nők a lelkészi szolgálatban 7. oldal „...két jó barát” !► 5• oldal Krisztus a hetek ünnepében !► 4. oldal A helyi közösségek túléléséért !► 4■ oldal Női dolgok !► 10. oldal Versíró cigánymisszionárius !► 6. oldal Forduljon feléd Isten szerető tekintete vegyen szállást szívedben új öröm innen és túl a határon, a határaidon erősítsen a bizonyosság: Isten, a határtalan Jóság melletted áll forduljon feléd Isten irgalmas tekintete őrizze meg szívedet bátor bizalomban hisz nem kell félned már soha többé tetteidnek ő adjon igaz utat s alázatot gondolataidnak nyíltságot és tisztaságot forduljon feléd Isten kegyelmes tekintete találd meg helyedet a Szeretet világot átfogó nagy Összefüggésében légy jóakarat, támasz mosoly és köszönet az Ő szer etetőből élő emberséges ember Isten mély békessége járjon át a megfeszített és feltámadott Krisztus vezessen minden napod, teljes életed a Lélek áldásaival legyen gazdag ■ Varga Gyöngyi Az év igéje: „Mert nincsen maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük(Zsid 13,14) Maradjunk vagy menjünk? ■ SZEVERÉNYI JÁNOS Az új esztendő kijelölt igéje szokatlan módon „mert”-tel kezdődik. Teljes összefüggésükben szabad csak olvasnunk a bibliai szövegeket a szentírókat ihlető Lélek segítségével. Esetünkben különösen is fontos a szövegkörnyezet, mivel erőteljes a tartalom: az egyháznak, a gyülekezetnek nem otthona, végleges helye a világ, hanem egy „eljövendő” ország a célja. Lássuk a két előző verset: „Ezért Jézus is, hogy megszentelje a népet tulajdon vére által, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre, az őgyalázatát hordozva’.’ Jézus és követői „táboron kívüliek’,’ sorsuk a kirekesztés és a gyalázat. Jézust nem lehet bársonyszékekben, vég nélküli értekezleteken, konferenciákon, passzívan, csupán templomban ülve, komfortosan követni. A Megváltó mindig mozgásban van. Bement a templomba, tanított, csodákat tett. Egyháza arcul csapta, elnémította, kidobta és megölte. Korábban faluja, Názáret is így viszonyult hozzá. Ezt tesszük vele mi is, ha nem engedelmeskedünk neki, és nem követjük őt. Krisztus egyháza a világban és a világért él, de nem a világ szerint. Nagy a kísértés ennek ellenkezőjére: hogy az egyház elvilágiasodjon, ugyanakkor megjelenésében érthetetlenül, „fogyaszthatatlanul” vallásos legyen. Az egyház forrása, ereje, lényege lelki és szellemi valóság. Ezért vall kudarcot minden próbálkozás, szervezés, reformkísérlet, amely emberi ötletekre, tervekre, elképzelésekre, épületekre, szervezetekre, pénzre épít megtérés nélkül. Az élő egyház mozog, szabad, és konfrontálódik is. Nem nyugszik, amíg mindenkit haza nem hívott, segített, akár a „sövények mellől” is. Sokan beszélnek valami nagy konszenzusról, az irányzatok békés egymásmellettiségéről. Érthető, hogy némelyek nehezen viselik a konfliktusokat, belefáradtak a küzdelembe. A korszellem is azt sulykolja, hogy a maga szempontjából mindenkinek igaza van. Mindennek és mindenkinek joga, jogosultsága van a neki tetsző elvek szerint élni. Ennek a kérdésnek két oldala van. A hitvalló keresztyénség türelmetlenné, irgalmatlanná és ítélkezővé válhat. Magam is végigharcoltam egyházunkban néhány csatát. Az íráshoz való ragaszkodás közben bizonyára vétettem a szeretet ellen. Ugyanakkor azt is tudomásul kell vennie a harcosnak (sok ige szól erről), hogy ezen a földön küldetésünk elvégzése közben nem adhatjuk fel az igazságot. Nincs béke a földi Jeruzsálemben, nem lehet nyugalom az egyházban, mert az harctér is. Itt ütközik a fény a sötéttel, a hazugság az igazsággal, a bűn a szentséggel, a gyűlölet a szeretettel. Ezt nem lehet megúszni gyalázat és „kapunkívüliség” nélkül. Nincs nyugalom, nincs nyugalom,- a szív, Amíg ver, mindörökre nyugtalan. De mindörökké nyughatatlanul, Istentől mégis Békessége van. Nyugalma nincs, de Békessége van. (Reményik Sándor: Békesség Istentől) Meg kell vallanunk, sokszor eszünkben sincs az eljövendőt keresve idegenül élni a világban. Szeretünk élni, szeretjük a teremtett világot. Talán az örök életbe vetett hitünk is meginog a halál erejét tapasztalva. Jézus is szerette a természetet, az állatokat, a csodás Galileát. Fiatalon, testi ereje teljében mégis rálépett a szenvedések útjára. Péter elé állt, vissza akarta tartani: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!’’ Jézus válasza kemény és kijózanító: „Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint!’ (Mt 16,22-23) Az az egyház, amely nem vállalja a szenvedést az evangéliumért, a sátán befolyása alatt áll, ezért manipulálható; és ezért nem terem „sok és jó gyümölcsöt’! Világot megmozgató, mindent bizonytalanná tevő korszakváltás közepén élünk. Évtizedekkel ezelőtt még csak az érzékeny antennájúak tapasztalták, de ma már szinte mindenki figyel, töpreng, fél: mi lesz ebből? Nem tudjuk. Egyet viszont tudhatunk: él az Úr, és aki övé teljes szívvel, azé a jövő. Szeretjük a színeket, fényeket, ízeket, az egész teremtést még így, összetört állapotában is, de még inkább szeretjük mindezek alkotóját, aki Alfa és Ómega, a Kezdet és a Vég. Az egészséges gyülekezetei a jövő reménysége élteti és mozgatja. Haladunk a Teljesség felé, a mennyei otthon fényei visszahatnak a jelenbe, a halál árnyékának völgyébe. Nem félünk, mert ő velünk van. „ Úgy hív, úgy vár a szent atyai ház." (Túrmezei Erzsébet) A szerző egyházunk országos missziói lelkésze Menő jövő vagy jövés-menés? ■ Korányi András Az új esztendő kezdetén a még és a már között élünk. Nyitott még a karácsonyi Biblia: az emberi testet öltött Üdvözítő megszületése által kiváltott felbolydulás, az égi seregek embert ébresztő éjjeli éneke és kiáltása, a pásztorok sietős betlehemi látogatása után a napkeletről útnak indult bölcsek vízkereszti megérkezésére várunk. Ugyanakkor a megrövidített - újévig visszanyesett - karácsonyi szabadság lejártával már a konkrét jövő felé fordulunk, visszatérve a mindennapok megszokott menetéhez. Az egyházban, a gyülekezetekben is újraindul a tervezés: melyek az elvégzendő és elvégezhető feladatok, célok, programok? Az általános bizonytalanságban és az állandóan csökkenő pénzforrások realitásában mire vállalkozhatunk még? Az egyre jobban kimerülő emberektől milyen mértékben kérhetünk és várhatunk el nagyobb és elkötelezettebb részvételt még egyházi közösségeink életében is? S vajon előkerül-e, rávetül-e minderre a keletről érkező bibliai bölcsek története? Hiszen ők hozzák magukkal, rögtön az evangélium első lapjain, a messzire eljutó, sokakat elérő és közelebb vonzó misszió kiemelkedő szempontját. Vízkereszt, amely egyike a legősibb keresztény ünnepeinknek, éppen az ő betlehemi utazásuk által lett a misszió ünnepévé is. Ezzel született meg a felismerés, hogy a keresztyén egyházban és gyülekezetekben semmiféle tervezés és feladatvégzés sem képzelhető el úgy, hogy annak ne legyen missziói hatása. Ahogyan a modern kori missziói mozgalomban sarkosan meg is fogalmazták: az egyház vagy missziói közösség, vagy halott. Ez a missziói újratervezés és gondolkodásmód próbára teszi az erőnket, az elszántságunkat és az elképzeléseinket. Súlyos működési zavarok és rengeteg eredménytelenség is együtt jár azzal, amikor hatalmas akadályokba ütközünk. Mit kezdhetünk azzal a folyamattal, hogy a Magyarországon élők évszázados egyensúlya a városok és a vidék, a falvak között végleg és drámaian felborult: a családosok, a fiatalok tömegei hozták meg az elköltözés s ezzel együtt az elszakadás döntését? Miként dolgozzuk fel azt a sokkot, hogy az így gyökereiket vesztő emberekre sokkal mélyebb, a vallást és hitet is helyettesítő befolyással van akár a politika, akár a média? Hogyan hívjuk meg küldetésre manapság az embereket, akikben most már történelmi távlatokban is mérhetően rombolták le a bizalmat az emberi kisközösségek erejében és fontosságában a családtól a barátságokon át a gyülekezetekig? A hasonló jelentőségű, megoldhatatlannak látszó gondok mellé - vagy éppen ezekből is következően? - sorolhatjuk a gazdasági és anyagi kimerülést, leszakadást és kétségbeesést: a „tervezzünk és éljünk, de miből?” kérdését. Nehéz időkben ezért egyre erősebben várjuk a biztató jelek és kiutat hirdető próféták feltűnését. Egy józan belátással és biztonsággal tervezhetetlen új év kezdetén végtelenül hálásak lennénk azért, ha valaki felvázolna nekünk egy új koncepciót, valami álomszerű megoldást, elénk rajzolná egyfajta „menő jövő” messianisztikus képét országnak, világnak, egyháznak. S éppen ebben a helyzetben és várakozásban érkeznek meg idén is a bölcsek napkeletről, hogy mindezt személyes példájukkal állítsák be a misszió összefüggésébe. Amikor értékes ajándékaikkal feltűnnek a láthatáron, nemcsak azt teszik nyilvánvalóvá, hogy miben is különböznek'a mai globái s pénzvilágot irányító szervezetek képviselőitől, akik ugyancsak hatalmas összegekkel és lehetőségekkel érkeznek, csak éppen eszük ágában sincs mindezt átadni, felajánlani a „kis Jézus” és az általa hirdetett, embereknek szóló evangéliumi, emberbaráti célok szolgálatára. A különbség abban is világos lesz, hogy - ellentétben a mai napkeleti és napnyugati bölcsekkel, akik valószínűleg a bölcsességüket összefoglaló sikerkönyvek egy-egy dedikált példányát küldenék maguk helyett ajándékba - személyesen jönnek el hódolni és megérteni az Isten embermentő szándékát. És nem a világ sztárjainak, csillagainak a nyomába erednek, hátha így könnyebben és hatásosabban hívhatják fel magukra és ügyükre a közvélemény figyelmét, hanem egyszerűen követik a bibliai igék és isteni útmutatások útját, még akár a nagy hatalmú Heródes király parancsaival szemben is. A „menő jövőtervezés” fényében mindez inkább tűnhet szürke jövésmenésnek, mégis ezek a lépések vol tak az első jelei annak, hogy Jézus Krisztus az egész emberiség örömének, boldogulásának a forrása lehet. Elindultunk a 2013. évbe. Ha ténylegesen jövőt akarunk keresni az evangélikus keresztyénségnek és egyháznak Magyarországon, nincsen más lehetőségünk, mint minden erőnkkel gyülekezeteink megújulásáért dolgozni, bízva ma is Jézus Krisztus vonzerejében. Az ő jeladásait kell felerősíteni egyre nagyobb jövés-menéssel a misszió - a sokaknak szóló meghívás átadása - ügyében. S vajon ha személyesen rajtunk áll, eljutnake karácsonyról karácsonyra évente legalább hárman a Jézushoz vezető útra? Vajon elérhetünk-e mindannyian legalább ennyit az induló évben 2013 karácsonyáig? A szerző evangélikus lelkész, teológus
