Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-08-05 / 31. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2012. augusztus 5. *• 13 A lélek sebei Beszélgetés dr. Komlósi Piroska pszichológussal ► Bethesda Gyerekkórház. Szemben kis épület, barátságos előszobával. Amíg várakozom, belenézek az újságokba. Fiatal nő érkezik: „Piroska üzeni, hogy azonnal jön” - mondja mosolyogva. Negyed óra, és kinyílik az ajtó. Kedvesen üdvözöl, és hellyel kínál a délelőtti csendben. Dr. Komlósi Piroska szakpszichológus, a Károli Gáspár Református Egyetem docense. Családjában a lelki segítő hivatás generációkon keresztül ível. A család- és párterápia módszerének hazai fejlesztése fontos része gazdag munkásságának. Jelenleg is több helyen tanít, előadásokat tart. Először indulásáról kérdezem, gyerekkoráról és iskoláiról. Milyen tapasztalatokat fogalmaz meg az elmúlt évtizedekről?- Hálás lehetek - kezdi az emlékezést -, mert a szüleim, miután befejezték az egyetemet, nagy szeretetben és szerelemben kötöttek házasságot. Kölcsönös figyelemben „párnázták ki” azt a fészket, amelyben a gyerekeik - én és három öcsém - születtek. 1946-52 nem volt könnyű időszak. Közben édesapám elvesztette az állását. Ő Debrecenben Karácsony Sándor professzornak volt tanársegédje. Amikor 1949-ben, az állami direktíváknak nem megfelelő ideológiája miatt, megszüntették a professzor állását, édesapámnak is mennie kellett. Átmentünk a Dunántúlra; édesanyám Pécs környékére való, egy baranyai kis faluban született, nagybátyja ott volt református lelkész...- Ott indult el az életbe?- Ott kezdődött az eszmélésem, ott érettségiztem. Az emlékeim szépek, jó visszagondolni rájuk. Meglett emberek voltunk, mikor megértettük, hogy édesapának nem volt könnyű helyzete. Nem lépett be a pártba, ezért állandóan zaklatták. Nem lehetett tanszékvezető, de mint „szürke eminenciásnak” nagy respektje volt az egyetemen. Milyen másként tudtak ők egy békés világképet képviselni! Hogy a problémákkal meg lehet birkózni, a helyzeteken lehet változtatni, ha elég okosak vagyunk és felkészültek.- Szülei hatására választotta a tanári pályát?- Jó volt látni, hogy ők tanítanak. Tizenhét évesen említettem nekik, hogy én is ezt szeretném folytatni. Azt felelték: akkor tudnék legjobban szolgálni, ha pszichológiát tanulnék, de más szakot választottam. Az orosztól azt reméltem, hogy világnyelv lesz, de hát ez naivság volt a réTörtént pedig az Úr 2012. esztendejében az Európai Unió egyik kicsiny államának fővárosában, annak is egyik külső kerületében, hogy már vagy két évtizede élt egymás mellett két szomszéd család. Nem voltak ők rossz szomszédok, igaz, éppenséggel különösebben jónak sem volt mondható a kapcsolatuk. Olyan „korrekt”, ahogy azt az effélékre szokták arrafelé mondani. Ha találkoztak, köszöntek egymásnak, néha-néha egy-két szót is váltottak az időjárásról és más haszontalan dolgokról. De - jóllehet leány éppenséggel akadt mindkét háznál szép számmal - például húsvéti locsolásra már soha nem mentek át egymáshoz. Igaz, egyszer - sok évvel ezelőtt - adódott egy kis locsolkodás, amikor is kertöntözéskor egyiküktől véletlenül áttévedt egy kis víz a szomszéd kerti parkolójába. Nem is volt rest a tüzes szomszédasszony, ő is azonmód nekiszemről. Ám ennek köszönhetem a csodálatos orosz irodalmat! Harmadévesen nyertem egy ösztöndíjat Moszkvába, ami fantasztikus élettapasztalattal járt. Messze az otthontól: kollégium, idegen kultúra, teljesen más világ... A diploma után a pszichológia irányába fordultam. Iskolapszichológus akartam lenni, hozzákezdtem az angol nyelv tanulásához, mert láttam, a legtöbb dolgot csak így lehet elérni. Váratlanul meghívást kaptam a klinikai vonalra, amelyet Mérei Ferenc kezdett éppen abban az időben. Sok mindent elsajátítottam tőle, főleg azt, hogy merre kell tovább keresni a tudás forrásait.- Más professzorok is segítették pályáját?- Később Buda Béla lett az a szakember, akitől rengeteget tanultam, és aki kinyitotta a gondolkodásomat a társadalom, a történelem, a szociológia felé, nemcsak az egyén mélységében, hanem szélesebb társadalmi vonatkozásban is. Ehhez kapcsolódik a spiritualitás: hogyan lehetne munkámba bevonni a vallás, a hit kérdéseit. A kilencvenes években meghívást kaptam a Debreceni Református Hittudományi Egyetemre, néhány évig a pasztorálpszichológus-képzésben vehettem részt. Ott kezdtem el azon gondolkodni, hogyan lehetne bekapcsolni a gyógyító munkába a lelki, spirituális erőforrásokat. Sajnos oktatásunkból az utóbbi időkig ez nagyon hiányzik.- Milyen indokkal?- Ez nem a pszichológus dolga. Szerencsére a tudomány bölcsebb lett, és az utóbbi évtizedekben az úgynevezett pozitív pszichológia, a transzperszonális pszichológia keresi, hol lehet jobban megragadni a vallás, a hit kérdését, a gyógyításba való bevonását. 2011 őszén elkezdtem szervezni egy kis kört, először csak a református kollégáknak, de a következő hónapban már jött megkeresés evangélikus részről is. Protestáns Pszichológusok Baráti Körének neveztük el magunkat, és itt gyűltünk össze, a kórházban. Én a gyakorló terápiát folytató társakat szerettem volna csoportba összehívni, hogy mélyüljön a tudásunk. Kicsit csalódott voltam, hogy kezdeményezésem nem a fogott az öntözésnek, ámbár ő egy vödörrel - s hogy, hogy nem, egy vödörnyi pont nyakon is találta a kerítés túloldalán békésen slaugozó gazdát. De már az is igaz, hogy attól fogva, ha néha átszökött a kutya a kerítés résén, hogy dolgát a túloldalon végezze, egy percig sem hihették az eb derék tulajdonosai, hogy aznapra megszabadultak a végtermék takarításának kellemetlen feladatától, merthogy az - hogy, hogy nem - bizony soha nem a szemetesben landolt, hanem rendre visszakerült gazdái birtokára. így élt hát a két szomszéd család csendes békességben, tisztes, távolságtartó udvariasságban a békés, falombok övezte kertvárosban. Nem is lehetett ez másként! Hiszen mindig is tudták egymásról, hogy elveik, világnézetük nem egy tőről fakad, s -szakmát szólította meg, de hát más jó ügyek is nehezen mozdítanak meg embereket... Fáradt, elfoglalt, túlterhelt mindenki mai világunkban. Valami más formát kell keresnem; lehet, hogy egy internetes oldalt indítok el, mert sokan este, a napi teendők végeztével még olvasnak, tájékozódnak.- A család- és párterápia a szakterülete.- Az 1970-es évek közepétől ez az érdeklődésem legfőbb iránya. Kisdoktori disszertációmat is ebből írtam, azután a PhD-dolgozatom is ebből a témából született. Egyre nagyobb szükség van arra, hogy a családok valamilyen segítséget kapjanak. Mindaz, ami a családot működteti - a szeretet, az áldozatkészség, a másik örömének keresése, az önfegyelem, a lemondás -, mára kiveszett a közgondolkodásból. Ezekről nem lehet hallani, csak esetleg a vasárnapi istentiszteleten. A család ezek után két önző ember szövetsége marad, amelyben mindenki önmagát akarja boldoggá tenni. És itt leáll a motor, ami működteti a kölcsönösséget.- Milyen tapasztalatokat szerzett?- Egy-egy családra sok órát fordítunk, az eredmény mégis mérsékelt, mert elemi dolgok hiányoznak: a szeretet, az önkontroll készsége, az önfegyelem. Mivel a környezet, az iskola, a társadalom nem segített ezeket kifejleszteni, ezért a terápiában vélték - ami még fontosabb: nem egy oldalhoz tartoznak. Hol egyikük örült a választások eredményének, hol másikuk lógatta orrát a referendum eredményének kihirdetésekor, soha nem volt - s tán soha nem is lesz - közöttük ebbéli közös nevező. Egyszer aztán az egyik szomszéd, tán elunva ezt az állapotot, megelégelve a hűvös légkört vagy csak egyszerűen szeretetből és jó szám déktól vezérelten - ez már aligha fog kiderülni valaha is -, átcsöngetett a másikhoz, mondván: ötvenedik házassági évfordulójukat ünnepelik ők a hétvégén szeretett feleségével, s nagy örömükre szolgálna, ha a népes vendégsereg közt tiszteletét tenné a szomszédság is. Koccintani egyet s osztozni az ő fölöttébb nagy örömükben. esetleg ki-ki ráérez, hogy itt mást kellene tenni. Vannak, akikben önfejlődési erők működnek, de vannak emberek, akikben nincs meg ez a belső fejlődési potenciál, ahogyan a szakma mondja. Azt tapasztalom, hogy munkálkodásomnak olyan hatásai vannak, amelyeket én nem érzek, nem látok. Gyülekezetek, intézmények hívnak előadásokra, s az embernek fogalma sincs, hogy ezeken milyen talajra hull az, amit mond. Hasznos volt, vagy elszállt a szélbe?... És akkor egy-két év múlva jön valaki, mondván, egyszer hallott engem, és segítettek neki a szavaim! A református egyház Csillagpontjára, az evangélikus Szélrózsa találkozókra rendszeresen járok, és mindig bizakodással töltenek el az együttes órák.- A Károli Gáspár Református Egyetemen régóta tanít.- Azt hiszem, az egyetemi oktatás sem hiábavaló. 1997 óta tanítok ott, előtte hat évig egy oxfordi gazdasági iskolában oktattam. Magam sem értettem, miért küldött oda a Gondviselő, viszont rengeteget tanultam, úgy érzem, korszerű pedagógussá váltam. Sokat kérdeznek a fiatalok, ez a korosztály „prolongált kamaszokból” áll. Sajnálom őket, mert anyányi, apányi emberek, elvileg lehetnének sokkal érettebbek is. A lelkűkben még mindig sok a gyermeki vonás. Egy részüket ugyanakkor az élet működtetésében felelős gondolkodás jellemzi. Nagyon érett, önmagukat okosan leterhelő, szorgalmas, munkát vállaló emberek vannak közöttük. A keresztény családokban vallásos értékrendben nevelkedők sokkal szerényebbek, nem tudják előadni a tudásukat. És vannak az életet könynyebben vevő fiatalok, akik rögtön elmondják az ötletüket. A párkapcsolattal, a szülőkről való leválással van a legtöbb gondjuk. Úgy kellene leválniuk, hogy nem elszakadva, hanem fokozatosan távolodva egyre több önállóságot kapjanak.- Kolozsváron és Marosvásárhelyen is tanított...- A kilencvenes évek végén Kolozsvárról jött két hátizsákos diák egy konferenciára, és kérték, menjek el hozzájük tanítani. Én boldogan igent mondtam. Havonta jártam ki négy esztendőn keresztül. Azután ők haA meghívottak nem nagyon tudták mire vélni az invitálást, csak forgatták kezükben a nem túl díszes meghívót, szavuk sem nagyon volt, s tán még a szájuk is tátva maradt. Hiszen ki látott még ilyet? Hogy ők átmenjenek a szomszédékhoz? De mert eredendően nem voltak gonosz emberek, sem neveletlenek, tisztelettel elfogadták a meghívást. Méltó ajándékot is készítettek, s a megbeszélt időben valahányan betoppantak. Odaát a kedves, vidáman mulatozó vendégsereg ha nem is barátként, de úgy fogadta őket, mintha mondjuk legalábbis már évtizedek óta szomszédok lettek volna... Szó szót követett, a magázást tegeződésre cserélték, és valamennyien érezték, hogy most valami nagy dolog zamentek Csíkszeredába - nagy örömömre nem Nyugat felé. Most oda járok egy évben kétszer-háromszor. Jó szakemberek lettek, tehát a stafétabotot értő kezekbe adtam át. És ez nagyon jó érzés, valahol ez is a munkámat igazolja.- Mi a helyzet a hívő családokkal?- Egyre gyakrabban hívő pszichológust keresnek. Ilyen értelemben gyorsabban lesz egy közös alapunk, de a lelki gubancokat kibogozni nem sokkal könnyebb, mint a nem hívő embereknél. Azt hiszem, az ő esetükben több erőforrás tud segíteni abban, hogy bízzunk a sikerben. És ezeket érezve az ilyen családok jobban tudnak bizakodni, megfelelni a kapcsolatoknak.- Végezetül hitéről, templomáról kérdezem...- Családomnak köszönhetően beleszülettem két mélyen hívő ember kapcsolatába. A rokonságom is ilyen, lelkészek vannak közöttük; istenfélő emberek vagyunk. Az utóbbi évtizedekben egyre több aktív megkeresés jött gyülekezetek részéről. Az evangélikus egyházzal is nagyon jó a kapcsolatom, személyes ismeretségeket szereztem, lelkész barátokat. A teológia képzésébe is többször meghívtak, és előadásokat tartottam a révfülöpi evangélikus konferenciaközpontban. Honnan veszek mindehhez erőt? Ehhez az Úr ad erőt! Kapok megerősítést, és a szolgálat is feltölt. Sok apró dolog, visszajelzés arra ösztönöz, hogy folytassam. Sokat gondolkodtam azon, hogy vissza kellene már vonulni. De amíg lesz kíváncsiságom, és kapok olyan visszajelzéseket, hogy nem tompultam el, addig hirdetem a munkám értelmét. És teszem a dolgomat... Végezetül szólni szeretnék arról, hogy a pszichológus munkája ma már nemcsak az egyén, a család, egy-egy csoport szolgálata, hanem a társadalomé is! Dr. Kopp Mária - orvos, pszichológus, a Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének közelmúltban elhunyt professzora - meghívott, írjak egy nagyobb munkájába. Az új Nemzeti alaptantervbe a fejlesztési területek, nevelési célok közé bekerült a családi életre nevelés. Kidolgoztunk egy olyan tematikát, amelyet fel lehetett ajánlani, hogy segítsük a tanárokat. A Károli Gáspár-egyetemen osztályfőnököknek volt lehetőségük arra, hogy - továbbképzés keretében - jobban megismerjék az elképzelésünket. Remélem, ez rövidesen országosan is elfogadott lesz. És áldás lesz rajta, ha a pedagógusok a gyerekekkel olyan témákról tudnak beszélgetni, amelyekre nagy szükségük van. Ez megérte az áldozatot és a fáradságot. ■ Fenyvesi Félix Lajos történt az ő kicsiny életükben. Ők, akik - azt hitték - soha nem lehetnek igazán jóban a köztük lévő falak miatt - elkezdtek összebarátkozni. Azóta mosolyogva köszöntik egymást, és már nem legyintenek, ha kerttakarításkor átszáll a por. Igaz, a kerítésen túlról sem hallatszik azóta porszívózás hangja - vasárnaponként... S ehhez nem kellett semmi más, csak egy apró, egy egészen apró kis gesztus: barátsággal megszólítani a másikat, odafordulni... De mert mese nem lehet tanulság nélkül - no meg az igazság kedvéért -, álljon itt mindkettő. A kezdeményezők - irgum-burgum, mégis így van - a másik oldaliak voltak, pedig az innenső szomszédok azok, akik azt vallják magukról, hogy őket a szerétéiről lehetfelismerni. Ám tanulni - úgy látszik - mégsem csak tőlü(n)k lehet... ■ Gyarmati Gábor Szomszédmese
