Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-12-23 / 51-52. szám
Evangélikus Élet KRÓNIKA »II» i ' t í * » ' 2012. december 23-30. » 21 Szolgáló életek Emlékezés két diakonisszára „Nékem az élet Krisztus és a meghalás nyereségf (Fii 1,21) A száz évvel ezelőtt, december 17-én született Dúl Etelka diakonissza testvér nemcsak ennek az igének a szellemében élt, de kiskőrösi síremlékéről is ez a bibliai idézet köszön vissza ránk, amelyet még maga választott. Kis család nem adatott meg számára, de nagy családja nevében most tisztelettel és a régi szeretettel emlékezem rá születésének centenáriuma alkalmából. A „szürke eminenciások” „nemecsekek” nélkül - csupa kisbetűvel - sem társadalmunk, sem egyházunk nem építkezhet. így volt ez a múltban, és hiszem, hogy így van ez ma is. Közülük egy volt ő, akiben nem volt igazán semmi „különleges”. Életének ékköve talán sziklaszilárd hite lehetett. Anyai nagyszülei és édesanyja már ötéves korában templomba vitték, és - saját visszaemlékezései szerint - már tizenhárom éves korában személyes megváltója lett Jézus. A Fébé-diakonissza testvéreket 1925-ben ismerte meg, és ettől kezdve csak az egyházban és az egyháznak élt. Tizenöt évesen már vasárnapi iskolát vezetett, majd konferenciákra járt. Mély elhivatottságot érzett, hogy diakonissza legyen. A nőiszabó-szakmát tanulta ki, és vizsgázott is belőle kitűnőre a Kiskőrösi Ipartestületben. Édesanyja súlyos betegsége, valamint saját betegségei miatt csak 1940 decemberében lett diakonissza. Eleinte ő vezette a varrodát, ezután betegeket ápolt a Margit-kórházban (1941). Ezt gyülekezeti munka követte először Tiszaföldváron, majd Soltvadkerten (1941-42). A legnehezebb háborús években 1943-tól Óbudán a gyülekezet ötvenfős leányotthonát vezette. Az otthont végül teljesen szétágyúzták, lakói sokáig óvóhelyen húzták meg magukat, majd a lányok hazamentek, Etelka pedig az anyaházba, Hűvösvölgybe. 1946-ban Kiskunhalason Túrmezei Erzsébet testvérrel együtt leány-népfőiskolát vezetett - szabni-varrni tanított, és az étkeztetést vezette. 1946-47-ben Nyíregyházán a gyülekezet szeretetotthonának vezetője volt, a kórházi beteglátogatás szolgálatát végezte, és szervezte a gyermekétkeztetést százhúsz főre. Ezt követően bonyhádi szolgálati helyén leányinternátust vezetett mint nevelő, majd Mátraszentistvánon, az egyházi üdülőben - ahol hosszabb időre árvaházi, gyenge, beteges gyermekeket üdültettek, akik ott is jártak iskolába - hitoktatást végzett alkalmi segédlelkészi megbízatással. 1949-51-ben Szarvason dolgozott, ő volt a vezetője a gyülekezet árvaházának, ifjúsági órákat tartott, hitoktatást végzett tanyai iskolákban. Diakonisszává 1950. november 19-én szentelték föl. Igéje 2Kor 4,10 volt. Mint erről személyes feljegyzéseiben is megemlékezik: életének ez volt a legnagyobb öröme. 1951 novemberében a Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesületet az állam feloszlatta, ami nagy-nagy szívfájdalmat jelentett számára. „De Urunk a legnehezebbhez is ad erőt! Ha száz életem volna is, mindegyikkel csak őt szolgálnám!” - írta visszaemlékezéseiben. Egész további életében hálával gondolt vissza diakonisszaként töltött szolgálati éveire. A feloszlatás után hetvenöt éves édesapjához tért haza Kiskőrösre, és „elölről kezdte az életet"; varrt, tüdőkórházban ápolt három műszakban, végül egészségügyi nyugdíjas lett. Betegségei súlyosbodtak, magányában kedves igéje adott erőt: ,Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el." (2Kor 12,9) Dúl Etelka testvérünk, nagynénénk, keresztanyánk megtalálta helyét és hivatását az életben, abban szíwellélekkel kiteljesedett. Gondoljunk csak bele, mekkora csapás lehetett számára, amikor ettől a hivatástól a hatóságok egy tollvonással eltiltották! Micsoda erő kellett ennek elviseléséhez! Kedves énekeivel, az Óh, Jézus, kincsem, vigaszom és a Győzelmet vettél, óh, Feltámadott kezdetűekkel kísértük őt utolsó útjára Kiskőrösön 1995 februárjában. Emlékét továbbra is szívünkben őrizzük. ■ Dúl Katalin Csapó Margit testvér Fébé-diakonisszaként hatvanhárom éven keresztül végezte hűségesen diakóniai és igehirdetői szolgálatát egyházunkban. 1916-ban született Malomsokon, módos parasztcsaládban. Huszonhárom éves korában lépett be a Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesületbe. Felszentelése alkalmával ezt az áldó igét kapta: „Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rólad!” (Zsolt 55,23) Hosszú élete során sok terhet kellett hordoznia, de mindig hálaadással vallott Isten gondviselő szeretetéről. Ápolónőként először a budapesti Margit-kórházban, majd Kassán dolgozott. 1945-ben Kiskőrösre került, ahol öt diakonissza társával a gyülekezet óvodájában, szeretetotthonában és a Fébé papír- és könyvkereskedésében szolgált. A gyülekezetben szervezett bibliaórákon sokan részesedtek igehirdetéseinek áldásában. 1951-ben a kommunista hatalom önkénye a katolikus szerzetesrendekkel együtt a Fébé-egyesületet is feloszlatta, ingatlanait elvette. A diakonisszáknak is le kellett vetniük a „szürke testvérruhát” és gondoskodniuk kellett megélhetésükről. Margit testvér „civilben” is diakonissza lelkülettel szolgálhatott tovább a kiskőrösi gyülekezetben. Eleinte csak irodai munkát és kántori szolgálatot végezhetett, de később házi bibliaórákon is vezette a beszélgetést. Kerékpáron, motoron, majd autón kereste fel a tanyákat, látogatta a magukra maradt öregeket. A szórványokban istentiszteleteket is tartott. Közben megélhetése érdekében szőlőt kapált, zöldséget termelt, betegeket ápolt. Szolgálatához tartozott, hogy igés lapokat írt és festett, amelyeket látogatásai alkalmával a betegeknél hagyott. Ezeket sokan ma is Bibliájukban őrzik. Nagy öröme volt, hogy 1996-ban Hirdessétek az Úr hatalmas tetteit! címmel megjelent hét bibliai tárgyú színdarabja. Ezek előadása a szereplők és a gyülekezet számára mély lelki élményt nyújtott. Nyolcvanadik születésnapján a kiskőrösi gyülekezet és a helyi újság is megemlékezett odaadó, önzetlen életéről. Ezután egyre romlott egészsége; tüdejét rák támadta meg. 1998- ban úgy döntött, hogy beköltözik a kiskőrösi gyülekezet Jó Pásztor-szeretetotthonába. Amíg tudott, az otthon kertjében dolgozgatott, igével vigasztalta társait, és alkalmanként reggeli áhítatot és bibliaórát tartott. 2002 karácsonyán ért áldásos földi életének végére. ■ Madocsai Miklós Négyszáz éve született „az evangélikusok prókátora” Wittnyédi István (1612-1670) emlékezete ► Ma már nemigen szoktuk használni a prókátor szót. A Pallas nagy lexikona szerint a latin procurator szóból származik; ennek jelentése: „képviselő, gondviselő”. Innen van, hogy a prókátor kifejezéssel régebben az ügyvédeket illették. Az alábbiakban egy olyan ügyvédről emlékezünk meg, aki sokaknak, egyházunknak és hazánknak is prókátora volt. Megérdemli, hogy felidézzük alakját. Wittnyédi István 1612. december 20- án Sárvárott született. Apja, Wittnyédi János Nádasdy Tamás kancellár udvarában jobbágyból lett udvarbíró, sőt a család legbensőbb megbízottja is. A fiú Sárvár után Csepregben, majd Sopronban tanult. Sopron jegyzője Munkáját Csepregben kezdte, 1638- tól azonban már Sopron jegyzője volt. Az 1637-38-as pozsonyi országgyűlésen soproni követként vett részt. 1640-ben lépett házasságra Endresz Zsuzsannával. Első „küzdelme” is ekkor zajlott, amikor is Draskovich György győri püspök jezsuitákat akart a városba betelepíteni. Wittnyédi a városi tanáccsal együtt tiltakozott ez ellen, de eredménytelenül. Egyre többször kellett a várost is képviselnie, és egyre többen fordultak hozzá egyéni ügyeikkel is. Hosszú pereskedést kellett folytatnia azért is, mert a Szent Mihály-templomot az evangélikusok használták, de a katolikusok a harangozásért pénzt követeltek. „így szerepel Wittnyédink a városnak minden fontosabb ügyeiben mint jegyző, mint jogi képviselő” - írja Pay r Sándor Muzsaji Wittnyédi István című nagy dolgozatában (Protestáns Szemle, 1905/17. szám). Wittnyédi az 1646-47-es pozsonyi országgyűlésen is Sopron követeként volt jelen. Tagja volt a protestáns bizottságnak is. Érdemes megjegyezni: ez az országgyűlés iktatta törvénybe a linzi békét, amely szerint a jobbágyoknak is szabad vallásgyakorlatuk van, és a protestánsoktól elvett templomokból kilencvenet vissza kell (kellett volna!) adni. Wittnyédi ezután a várostól elválva a megye szolgálatába állt. Egyházunk prókátora Ekkoriban az evangélikusság addigi patrónusai közül sokan visszatértek a katolikus hitre. Ez történt a Batthyány, a Nádasdy és több más neves és nemes család ekkor élő nemzedékével is. Eközben Wittnyédi - 1649-től - több országgyűlésen megyei követként vett részt. Bőkezűen segélyezte az iskolákat és a tanulókat, a külföldre induló egyetemi hallgatókat is. Több evangélikus gyülekezet érdekében is fellépett. „így az isteni gondviselés a főurak, a grófok és bárók hitehagyása után a középnemesség soraiból támasztott dunántúli kerületünknek ismét bátor lelkű, áldozatkész oszlopembereket. A Vittnyédiek, Ostffyak, Telekesi Törökök voltak ebben az első sorban. Ők tették magukévá a kerület dolgát, midőn még a kerületi felügyelő díszes állása szervezve sem volt egyházunkban” - olvashatjuk Payr Sándor 1924-ben kiadott, A dunántúli evangélikus egyházkerület története című művében. „Ki ítélhet pedig engemet azért meg, hogy religiómat igyekezem jó igazsággal, tehetségem szerint vármegyémen kívül is segítenem?” - írta egy levelében maga Wittnyédi a nádornak. Ugyanis 1647-ben a nezsideriek Lippay Gáspár birtokos ellenében Wittnyédi biztatására hívtak prédikátort, s így ő a népet „rebellissé”, lázadóvá tette - hangzott ellene a vád. Nem tudjuk felsorolni mindazoknak a gyülekezeteknek a nevét, ahol hasonló módon igyekezett segíteni, hogy hangozzék az ige. De abban is fontos szerepe volt, hogy 1649-ben Kőszeget, Borostyánkőt, Fraknót, Kismartont más városokkal együtt visszacsatolták Magyarországhoz. „Munkamezeje mindig tágabb Ausztriától, Horvátországtól, sőt Velencétől, Bécsen, Sopronon és Pozsonyon át, fel Liptóig, Árváig, Eperjesig, sőt Erdélyig, hol itt, hol ott fogjuk ezt a fáradhatatlan, a tettvágy miatt nyugtot nem lelő férfiút úton találni” - írja Payr a már említett dolgozatában. De otthon, Sopronban is dolgozott, bár a kapcsolat közötte és a város között lazult. Az ügyvéd „hat magyar származású egyén” eltartását kérte a városi tanácstól. Ez volt az előkészítése a régi német-latin gimnázium mellett egy új magyar gimnázium megindításának. 1657-ben az intézet el is indult. Wittnyédi szerint az iskola fő célja a protestáns lelkésznevelés lett volna. Egyébként neki is voltak „alumnusai”, gondozottak akiket itthon és külföldön taníttatott, s akikből ugyancsak lelkészeket és tanítókat akart képeztetni. Neki magának hét gyermeke született, közülük hárman kisebb korukban meghaltak. A haza védőügyvédje Később a soproniak sem lelkesedtek már érte. „Grober unger”-nek, goromba magyarnak nevezték sokan. S valóban, magyarságáért még goromba is tudott lenni. Szolgálatának súlya is egyre inkább áttolódott politikai szintre. Az említett második országgyűlésen, amelyen részt vehetett, megismerkedett Zrínyi Miklóssal. Zrínyi mondotta ki: „A protestánsok szabadsága és az ország szabadsága egy alapon sarkallik.” 1662-ben pedig Zrínyi és a protestánsok között olyan barátság alakult ki, amely az ország vezetésének „gyanús” volt. „Wittnyédi a maga vezérét és urát II. Rákóczy György halála után a nagy Zrínyiben ismerte fel” - olvassuk Payr Sándor már említett dolgozatában. Zrínyinek a pereiben pedig Wittnyédi volt a képviselője. Ezekben az években hazánkban egyre elkeseredettebb lett a hangulat. A szentgotthárdi német-török csata a németek javára dőlt el. Mégis, 1664-ben Vasvárott olyan békét kötöttek, amely a töröknek kedvezett. Lassan kibontakozott a „Wesselényi-féle összeesküvés” más magyar főurak részvételével. Ebben Wittnyédinek is volt közvetítő szerepe, sőt a leleplezés után két olyan levelet találtak, amelyben arról esett szó, hogy ő és hite szerint evangélikus népünk is elkötelezett a „lázadásban”. „Visszajövet szemben voltunk a zsolnai, rajeczi és túróczi főpásztorokkal, mindenütt magánosán conferáltuk a dolgot. Superintendens uraimék is mindenütt nagy titokban az egész ekklézsiát disponálták...” - olvassuk az egyik levélben. Hogy erről a „lázadásról” volt-e szó, vagy talán a levél is koholt, ma már nem tudjuk eldönteni. Az azonban tény, hogy kemény megtorlás következett. A főurak közül négyet kivégeztek, evangélikus népünket pedig „rebellisnek” lázadónak mondták ki. Azután következett a protestáns lelkészek és tanítók beidézése előbb Lőcsére, majd Pozsonyba - ha nem mondtak le hivatásukról, és nem ígérték meg, hogy elhagyják hazájukat és hitüket, akkor kivégzéssel fenyegették őket. Akik nem írtak alá semmiféle ígéretet, azokat elhurcolták gályarabságra. Ez azonban már egy másik, szomorú történet. Zrínyi Miklóst még 1664-ben egy vadászat alkalmával vadkan ölte meg. Wittnyédi is jelen, a közelében volt. 1670-ben, tehát még a megtorlás évei előtt Wittnyédi István is meghalt Pozsonyból hazatérőben Nezsiderben. A felelősségre vonást ezzel itt elkerülte, már Isten ítélőszéke elé jutott. Mi pedig Isten iránti hálával emlékezhetünk a soproni prókátorra, egyházunk és hazánk ügyének védelmezőjére. ■ Keveházi László
