Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-07-15 / 28. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2012. július 15. !► 13 Egy levél margójára Válaszgondolatok Szilas Attila nyugalmazott evangélikus lelkésznek az EvÉlet június 17-i számában megjelent levelére Nagytiszteletű Lelkész úr jó szándékkal írt, aggodalmat sugalló, de kategorikus kijelentéseket is tartalmazó levele („... egyébként Karthágót el kell pusztítani!” 15. o.) számtalan gondolatot ébresztett bennem. Hiszem, hogy másokban is. Hosszú és mély vitába szállhatnék a konfirmáció védelmében, ám nem szeretnék. Tény - és nagy baj -, hogy frissen konfirmált gyermekeink jelentős része azt érzi, hogy az egyházával való kötöttebb kapcsolata a konfirmációval véget ért. Önmegvalósító korunkban ez akkor is így van, ha „az illetékesek”- gondolom: a lelkész és a család - azt mondják, hogy „ez nem befejezés”. Ez még inkább így van akkor és ott, ahol egyházunk tanításait „még a felnőttek is alig ismerik”. Tudjuk a választ arra, hogy a fiatal és a középkorú felnőttek egy részének vallási, egyházi ismeretei miért hiányosak. Azt is tudjuk, hogy velük szemben szinte kizárólag az öreg- vagy aggkorban lévő felnőttek tudják még ma is a konfirmációra tanultakat. Még szó szerint is idézik, pedig ők is tizenkét-tizenhárom éves korukban konfirmálkodtak. Az is igaz, hogy „konfirmandusaink számot adnak Isten igéjének és az egyház tanításának ismeretéről”. (Legalábbis a tananyag szintjén, sokak előtt téve tanúbizonyságot, s ez nem kis dolog!) Azt azonban már nem merném kimondani, hogy „a hitnek semmi köze a bemagolt ismeretek elsajátításához ésfelmondásához!’. Nem tudhatjuk ugyanis, hogy konfirmációja pillanatában ki részesült a hit kegyelmében. Ám azt sokak hitvallása tanúsítja, hogy hitük naponkénti megújulásában milyen nagy szerepe volt konfirmációjuknak. Nem egy testvérünk életének lett a vezérfonala konfirmációi igéje. Az sem vitatható, hogy felnőttkori hazaszeretetünkben milyen szerepet játszik a gyermekkorunkban megszerzett igazi történelemismeret. Az is igaz, hogy a legjobban a gyermekkorunkban megtanult helyesírási szabályok maradtak meg emlékezetünkben, éppen úgy, mint az egyszeregy. Az pedig főképp nem lehet kétséges, hogy a családban gyermekkorunkban megtanult szokások és magatartásformák egész földi életünk meghatározói lesznek. lövőnkhöz szükséges, hogy ismerjük keresztyén hitünk igazságait. A megismerési folyamatnak szép állomása a konfirmáció. Nem kell megszüntetni egyik részét sem! Mellette - és nem helyette - azonban valóban legyen „bátorságunk valami mást” is adni vagy kérni! Olyat, amivel bevonjuk és nem „konfirmáljuk ki” gyermekeinket a gyülekezet életéből. A ma társadalmában ezt nem könnyű elérni, de a lelkészek és a szülők összefogásával nem lehetetlen! A levél utolsó sorában az író azt közli: fél, hogy „jövőnk sem lesz, csak konfirmációnk”, ha nem lesz bátorságunk valamit kezdeni vele. Fájdalmas szavak! Úgy tűnik, mintha a konfirmáció lenne az a rossz, amely jövőnk elvesztéséhez vezet. Hessegessük el ezt a következtetést! Nem a konfirmáció az ok, hanem a társadalomból ránk és gyermekeinkre ragadt közömbösség, a csapból is folyó „minden fontosabb” szemlélet. Ezért tapasztaljuk egyre gyakrabban és szomorúbban, hogy még a konfirmációra is nehéz összegyűjteni a gyermekeket. Ha erről is lemondunk, akkor még távolabb sodródik egyházunktól ifjú nemzedékünk, s ami ennél is nagyobb baj: Istentől is. ■ Dr. Jani János Kormányrendelet az egyházi költségvetési céltámogatások felhasználásáról ► Megjelent az egyházi költségvetési céltámogatások felhasználásának szabályairól szóló kormányrendelet a július 3-i Magyar Közlönyben. A jogszabály rendelkezik az egyházi közgyűjtemények és közművelődési intézmények, illetve a hittanoktatás támogatásáról, valamint az ötezernél kevesebb lakosú településeken szolgáló egyházi személyek jövedelempótlékáról. A kormány megállapítja, hogy az állam támogatja az egyházak által fenntartott levéltárak, könyvtárak, múzeumok és más gyűjtemények működési, gyarapítási feladatait, a meglévő állomány restaurálását, rendszerezését, közhasználatuk biztosítását, valamint az egyházi közművelődési intézmények működését. A jogszabály rendelkezik arról is, hogy az előfinanszírozásként folyósított támogatást meghatározott arányok szerint, normatív jelleggel osztják fel az ilyen típusú intézményt fenntartó egyházak között, ezek az arányok azonban az egyházak kezdeményezésére megváltoztathatók, ha az általuk működtetett közgyűjtemények, közművelődési intézmények száma, működése vagy szolgáltatási köre a változást indokolja. Az egyházak belső szabályaik szerint döntenek a nekik biztosított költségvetési támogatás felhasználásáról a támogatás céljának megfelelően, és az összeggel elszámolnak az érintett évet követő január 31-ig. A kormányrendelet szól arról is, hogy a hittanoktatás állami támogatását felerészben a tanulói csoportszám, felerészben pedig a tanulói létszám szerint osztják fel arányosan az egyházak között, azzal a kitétellel, hogy egy hittancsoport létszáma nem lehet kevesebb hét főnél. Ezt a támogatást előfinanszírozásként folyósítja az állam, három egyenlő részletben. A kormányrendelet megállapítja: az egyházak jogosultak az ötezernél kevesebb lakosú településeken szolgáló egyházi személyek állami jövedelempótlékára, valamint a teljesen lezárt zsidó temetők fenntartásának, a nem zsidó hitközségek tulajdonában álló lezárt zsidó temetők fenntartásának, illetve a használatban lévő zsidó temetők felújításának állami támogatására. Kitérnek arra is, hogy az egyház egy egyházi személy részére legfeljebb egy településen ellátott szolgálat címén folyósíthat jövedelempótlékot, amelynek összege a mindenkori minimálbér hatvan százalékát nem haladhatja meg. A támogatást előfinanszírozásként adja az állam. N MTI Szól a harang! irgalmasan bánok ezerízig azokkal, akik szeretnek engem..” (sMóz 5,10) Amikor a statisztikák a keresztyénség kríziséről beszélnek, amikor az egyház agóniáját fogalmazzák meg, akkor meg kell állni egy kis időre, és el kell gondolkodni, hogy jogos-e vészharangot kongatni, s ha igen, akkor van-e visszaút. Mivel nem vagyok szociológus („Suszter, maradj a kaptafánál!), én csak saját tapasztalataimra tudok támaszkodni, azok pedig arról beszélnek, hogy olykor sajnos megszakadnak a család keretében azok a kegyelmi vonalak, amelyeket az alcímben választott ige az Isten ígéreteként tár elénk. Nyilván nem az Úr változott meg, nyilván nem az ő szíve keményedéit meg! Sokkal inkább az embernek szóló parancsok megszegésében kell az okokat keresni. Megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a Biblia a gyermekek hitbeli nevelésének felelősségét a szülőkre, elsősorban az apára helyezi. Ebből a szülőkre nézve megkerülhetetlen kötelezettségből kell kiindulnunk a kérdés tárgyalásakor. Kell, hogy legyen a családnak is „papja” aki felelősségénél fogva - ha kell, időt és energiát nem sajnálva - képezi is magát azért, hogy gyermekei számára igaz, világos, határozott irányt tudjon mutatni, gyermekei komoly kérdéseire komoly választ adni Isten és az élet dolgaiban. Először is otthon kell kialakítani az „istentisztelet” azon formáját, amely könnyedségében is végtelenül komoly, és a gyermekek mindenkori fejlettségét figyelembe véve számukra is érthető. Otthon kell megismertetni a gyermekkel, hogy jó dolog Isten jelenlétében lenni, Igét olvasni, azt megbeszélni, imádkozni, énekelni és őszintén, kölcsönösen elmondani azt, hogy mi van a szívünkben. Otthon kell megalapozni azt, hogy Isten jelenlétében jól érezhetjük magunkat. Jézus azt ígéri: ha ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében, ő ott van. Tehát a szülőre rótt felelősség nem merül ki abban, hogy elküldi csemetéjét a gyermek-bibliaórára, gondolván, „ott biztosan nem ragad rá rossz”; de abban sem, hogy hetente nyakon csípi a lurkót, és azt mondja: „Édes fiam, akár tetszik neked, akár nem, velem jössz a templomba!” A szülő mint a hitbeli nevelés letéteményese azt is elérheti, hogy nyiladozó gyermeke korán nyitottá váljon arra, hogy részt vegyen olyan alkalmakon, ahol a számára már egyre izgalmasabbá váló kérdésekre további válaszokat kap. Csakis így érhető el, hogy a már Krisztust szívükbe fogadó ifjak konfirmáljanak! Egyetlen lelkész sem ismeri jobban a gyülekezet gyermekeit, és egyetlen lelkész sem tud a gyermekek bizalmába jobban beférkőzni, mint az Istennek elkötelezett apa és anya. A lelkész és gyermektanító csak hozzátehet valamit ehhez, de helyettesíteni nem tudja. És a valóban keresztyén családi lét azt is kimunkálja már korán, hogy a gyermek számára érték legyen az Isten népével való méltóságteljes közösség, az istentiszteleti együttlét. Mert a gyermek már csak olyan lény, aki ugyan szeret „hülyéskedni”, de titokban legalább annyira szeretné, ha már nagynak, komolynak, megbízhatónak tartanák, ha megbíznának benne. Ezt éli meg akkor, amikor a gyülekezet felnőtt tagjai „elviselik őt” Egy kicsit ő is felnőtté lesz. A gyermek ellenállását elsősorban a szülők részéről mutatkozó spirituális közömbösség indukálja. A feszültség, amelyet a család „vasárnapi léte” és „hétköznapi léte” közötti ellentmondásban érzékel. Az a gyermek ugyanis, aki otthon a szülein keresztül „megízlelte, hogy jóságos az Úr”, a gyülekezetben is ezt fogja keresni hülyéskedés helyett. Kell, hogy gondolkozzunk erről! Kell, hogy imádkozzunk ezért! Kell, hogy Istennek tetsző választ adjunk! Kell, hogy újat kezdjünk! Mert szól a harang. ■ Lázár Attila HIRDETÉS Válogasson az első magyar platformfüggetlen online újságosstand kínálatából, olvasson számítógépen, táblagépen vagy okostelefononl DIGITALSTAND www.digitalstand.hu Olvassa az Evangélikus Elet digitális változatátl Újra rendelhető! Szabó Lajos (szerk.): Tarts, Uram, a kezedben - Személyes szavak presbiterekhez A presbitérium szolgálatba indulásának ünnepi pillanata fontos és szép esemény egy gyülekezet életében. Azoknak különösen is sokat jelenthet ez a nap, akik esküt tettek, és szívükben sok tervvel és ötlettel, de önmaguk jövőbeli szolgálatára gondolva legalább ennyire izgatottan és kíváncsian indulnak el az oltár elől. Nekik szeretne ez a fotókkal illusztrált könyv lelki erőforrást, biztatást, erősítést és bátorítást adni presbitertársak és lelkészek írásain és imádságain keresztül. Az első oldalon található emlékeztető kitölthető emléklapként a gyülekezeti lelkész aláírásával, de személyes útravaló is lehet a szolgálatba most indulók vagy az új ciklusban is tovább szolgálók számára egyházunk mindhárom püspökének áldásával. A kötetet az Evangélikus Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológiai Tanszéke és Intézete készítette. Megrendelhető az alábbi elérhetőségekem Luther Kiadó, 1085 Budapest, Üllői út 24.; fax: 1/486-1229; e-maik kiado@lutheran.hu; honlap: www.lutherkiado.hu.
