Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-08-05 / 31. szám
Evangélikus Élet PANORAMA 2012. augusztus 5- >► 9 Fonyódligeti visszhang Szélrózsás széljegyzet az ifjúsági találkozó záró istentiszteletéről ■ Id. Pintér Károly ► Betegségem miatt arra vagyok rászorítva, hogy az egyházi sajtón, a rádión és a televízión keresztül tartsam a kapcsolatot az egyház népével, és a hangzó igéhez is a médián keresztül jussak hozzá. Negyvenhat évi szolgálat után ezzel nem is olyan könnyű beérni. Hétről hétre türelmetlenül várom az újabb lehetőségeket, alkalmakat, információkat. így vártam július 22-én a Duna Televízió adását is a kilencedik Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozó záró istentiszteletéről... Látva a rengeteg fiatalt megtelt a szívem örömmel. Valamit megsejthettem a találkozón megteremtődött atmoszférából is. Az Evangélikus Élet múlt heti száma pedig felvillantotta előttem azokat az eseményeket és témákat, amelyek meghatározták a napok programját. Az olvasottak és a fotók elmélyítették az örömömet. Isten iránti hála él bennem azért a nagyszerű lehetőségért, amelyet ez a találkozó jelentett. A televízióban látott záró istentisztelettel kapcsolatosan azonban nem hallgathatom el hiányérzetemet, kritikámat sem. Az igehirdetés a régi templomi lombsátor - szukkót - ünnepére utalt. Ismerjük a Szentírásból ennek a zsidó ünnepnek a liturgiáját. A papok aranyedényeikkel vizet merítettek a Siloám tavából, majd ezzel a vízzel - a hétnapos ünnep minden napján - csordultig töltötték az áldozati oltáron lévő edényeket. Az edényeken túlcsorduló víz szétterült az oltár kövein, és szimbolikusan megtisztította. A megmaradt vizet azután kiöntötték az asszonyok udvarán. A Szélrózsa záró istentisztelete elmélyítette ezt a szimbolikát azzal, hogy idézte Ézsaiás prófétát: „Örvendezve fogtok vizet merítem a szabadulás forrásából” (Ézs 12,3) Az idei találkozó mottójának („Örömmel merítek a szabadulás vizéből”) alapjául választott ószövetségi textus jegyében igehirdető testvérem örömmel való merítésre biztatta a fiatalokat, amelynek eredménye lehet az élet különböző területein és problémái között a szabadulás megtapasztalása. (Ez a biztatás azért volt lényeges és fontos, mert - feltételezésem szerint - a találkozón már korábban szó lehetett arról, hogy nem mindegy, hol, mivel és milyen áron akarjuk csillapítani a szomjúságunkat. [Jer 2,13; Ézs 55,1-2] Ciszternából vagy élő forrásból meríteni nem ugyanazt jelenti!) Ahogyan az igehirdetés is utalt rá, ezt az utolsó, nyolcadik napot felfokozottan vidám hangulat uralta. Az emberek énekeltek, körtáncokkal, szinte önfeledten fejezték ki örömüket. Egy alkalommal Jézus is ott volt a templomban tanítványaival a lombsátor ünnepén. Erről János tudósít (Jn 7,37-39), aki azt is leírja, hogy Jézus az ünnep utolsó nagy napján felállt, odafordult a vidám sokadalomhoz, és így kiáltott: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!” Drámai pillanat ez! Az igehirdető számára igazi „ziccerhelyzet” A feladott labdát viszont - bocsánat a profán hasonlatért - le kell ütni! Ezt a drámai szituációt nem lehet elhallgatni. Bizonyára nem egyedül voltam, aki várta, várta ezt a „leütést” - de hiába. Márpedig Jézus ezzel a tettével és kijelentésével a szukkót ünnepének minden szimbolikus mozzanatát önmagára vonatkoztatta. És mi Jézuson tájékozódunk, különben bennragadunk az Ószövetség világában. Nem arról van szó, hogy az igehirdetésben ne hallhattunk volna Jézusról. Hallhattunk. Utalások formájában természetesen többször is. De itt nem utalgatásokról van szó, hanem Jézus egyértelmű és világos hívásáról: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!” Ezt a hívást nem lehet félreérteni. Tovább kellett volna adni. Talán valahogy így bátoríthattuk volna a fiatalokat: „Drága barátaim! Akinek szomjas a szíve, az figyeljen most Jézus hívására. Ő akarja füledbe, szívedbe kiáltani: aki szomjas, jöjjön hozzám!... Aki benne hisz, nem fog csalódni..." Nem tudom, miért vagyunk ilyen bizonytalanok. Nem hisszük el azt, amit Jézus mond az igehirdetéssel kapcsolatban is: „Aki titeket hallgat, engem hallgat..”?! (Lk 10,16) János úgy érti Jézus szavát, hogy amikor az Úr a szomjazókat hívja magához, akkor tulajdonképpen a Lélekről beszél. Akkor pedig nekünk még bátrabban kell hirdetnünk, továbbadnunk az ő üzenetét, melyet a Szentlélek tesz élővé és hatóvá. Ez a mi felelősségünk. És ez az igehirdetés, a prédikáció „szentséges volta” ez Krisztustól kapott megbízatásunk kikerülhetetlen „szent terhe”. Ezt ismerték fel helyesen a thesszalonikaiak, amikor Pálékat hallgatták: „... hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek...” (iThessz 2,13) Zavarba hozott a záró istentisztelet igehirdetésének textusválasztása (Fii 4,4-9) is. Különösen a 8. vers: „Egyébként pedig testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetre méltó, ami jóhírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!” Nagyon szeretem a Filippiekhez írt levélnek ezt az erénykatalógusát. Fontosnak tartom, mert vallom: ha a keresztényeket nem jellemzik ezek az erények, akkor ott a Krisztus-követéssel valami baj van. De a szukkót ünnepének és a merítés szimbolikus cselekedetének az összefüggésében ez a vers nemcsak zavaró, de értelmezhetetlen is. Mind a két textust megüresíti, kioltja. A prédikáció azt a látszatot kelti, mintha Jézus a szomjas szívűeknek nem tudna többet mondani és többet adni, mint egy sztoikus morálfilozófus vagy egy talmudista bölcs rabbi. Ha ez igaz lenne, akkor valahol valami nem stimmel. És valóban nem stimmel valami, csakhogy nem Jézusnál... így ugyanis megkerülhetetlenül felvetődik a kérdés: kinek tartjuk mi Jézus Krisztust? Erre egy alkalommal ő maga is kíváncsi volt. „Hát ti kinek mondotok engem?” - fordult a kérdéssel tanítványaihoz. Ismerjük Péter válaszát: „Te vagy a Krisztus (Messiás), az élő Isten Fia’.’ Jézus így válaszolt neki: „Boldog vagy Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted, hanem az én mennyei Atyám’.’ (Mt 16,15-17) Jézust nem degradálhatjuk „erénytanítóvá”! Ő Megváltó, Szabadító, amit a neve is jelez! Valóban Isten Fia. Engedtessék meg, hogy röviden még szóvá tegyem a záró istentisztelet „kreált” liturgikus szövegeit. A záróáldásnál figyeltem fel erre, de valójában minden alkalmazott szövegre érvényesnek gondolom. Úgy vélem, ezeket a szövegeket azokkal kellene megfogalmaztatni, akik harcolják a hit harcát, és akiket az Úristen megajándékozott írói vagy még inkább költői vénával. Ezeket a szövegeket nem lehet „barkácsolni” Az istentisztelettel kapcsolatos hiányérzetem és kritikám ellenére végtelenül hálás vagyok ezért az ifjúsági rendezvényért, beleértve a záró istentiszteletet is. A fiatalok közötti szolgálatot mindenkor (negyvenhat éven át) elsőrendű feladatnak tartottam, és hálás voltam Istennek, hogy a gyülekezetekben töretlenül - a legnehezebb politikai időszakokban is - folyhatott ifjúsági munka. És változatlanul imádkozom azért, hogy a fiatalok közül minél többen meghallják - és megértsék - Krisztus hívását. A szerző nyugalmazott evangélikus lelkész Ősi fejfák nyomában a Partiumban ► Amikor csak tehetem, mindig ajánlom barátaimnak, tanítványaimnak, hogy a trianoni határ szatmári túloldalán járva keressék fel Börvelyt is, mert bizony több figyelmet érdemel ez a település. Gyermekkorom szünideit rendszerint itt töltöttem - anyai-apai nagyszülőknél nyaralva -, s már akkor megcsodáltam a temető különleges, másutt addig még nem látott fejfáit. „Ez a tájék Magyarország dagasztó tekenője” - írta Ady 1909-es, Móricz Zsigmond című cikkében a Nyugatban. Megállapítása hatványozottan érvényes településünkre. Az egykori Ecsedi-láp szélén, a Kraszna mentén elterülő falu lakosait különböző tájakról sodorta ide a történelem. A környékbeli őstelepes, reformált magyarok és a Mária Terézia uralkodása alatt több éhínséget is átélt, ezért a termékenyebb Alföldre szívesen kijövő, ugyancsak református székely atyafiak kétszáz év alatt lassan „egybedagasztódtak”. A környéken nincsenek hegyek vagy nagy erdőségek, s mégis milyen szép faragások, míves famunkák találhatók ma is itt! Ha benézünk régebbi portákra, érdekes tornácoszlopokat, könyöklőket, tulipándíszes deszkamunkákkal kerített, lécrácsozatú verandákat láthatunk. Már a 19. századi források is sajátos településként említik, elsősorban egyedi viselete, szokásai és nyelvjárása miatt. Nem véletlenül gyűjtött itt népmeséket, népdalokat Móricz Zsigmond sem 1905-ben. Kint, a temetőben pedig szűkebb pátriájára emlékeztető, jellegzetes, csónak alakú fejfákra lelt. Annak nincs nyoma, hogy az ember alakú vagy - ahogy a helyiek mondják - gombos fejfák felkeltették volna az érdeklődését. íróember lévén viszont felfigyelt a tréfás sírfeliratokra, s egyiket („Itt helybe, Börvelybe / Lepett meg az örök álom, / Ezzel magamat ajánlom.”) később fel is használta a Pipacsok a tengeren című regényében. Több környékbeli település tréfás sírfeliratait Derecskey Imre gyűjti majd össze, s jelenteti meg 1919-ben Az Est című lapban. E feliratok - ha voltak egyáltalán, mert némely kutatók állítják, hogy többségük csak szájhagyomány útján terjedt - már rég az enyészetéi, azonban ősi örökségünk (talán még Belső-Ázsiából származó!) utolsó hírmondóiként ma is szép számban állnak itt olyan, ember alakú fejfák, melyek valaha általánosak voltak a magyarság szállásterületein. Fejrészük valóban emberfej nagyságú és mívesen megmunkált. E fejfák legrészletesebb leírásával Morvay Péter foglalkozott, bárki elolvashatja az Ethnographia című folyóiratban (1958, 69. évf. 53-69- oldal). A továbbiakban olyan összefüggésekre szeretnék rámutatni, melyekről nevezett kutatók nem szóltak, mert vagy nem figyeltek fel rájuk, vagy nem tartották fontosnak. A Kárpát-hazában még fellelhető gombos fejfákról többségük úgy vélekedik, hogy török kori képződmények. E fejfák létét arra a szokásra vezetik vissza, hogy egykor a csatában vagy párviadalban elesettek fejét levágták, kopjára tűzték, majd temetéskor ezt szúrták a hanthoz sírjelül. Vélekedésük helytállónak tűnik, hiszen Székelyföldtől a Rábaközig férfisírokon valóban sok helyütt láthatunk ilyeneket. Nemrégiben, a Szilágyságban járva, Sarmaságon magam is lefényképezhettem még pár tucatot. A börvelyi temető azonban kilóg a sorból, itt ugyanis az ember alakú fejfa a női sírokat jelöli - a férfiaké csónak alakú! Ezek a gombos fejfák ráadásul vaskosabbak is, mint a másutt láthatók. Tájolásuk és - házaspárok esetén - egymás mellé helyezésük rendje is honfoglalás korabeli vagy még annál is régebbi. Hasonlóan Árpád-kori templomainkhoz meg a környék csónakfejfás temetőihez e sírok mindegyike keletelt, azaz keletnyugati tájolású, s minden fejfa nyugatra néz. A börvelyi gombos fejfák női mivoltának bizonyításakor szólnunk kell még a házaspárok egymás mellé helyezésének rendjéről is. Ha odaálíunk egy ilyen páros sír mellé, s a fejfákkal egy irányba nézünk, tapasztalhatjuk, hogy a nő fej fája mindig a férfiétól jobbra áll. Az életben viszont szakrális szituációkban (például esküvőn) ma is a bal oldal a nőé. Még László Gyula mutatott rá bodrogközi ásatásai során, honfoglalás kori temetők vizsgálatakor ezen ősi temetési szokásra, vagyis a bal és a jobb oldal felcserélésére. Fentiekből még ma is sok minden visszaigazolható s bemutatható a börvelyi temetőben. Nem szabadna veszni hagyni, hiszen - mint említettem - ezeréves örökségünkről van szó! ■ Ozsváth Sándor
