Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-07-22 / 29. szám
2 ■m 2012. július 22. FORRÁS I -1 > í f \ . > * » I / ' ■ t Evangélikus Élet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 7. VASÁRNAP - APCSEL 13,44-49 Feloldható feszültségek Oratio oecumenica Mennyei Édesatyánk! Köszönjük neked minden ajándékodat, azt, hogy ellátsz testi és lelki javakkal. Nyisd meg szemünket a hozzánk közel lévők nyomorúságának meglátására, adj együttérző szívet és bátor, cselekvő hitet. Segíts meglátnunk és teljes szívvel hinnünk, hogy te nemcsak erre a rövid földi életpályára hívtál minket, hanem a veled való örök közösségre. Már akkor fáradoztál értünk, amikor még meg sem születtünk, Krisztus Urunkat már akkor elküldted, hogy meghaljon bűneinkért, és feltámadjon megigazulásunkra. Igéddel és szentségeiddel hívsz minket az örök életre. Köszönjük azokat a szolgáidat és hozzátartozóinkat, akiken keresztül elért bennünket az üdvösség evangéliuma. A legnagyobb csoda ezen a földön, hogy mi is meghallhattuk hívó szavadat, és befogadhattuk a világ Üdvözítőjét. Munkáld és újítsd meg hitünket, hogy világunk sokféle baja, reménytelensége között is tudjunk örömhírt mondó követek lenni. Könyörgünk gyülekezeteinkért, egész egyházunkért, hogy hűséggel tölthessük be legfőbb hivatásunkat: az örök életre készülők közösségeként szavainkkal és tetteinkkel hirdessük a megtérés és az új élet szükségességét. Add nekünk mindenkor Szentlelkedet, hogy bizonyságtételünket a te erőd járja át. Különösen is könyörgünk most azokért a fiatalokért, akik a Szélrózsa találkozón átélhették a veled való közösség áldásait. Add, hogy bátran és egyértelműen elkötelezzék magukat melletted, hogy felismerjék, teljes öröm van tenálad. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen. SEMPER REFORMANDA „A jó vagy rossz ház nem teszi az építőt jóvá vagy rosszá, hanem a jó vagy rossz építő épít rossz vagy jó házat. És általában: egyetlen mű sem teszi a mestert olyanná, amilyen ő maga, hanem a mester teszi a művet olyanná, amilyen ő maga. Ez a helyzet az ember cselekedeteivel is: amilyen ő maga, akár hívő, akár hiteden, olyan a cselekedete is: jó, ha hittel, rossz, ha hitetlenséggel tette. De nem lehet megfordítani: hogy amilyen a cselekedet, olyanná lesz az ember is, hívő vagy hiteden. A cselekedetek ugyanis nem tesznek hívővé, tehát igazzá sem. Ellenben ahogyan a hit tesz hívővé és igazzá, úgy a cselekedeteket is a hit teszi jóvá. Mivel tehát a cselekedetek semmit sem tesznek igazzá, és az embernek igaznak kell lennie, mielőtt jót cselekedhet, ezért nyilvánvaló, hogy egyedül a hit az, amely a személyt kizárólag Isten kegyelméből, Krisztus által, az ő igéjével méltóképpen és elegendőképpen megigazítja és üdvözíti, és ezért a keresztyén embernek egyeden cselekedetre, egyetlen törvényre nincs szüksége az üdvösséghez, mivel hite által szabadon és önzedenül tesz mindent, amit tesz, semmiféle előnyt vagy üdvösséget nem igényelve, hanem - mivel már elegendő java és üdvössége van Isten kegyelméből hite által - egyedül Isten tetszésére.” M Luther Márton: Értekezés a keresztyén ember szabadságáról (Prőhle Károly fordítása) A VASÁRNAP IGÉJE Aki olvassa ezt a történetet, nem kis perpatvar közepébe csöppen. Pedig azt gondolhatná bárki, hogy az egyház a béke és a nyugalom szigete. És lám, már az első egyháztörténeti feljegyzések - ilyen mai igénk is - arról tanúskodnak, van itt feszültség éppen elég. Volt is, már a kezdetek idején is, és van ma is. Az egyház nem a hibátlanok, hanem a szentek gyülekezete. A szenteké - nem erkölcsi értelemben, hanem - abban az értelemben, hogy Istenhez, a Szenthez tartoznak. S ha valóban hozzá tartoznak és nála megmaradnak, oldódik a feszültség, rendeződnek a dolgok. Nem biztos, hogy úgy, ahogyan mi tervezzük, elképzeljük, akarjuk. Ha azonban figyelünk az Úristenre, és nem magunk akarjuk „uralni a terepet” akkor működőképes megoldás, érdemi feszültségoldás születhet. (A mai evangélium - egészen más vonatkozásban - szintén arról beszél, hogy az Úr közelében megoldódnak egyébként megoldhatatlannak látszó problémák. Még a négyezer ember is jóllakott hét kenyérből.) Történetünk szerint majdnem az egész város összejött, hogy Isten igéjét hallgassák. Alig elképzelhető szituáció a mai, szekularizált társadalomban! Vagy mégsem? Elgondolkodtató téma ez egy olyan korszakban, amikor hatalmas keresztény rendezvényekről hallunk, vagy ilyeneket látogatunk. Kirchentag, Reménységfesztivál, Szélrózsa találkozó, missziói nap... Ezre-Sokféle istentisztelet van. Nemcsak a liturgikus fegyelem sajnálatos fellazulásának következményeként, hanem a sajátos és új helyzetek kialakulása miatt is. Sokféle igény fogalmazódik meg, sokféle lehetőség kínálkozik. Van, amikor istentiszteletnek nevezik, pedig csak valami hasonló, nem egy esetben csak istentisztelet-pótlék. Van, amikor beszélgetésnek, előadásnak vagy játékos programnak indul, és istentisztelet válik belőle. Hol van az istentisztelet és a vallásos program (rendezvény) közötti határmezsgye? Lehet-e az ember olyan szűkkeblű, hogy azt mondja, csak a megszokott, ismert felépítésű, tradicionális templomi alkalom nevezhető istentiszteletnek; vagy lehet-e olyan nyitott, hogy istentiszteletnek fogad el mindent, amiben egy kis imádság, igehirdetés vagy valamiféle apró lelki megmozdulás található? A nyár a változatosság ideje. Sok helyen tartanak szabadtéri istentiszteletet - gyönyörködve a természetben s rácsodálkozva a teremtő Isten különleges ajándékaira. Német területen igen közkedvelt az úgynevezett hegyi istentisztelet. Magas hegyek erdei tisztásain, fennsíkok sziklaszirtjein gyülekeznek össze imádságra, énekre, igehallgatásra és úrvacsorái közösségre. Kirándulók összejönnek, és a templom zárt falai helyett a végtelen érzetét adó teret élvezve élhetik át az Istennel való találkozás élményét. két, tízezreket, olykor még többeket megmozgató események. Nagy lelkesedések, nagy élmények, néha csalódások, kiábrándulások. Látványos reklámok, hónapokig tartó szervezés, nagy felhajtás, örömteli találkozás az egyik oldalon. Kétkedés, fejcsóválás, a „fesztiválkereszténység” megkérdőjelezése a másik oldalon. Igénk szerint a zsidókból váltott ki nagy ellenkezést az apostoli igehirdetés és a lelki tömegjelenet. Máshogy gondolták a hit gyakorlását, továbbadását, a vallásgyakorlatot általában. Elteltek hát irigységgel, káromkodva kontrázták Pál prédikációját. Pál és Barnabás nem szeppent meg, mert nem a magukét mondták. Isten igéjének szolgái voltak „csupán”. Nem tudták nem mondani a rájuk bízott evangéliumot. Bátorságuk nem önbizalomból táplálkozott, hanem a hit bizalmából, az ige erejéből. Ahol az ige megszólal - ott szinte „természetes” az ellenkezés is. Mi ugyanis szeretnénk rendelkezni afölött, ami hangzik, s szeretnénk magunk irányítani a dolgokat, eseményeket, folyamatokat. Isten igéjét azonban nem lehet röghöz kötni, de keretek közé szorítani sem. A szél - az igét igévé tevő Szentlélek - fúj, ahol (és ahogy) akar... (Jn 3,8) Nem sajátíthatja ki sem egyén, sem nép, sem más közösség. Isten szól - elsősorban kiválasztott népét szólítja meg. Lehet foglalkozni azzal, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, népekkel, akik/amelyek nem hallják az igét, de az igazi kérdés az, hogy mi hallgatunk-e rá, vagy ellenkezve elutasítjuk. „Természetes” az ellenkezés - állítottam. Az, hiszen az ember a maga útját akarja járni, nem az Istenét. Lehet, hogy ideig-óráig tetszetős az Is-A Balaton mellett kialakítottak egy strandmissziós sátrat. Sajátos, különös hely, ám nagy lehetőség arra, hogy szokadan környezetben, szokatlan résztvevőkkel, de létrejöhessen a találkozás. Konferenciák záró istentiszteletét is nem egy esetben a megszokottól eltérő környezetben tartják: udvaron, kertben, erdőben, romtemplomnál stb. A környezet jelzi a rendkívüliséget, de mi a helyzet a tartalommal? Itt is a változatosság uralkodik? Milyen változáson megy át a forma, s a megváltozott forma megfelel-e az istentisztelet legfőbb kritériumainak? Fogalmazhatnánk így is: mi a „minimumfeltétele” annak, hogy egy alkalmat (egyházi rendezvényt) istentiszteletnek lehessen nevezni? Az istentisztelet alapvető feltétele, hogy az emberi keretekben és emberi igyekezet eredményeként ne emberi tartalmak (gondolatok, megfogalmazások, szokások és események) kerüljenek elő, hanem az Isten szava, cselekedete, áldása. Minden istentiszteletet előkészítő lelkésznek vagy közösségnek egyik legfontosabb feladata, hogy nyitott legyen: felfelé. Az istentisztelet ugyanis első renden nem vallásos öüetparádé, nem is kegyes „show-műsor”, és végképp nem magunk formálta ájtatosság vagy egyházi program, hanem alkalom, amelyen Isten közeledik, megszólít, cselekszik, magához akar ölelni. ten akarata, de amikor a lényegről van szó, szembefordulunk. Az ő gondolatai nem a mieink. A miénk nem az övé. A mi utunk az önző, többet akaró, kényelemszerető, elismerést és dicsőséget kereső ember útja. Az ő útja a kereszt útja, a másokért élés és égés útja, az Isten dicsőségét kereső és megadó út, az önzetíen és megmagyarázhatatlan szeretet útja. Ez az, amit ösztönösen, romlott emberi mivoltunkból adódóan elutasítunk. Isten különleges ajándéka, ha hitet ébreszt szívünkben, amellyel váltót állítva az ő útját járjuk, és teljesen rábízzuk magunkat. Minket, zsigerből ellenkező embereket hívott el, szólít meg az Isten. Ha nem utasítjuk el, feltárul előttünk az új világ. A választott nép elutasította, Isten azonban még szélesebbre nyitotta a kaput, tárta szét hívogató, magához ölelni akaró karját. Ahol Isten igéje hangzik (látványos fesztiválokon és csendes házi bibliaórán, nagy templomban és szórvány-istentiszteleten, a tömegkommunikációban és testvéri beszélgetésben), ott - az ügy természeténél fogva - feszültség alakul ki. Néha külső, de mindenekelőtt belső feszültség. Bennem, az emberben, aki védekezik Isten igéje ellen. Olykor közvetlenül, máskor pedig simulékonyabb stílusban, de ellene mondunk az Istennek. S ez azután külső ellentétekben is, súrlódásokban, sőt akár veszekedésekben is megnyilvánul. Isten népének közösségi életében is. Ez a gonosz alattomos munkája. Hála Istennek, nem csak az igének és az Istennek lehet ellene mondani. Az ősi keresztelési liturgia manapság ismét előkerült kérdése - „Ellene mondotok a sátánnak?" - arra utal, Isten közeledése nagyon sokféle és sokszínű. Számtalan módon, formában érkezik, sokféle ismert (például bibliai) mondatban és sok váratlan megfogalmazásban szólal meg. Sok újszerű és meglepő pillanat hozhatja az Úr érkezését, mégis vannak bizonyos módok és csatornák, amelyeket az Úristen - népének tapasztalata szerint - rendszeresen használ. Ez pedig az ige és a szentségek. Ahol Isten szava hangzik (felolvasva vagy meghirdetve), ahol a szentségeket Krisztus rendelése szerint osztják - ott istentisztelet zajlik. Erre tanít minket névadó hitvallásunk is. De gondolhatunk a legősibb istentiszteleti tudósításra Az apostolok cselekedeteiről szóló könyv második fejezetéből, ahol négy jellemzőről olvasunk: együtt voltak az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádságban (ApCsel 2,42). Luthernek a torgaui várkápolna szentelési prédikációjában elhangzott híres gondolata, hogy az istentiszteleten nem más történik, mint hogy az Isten szól hozzánk igéjében, és mi válaszolunk rá. Azaz létrejön a párbeszéd. Ez a dialógus az istentisztelet lényege. Nem biztos, hogy csak szavakkal történik. (Luther nem a prédikációt emelte ki, és az úrvacsorát tette másodlagossá ebben a mondatban, hanem a szavakban zajló és a szavak nélkül is élő párbeszédet hangsúlyozta.) Erre van hát szükséhogy Isten meghívottal tudatos válaszként mondhatják: „Ellene mondok.” Elfogadom az Urat, és szembefordulok a gonosszal. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Mindent megtesz az övéiért, de ha válaszra sem méltatják, talál magának új népet. A „nem népemből” így lesz „népem” (lásd a bibliaolvasó Útmutató pénteki igéjét: íPt 2,10), s akik számára nem volt irgalom, azok irgalmat találnak. Nem az hát a kérdés az elvilágiasodott, egyháztól szabadulni akaró európai ember számára, hogy lesz-e még öt, tíz vagy száz év múlva egyház, hanem az, hogy én benne leszek-e Isten népében. A külső és belső feszültségben élő vallásos embereknek szomorúság, az Isten „műsoron kívül” választott új népeinek pedig örömhír az ige. Pedig Isten mindenki számára evangéliumnak szánta. Igénk „happy enddel” zárul, így olvassuk: „ Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban” Bárhogy alakulnak is a demográfiai mutatók, bármiképpen folytatódik az elvilágiasodás, bármilyen módon fújják az ellengőzt, az Isten igéjét nem akadályozza meg semmi. Ha az Isten szólni akar, meg is fog szólalni. Ahol pedig befogadják, ott élet támad: bennük és körülöttük rendeződnek, helyükre kerülnek a dolgok. Ott valósággá válik az örök élet. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) Imádkozzunk! Urunk, Istenünk! Add nekünk az élet igéjét. Add, hogy felrázzon, kimozdítson helybenjárásunkból, megmutassa az élet útját, a megbékélés útját, a rendeződés útját. Jézust, a testté lett Igét add nekünk. Ámen. RÉGI-ÚJ LITURGIKUS . c a cmt günk ahhoz, hogy az istentisztelet istentisztelet legyen. Az istentisztelet feltételezi a gyülekezet jelenlétét is. Nem papi produkcióról van szó, hanem Istennek és népének ünnepéről. Egyéni elcsendesedésre szükség van, de az nem pótolja az egyház istentiszteletét. Isten közösségre teremtett minket: vele és egymással való közösségre. Amikor egy kollégium (Luther Otthon) lelkészeként dolgoztam, mindig úgy bocsátottam el nyári szünetre a diákságot, hogy a templomra nincs kiírva: Szabadság miatt zárva. A nyár az oldottabb élet, de nem a lazaság időszaka. A szabadság, a kevésbé „hajtós időszak” nem arra jó, hogy eltávolodjunk Istentől, hanem hogy feltöltekezzünk Isten sokféle ajándékaival, az ige energiájával, az úrvacsora életerőt adó eledelével. Keresztény mivoltunkból - remélhetőleg - nem megyünk szabadságra. Ezért fontos, hogy keressük az istentiszteletet. Ne érjük be csupán pótszerekkel. Keressük az igazit! Otthon is. Útközben is. Nyaralás idején is! ■ HK E V A N G É 1 L 1 K U S É 1 L 1 E T . H U Nyári istentisztelet
