Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-08-05 / 31. szám
6 4i 2012. augusztus 5. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Petőfi hite ► Július 31-én volt a magyar irodalom kiemelkedő alakja, Petőfi Sándor költő eltűnésének-halálának 163. évfordulója. Ilyenkor érdemes kicsit megállnunk, a verseit összegyűjtő köteteket leporolnunk és ennek a kivételesen tehetséges és igen-igen fiatalon kivételes életművet ránk hagyó poétának az életútján elgondolkodnunk. Petőfi nem volt úgynevezett vallásos költő, de azért volt hite és emberszeretete. Ha néha elfogták is kételyek, csakhamar ismét megnyugodott, mert az Isten fogalmával az igazságosság és célszerűség fogalmát is egyesülve látta. Keserves vándorlásai, csalódásai közben is rádöbbenhetett, hogy valaki őrködik felette; hogy az emberi sors irányítója nem lehet vak véletlen még ákkor sem, ha a valóság megdöbbentő és elkeserítő. Nemcsak azt ismerte el, hogy Isten jelöli ki az ember hivatását, hanem azt is, hogy tőle függ a történelem alakulása. Petőfi az olvasás és írás első leckéit Félegyházán, a katolikus iskolában kapta, alig ötévesen. Fél év múlva a kecskeméti evangélikus iskolába került, aztán - rövid szabadszállási kitérő után - tovább Sárszentlőrincre, Pestre, Aszódra, Selmecbányára, végül Pápára. Ez utóbbi város életének, költővé válásának és nem utolsósorban Petrovicsból Petőfivé válásának meghatározó helyszíne lett. Szabadszállás a gimnáziumra való felkészülés időszakát jelentette, ezután két évig tanult a sárszentlőrinci evangélikus algimnáziumban. Első meghatározó olvasmányélményei a bibliai történetek voltak, de meglehetősen korán kezdte beleásni magát a költészetbe is. A következő állomás, Pest, a nagy távolság már jelentős ugródeszka volt a gyermek Petőfi számára. Ezt a környezetet azonban nem szerette; meggyőződhetett viszont piarista szerzetes tanárainak haladó gondolkodásáról. Alig tizenhárom éves, amikor ismét evangélikus iskolába, Aszódra került. Derűsebb, kiegyensúlyozottabb lett. A fő tárgyban, a latinban, valamint a magyar fogalmazásban (és verselésben!), nemkülönben a rajzban kimagaslóan teljesített - a legjobbak sorába emelkedve. Itt született az első költemény (Búcsúzás), tanárának, Koren Istvánnak címezve. (A verset a tanár úr őrizte meg az utókornak.) Drága Tanító úr, ki fáradhatatlan iparral A tudományokban jártassá tenni akartál Bennünk’, vedd végső együttlétünkben ezen pár Búcsúszót, mert elválunk sok időre te tőled! 1838. augusztus végén már a Selmecbányái líceum kapuját lépte át. Keserves időszak következett: félévi vizsgái rosszul sikerültek, megbukott. S ekkor érte súlyos csapás a családot is, az eladósodás. Az evangélikusnak keresztelt Petőfi ekkor - fehér vászontarisznyával a nyakában, hóviharban - nekivágott az országnak. Igazából nem tudta, mi akar lenni. Kivételes szerepre hivatottnak érezte magát, de a szerep még nem volt világos előtte: színész vagy tán - komolyan-komolytalanul - egyházfi (?): „... betértem tehát egy-pár katholikus plébánoshoz, s hogy némi pénzsegélyt csikarjak ki tőlük, azzal ámítottam őket, hogy a váci püspökhöz megyek, s ott a katholikus vallásra akarok áttérni, mert a lutheránusokat gyűlölöm..” Megtagadva lutheránus hitét ingerülten jelentette ki: „Nem akarom, hogy csak a vallásom miatt is talán tótnak tartsanak..!’ A költő abból a társadalmi rétegből származott, melynek népi vallásosságát a felvilágosodás egyáltalán nem érintette. Anyjától örökölnie kellett valamit a szlovákság misztikus hajlamaiból; egy annyira nyílt, lírai személyiség, mint Petőfi, lehetetlen, hogy ne lett volna fogékony a „halhatatlanság intimációi” iránt. „Embert szerettünk és Istent imádtunk” - írta Karácsonkor című versében. És egy ember, aki annyira csordultig tele volt szívvel, emberi jósággal és a tisztaság kultuszával, feltétlenül meg kellett, hogy érezze a transzcendenst az erkölcs és humánum belső útmutatásaiban. Petőfi a szó általános értelmében nem volt vallásos. Hitének energiáit transzponálta valami másra, vagyis - mai szóhasználattal élve - a maga módján volt vallásos. Azt az áhítatot, rajongást, önfeláldozási vágyat, amelyet a hívő Isten lábához helyez, ő a szabadságnak szentelte. Amint a keresztény lélek mindent hitén keresztül él meg, és a Biblia értékrendszeréhez mér, hasonlóképpen Petőfi a világot a szabadság jegyében élte át. Szabadságvallása korában nem volt elszigetelt jelenség. A19. század közepén ezt hirdette Lamennais abbé, ennek volt költője az angol Shelley. Kossuth Lajos beszédei és hírlapi cikkei szintén vallásos bibliai pátosszal beszéltek szabadságról és függetlenségről. De Kossuth nem volt misztikus, és számára a függetlenség fontosabb volt a szabadságnál. Történelmi tény, hogy Kossuth és Petőfi igen rossz véleménnyel voltak egymásról, nem szenvedhették egymást. Sok fontos kérdésben eltérő, sőt ellentétes álláspontot foglaltak el. Sokszor igen sértő módon nyilatkoztak egymásról. De 1848-49 legnagyobb fordulataiban „összezártak”, minden személyes haragot félretettek. Az ő példájukat látva értheti meg az ember, mennyire fontos lenne napjainkban is követni nemzedéktársuk, a „haza bölcsének” nevezett Deák Ferenc nagy mondását: „Szeressétek jobban a hazát, mint amennyire utáljátok az ellenségeiteket!” S ezzel párhuzamban: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknakfiai..!’ (Mt 5,44-45) Petőfi ismerte a Bibliát, és merített is belőle költészetében. Költői képrendszerének kialakulására színező hatással lehetett, verseiből kitűnik, hogy gyakran forgatta. Oláh Gábor 1909-es, Petőfi képzelete című írásában érintette ez irányú felfedezéseit. Szerinte Petőfi költészetében a „képzelet társító játéka” mutatta a könyvek könyvének hatását; az iskolában tanult bibliai történetek alakjai, jelenetei elevenedtek meg költészetében, különösen hazafias verseiben. A Biblia hatására mutat, hogy az általa használt képek közül a legtöbb ószövetségi, mégpedig Mózes és a Bírák könyvéből való, az Újszövetségből pedig Jézus személye és a Golgota szomorúsága indította meg. Nézzünk erre egy-két példát: Röpül az úti por... című versében Szendrey Júliáért vívott harcát az első emberpár sorsához hasonlította: „Elűztek tőled, szép paradicsomkertem, / De nem angyal, aki ott őrt áll előtted..!’ Az örök embergyilkolás ösztönét Káin és Ábel sorsával példázta, a csillagokat egy keserű téli éjszakán „Ábelszivekfölfeccsent vérének” (Téli éj) látta. Azután Noé, Mózes, Józsué, Illés, Sámson alakja lett nála egy-egy gondolat hordozójává. Sokat csalódott édesanyjáról írta: „Kiküldözéd, mint / Galambját Nőé, a reményeket;/De teljesülés / Zöld ágával meg egy sem érkezett!’ (Anyám, anyám...) A Vesztett csaták, csúfos futások! című verséban Izráel kivonulását festette és fordította szabatos párhuzammal át a magyarság sorsára - buzdításul kitartásra: Induljatok Százezrével, miljomjával A szolgaság Egyiptomából A szabadsági Kánaánba, Mint Mózses népe hajdanába! Nekik volt, van nekünk is istenünk, Ő fog vezetni tűzoszlop képében, S az ellenség kiomló vére lészen A vörös tenger, melyen átmegyünk! Ugyanez a kép elevenedik meg A XIX. század költőiben: Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Újabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelé A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé. „Pilátusaihoz” a kiskunokhoz intézett levelében bibliai példával hányta szemükre kisszerűségüket: „A zsidók hajdan Mózes idejében az isten helyett egy aranyborjút imádtak, de ti még lejjebb süllyedtetek - ti egy ólomszamarat imádtatok’.’ Az Újszövetségből a kereszthalált halt Jézus alakja, a keresztfa lelhető fel költészetében mint a legnagyobb fájdalmak szimbóluma (Kereszt): Kereszt jutalma a fáradságoknak, Mindenfelé keresztet osztogatnak. Aranykeresztet tűznek a fejedelmek Jobbágyaik mellére; a földmivesnek Oszt a természet búzakereszteket... Fakereszt illet, megváltók, titeket! A hóhér kötele című regényének hőse szintén hasonló képet fest: „...lelkem kiszenvedett, keresztre húzta a fájdalom, és lett körülötte sötétségnek sötétsége, mint Golgotán, mikor az isten fia feszíttetett meg’.’ Az 1848. februári francia forradalom idején Lajos Fülöp elkergetését ahhoz hasonlította, mint amikor Krisztus kikergette a kufárokat Jeruzsálem templomából. A szabadszállásiakhoz írt nyilatkozatában Krisztus megbocsátó igéjét vette száj ára: „...ti ellenséges kezet emeltetek rám, én baráti kezet nyújtok tinektek; követem a szentirást, mely azt mondja: a ki kővel hajit utánad, hajíts te vissza kenyeret..!’ 1848. június derekán volt a költő számára kudarccal végződött képviselő-választás, mely nem múlt el nyomtalanul benne. A csalódásai nyomán gondolkodásában bekövetkező változások tükre egyik legismertebb epikai költeménye, Az apostol. Egy forradalmár életét írta meg születése napjától haláláig, pontosabban kivégzéséig. A költő teljes mértékben azonosult Szilveszter életének, sorsának egy-egy fordulatával, eszméivel. Petőfi művével a magát ámító népet kívánta felrázni aléltságából. Ezért harsogta oda az apostolát meggyalázó tömegnek a költemény utolsó jelenetében: Nem volt elég a Krisztust megfeszítned, Minden megváltót megfeszítesz hát? Boldogtalan, százszor boldogtalan nép! Szilvesztert ugyanúgy megrugdalták, leköpködték, mint annak idején Jézust, s hasonlóképpen követelték halálát. Az utcán tartóztatták le, tíz év börtön után kiszabadulva meglepetten tapasztalta, hogy a világ semmit nem haladt célja felé, sőt az emberiség visszafejlődött, az ő családja széthullott. Egy újabb bibliai szimbólum, a szőlő megjelenítésével fogalmazza meg a tanulságokat. Az Ószövetségben a szőlő - mint példázat, hasonlat vagy jelkép - újra és újra felbukkan, s a próféták messiási szimbólummá tették. A szőlőtő - mint Jézus Krisztus és a keresztény hit szimbóluma - az evangéliumi kezdetektől fogva (Jn 15,1—3) a vallásos művészet főmotívuma. A szőlő - mint minden tavasszal újra kihajtó, fontos kultúrnövény - az újjászületés jelképe is. S ezt Petőfi jól tudta: A szőlőszem kicsiny gyümölcs, Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék. A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs, S ha a kis szőlőszemnek egy nyár Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, Amíg megérik? Ha a parányi szőlőszemet sok százezer napsugár érleli, a föld, a „világ” mint „nagy gyümölcs” megéréséhez sok ezer vagy millió év szükségeltetik. A sorok között a földet érlelő sugarak maguk a „nagy lelkek” akik igen kevesen vannak, és rövid életűek. Petőfi szerint ilyen volt Jézus, és ilyen az ő hőse, Szilveszter is. S végül e nagy lelkek öröklétének hite a késő századok szabad nemzedékeinek emlékezetében marad fenn: S megemlékeztek a győzelmesek Ama szentekről és nagyokrul, akik A szolgaságban szabadok valának, És hirdették az igét... A végítélet is hangsúlyt kapott Petőfinél. Az Ítélet című versét Dániel könyvének pogány uralkodója, Nebukadneccar álma (Dán 2,1-49) ihlette az emberi történelem végkimenetelének „rettenetességéről” a múlt és a jelen sötét, drámai ábrázolásáról. Petőfi elismerte, hogy Istentől függ a történelem alakulása; sokszor elgondolkodott azon, hogy mi értelme van a történelemnek, hogy „Honnan jövénk, hová megyünk?’’, hogy a világ „fog-e örökké állani, / vagy egykor semmiségbe száll?” (Bölcselkedés és bölcsesség). Az alábbi következtetéseket vonta le Az Ítélet című versében: A történeteket lapozám s végére jutottam, És mi az emberiség története? vérfolyam, amely Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki, És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig. Azt ne higyétek, hogy megszűnt már. Nincs pihenése A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében. Vértengerbe szakad majd a vér hosszú folyója. Rettenetes napokat látok közeledni, minőket Eddig nem látott a világ; s a mostani béke Ez csak ama sírcsend, amely villámnak utána A földrendítő mennydörgést szokta előzni. Látom fátyolodat, te sötét mélytitku jövendő, És, meggyujtván a sejtés tündéri tüzét, e Fátyolon átlátok, s attól, ami ott van alatta, Borzadok, iszonyodom, s egyszersmind kedvre derülök És örülök sziláján. A háború istene újra Fölveszi páncélját s kardját markába szorítván Lóra ül és végigszáguld a messze világon, És a népeket, eldöntő viadalra, kihíja. Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembefog állni: A jók s a gonoszak. Mely eddig veszte örökké, Győzni fog itt a jó. De legelső nagy diadalma Vértengerbe kerül. Mindegy. Ez lesz az Ítélet, Melyet Ígért isten, próféták ajkai által. Ez lesz az ítélet, s ez után kezdődik az élet, Az örök üdvesség; s érette a mennybe röpülnünk Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni. Ezek a gondolatok foglalkoztatták igazán Petőfit. Megrettenhetett attól, hogy a jó és a gonosz küzdelme talán örökös, és abból nincs végső szabadulás; meglegyinthette a kétség, hogy „mivé' lesz a föld?”, ha „megfagyasztják a jéghideg szivek” (Mivé lesz a föld?). A megváltás tervének lényege, a „kérdések kérdése” a boldogságkeresés, a végső igazság a Világosságot! című költeményében is megjelent: ...S hány volt, ki más javáért A vért kiontá Saját szivéből, S nem lett jutalma! De mindegy; aki áldozatnak Od’adja életét, Ezt nem díjért teszi, De hogy használjon társinak. S használ-e vagy sem? A kérdések kérdése ez, És nem a „lenni vagy nem lenni?” Használ-e a világnak, aki érte Föláldozá magát? Eljő-e a kor, Melyet gátolnak a roszak S amelyre a jók törekednek, Az átalános boldogság kora? S tulajdonképen Mi a boldogság? Hisz minden ember ezt másban leli; Vagy senki sem találta még meg? Talán amit Mi boldogságnak nevezünk, A miljom érdek, Ez mind egyes sugára csak Egy új napnak, mely még a láthatáron Túl van, de egykor feljövend. Bár volna így! Bár volna célja a világnak, Bár emelkednék a világ Folyvást, folyvást e cél felé, Amíg elébb-utóbb elérné! Nem a világgal kell elsősorban békében élni, hanem a saját lelkiismeretünkkel - üzeni nekünk Petőfi. A költő viharos gyorsasággal száguldott végig az életen, de e viharos száguldás útján olyan sorokat hagyott hátra, amelyekben mély lélek van. Vegyük fel útjáról ezeket a sorokat, és tanuljunk a szenvedélyes poétától szelídséget, alázatot. ■ Kerecsényi Zoltán
