Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-12-16 / 50. szám
2012. december 16. • 3 ÚT/TÁRSm Szeretet és erő Zsolt 62,6-13 Ünneplő Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! Pára életünk újabb állomásához érkeztünk. Nem jelentős állomás ez, csak mi tartjuk olyan nagyra azt, hogy újra elmúlt egy év. S ha ezt az évet is mérlegre tennénk, biztos, hogy könnyűnek bizonyulna. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem érdemes végiggondolni. S nem is azt, hogy nem érdemes visszaemlékezni az elmúlt év eseményeire, csupán azt, hogy miközben mi mérlegeljük a mögöttünk hagyott esztendőt, emlékezünk mindarra, amit megtehettünk, ne feledkezzünk meg arról, hogy Isten színe előtt - coram Deo - állunk. Nincs más jellegzetessége - keresztyén szempontból - ennek az estének, csak ez: Isten előtt állva csendesedünk el, és neki adunk hálát azért, ami jó volt, vagy ami jóra formált, és tőle kérünk bocsánatot arra, amit elrontottunk, vagy amit akarata ellenére tettünk. Ehhez nagyon jó segítséget ad a zsoltáros. Istennél való elcsendesedésre hív, hogy bízzunk benne! A zsoltárban szinte refrénként csendül fel újra és újra, hogy csak Istennél csendesül el az ember lelke. Szent Ágostonnak - Augustinus egyházatyának -, a 4-5. század nagy alakjának jól ismert gondolata juthat még eszünkbe e szavak hallatán, aki ezt mondta: „.. .nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.” Rá kell ébrednünk, hogy milyen igaz ez. Mi minden nyugtalanít bennünket? Nem hinném, hogy közöttünk akár csak egyvalaki is lenne, aki azt mondaná, hogy semmi nem nyugtalanítja, és az életében minden a legnagyobb harmóniában van. De azt sem hinném, hogy most sorolni kellene, hogy mi minden nyugtalanít, mert az Isten ma is azzal akar segíteni, hogy megmutatja a békesség útját: Istennél csendesül el a lélek. S ez nem azt jelenti, hogy majd csak akkor lesz nyugodalmunk, ha meghalunk, ahogy az ember ezt olykor gondolja. Nem! Hanem azt, hogy az Isten közelségében az ember minden belső nyugtalansága feloldódhat és megoldódhat. Az Isten jelenlétében a zakatoló gondolataink, amelyek nem hagynak aludni, az aggódó lelkünk, amely nem hagy békén, a félelemben élő lelkünk, amely ezért inkább támad, hogy az erejét fitogtassa - egyszer csak megtalálja a csendet. Nem a síri, őrjítő csendet, hanem a lélek békességét megteremtő csendet. Egy svéd írótól olvastam egy gondolatot, amely valahogy így szólt: „A túlnani világ nélkül az itteni világ vigasztalan talány.” S valóban ez a vigasztalan talány az Isten jelenléte nélkül mit sem ér. Olyan ez, mintha egy hajléktalannak elektromos hősugárzóval akarnánk komfortosabbá tenni az életét, nem gondolva arra, hogy csak éppen az a hely hiányzik, ahol bedugja a hősugárzót a konnektorba. Vigasztalan talány számára, hogy mit kezdjen a hősugárzóval. Nem megoldás, nem segítség. Tehát az ember semmiben sem talál segítséget, amit Isten nélkül akar az élete megjobbítására fordítani. Ezért van szükségünk a csendre, az Isten előtti megállásra, arra, hogy az Istenben - ahol valóban megtörténhet ez a csoda - megnyugodjon a lelkünk. Mert az Isten jelenléte ugyan mindig arra emlékezteti az embert, hogy az élete semmi, pára, kicsiny és könnyen szétfoszló, mégis ő a megtartó. A zsoltáros erős várnak, sziklának nevezi az Istent, biztos oltalomnak. De eszünkbe jut a zsoltár szavait hallva a Luther éneke nyomán itt magyar földön kialakult evangélikus köszönésünk is. „Erős vár a mi Istenünk” - mondjuk büszkén és öntudatosan, csak éppen arról feledkezünk meg, hogy erős várra éppen azért van szükségünk, mert mi magunkban gyengék, erőtlenek lennénk. Nem azért épített várakat az ember, mert mindennél erősebbnek érezte magát, hanem azért, hogy a félelmében legyen egy biztos hely. Mondjuk tehát örömmel: Erős vár a mi Istenünk, aki a gyengeségünkben és pára életünkben is óv. Megvéd, és amikor nagyon sebezhetők vagyunk is, akkor is menedéket jelent; amikor mindentől félünk, amikor inunkba száll a bátorságunk, amikor bénít a sikertelenség, amikor elesettek vagyunk, akkor is biztos oltalom! „Mindannyian lehullunk, de mégis van egy, aki ezt a hullást végtelenül gyöngéden a kezében tartja” - írja egy helyen Rilke. Hát ebben az óévi templomi csendben - az Isten színe előtt megállva - éppen erre a megtartó, biztos kézre hagyatkozhatunk rá még jobban! Istennél való elcsendesedésre hív, hogy az Isten erejében és szeretetében reménykedjünk! A csendben megálló ember nagy felfedezése ez: Istennél van az erő és a szeretet. A szeretet nem gyengeség, még akkor sem, ha olykor nagyon gyengéd megnyilvánulásai vannak is. Az Istennél van az erő és a szeretet. Tehát erejét sohasem agresszorként használja, és nem céltalan erőfitogtatással akarja a mindenhatóságát megmutatni. Erejét elsődlegesen áldásra, segítésre, az ember számára nyújtott vigaszban akarja megmutatni. Az az igazán erős, aki le tud hajolni, aki kicsi mer lenni, mint egy apa, aki a néhány éves kisfiával elkezd - játékból - birkózni, és feszülő férfierejében ott van a fia iránti gyengédség, és az ölelése nem szorító, hanem védő ölelés. Isten kezében volt a most lezáruló évünk is! Mindenestül. Könnyeivel és mosolyaival, erősködéseinkkel és gyengeségeinkkel. Sikereinkkel és kudarcainkkal. Lépéseinkkel és megtorpanásainkkal. S amikor az Isten színe előtt így állunk, akkor csak hálásak lehetünk megtartatásunkért! Ámen. Bence Imre A 2013. év igéje: „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az éljövendőt keressük. ” A Zsidókhoz írt levél 13,14 i m 0 É Te - hoz - zád száll fel é - ne - künk Há lát a - dunk ma min - de - nért, * m Év al - ko - nyán, jó Is - te-nünk! Mit tét - tél gyér-me - ke - i - dért. 1 két, te m $ e-rőt, e-gész-sé - get, Ál- dást, minden jót és szé- pet m-4-É Ad - tál nekünk, hű Te-rem-tő, Bűn ha-tal-má-ból —IÉ É m is megmentő- Té-ged zen-günk, ö-rök Is - ten! 2. Száll az idő s az alkalom, Légy velünk, égi irgalom, Mert sok jót elmulasztottunk, Míg csak magunkra gondoltunk. Testvér baját meg se láttuk, Mindig magunkat sajnáltuk, Bűnt bánni rest volt a szívünk, Ám más hibáján törvényt ültünk - Szánj meg minket, örök Isten! 3. Kőszívűnket megtörheted: Hús-szívként szolgáljon neked. Add sziklazúzó igédet: Új évben legyen új élet. Szétszórt lelkünk tedd egésszé, Téríts minden jóra késszé, Hogy általunk a jövendőt Formáld: a boldog új esztendőt - Áldj meg minket, örök Isten! Evangélikus énekeskönyv 177 - Tehozzád száll fel énekünk Dallam: Jövel, Szentlélek Úristen (229) • Bodrog Miklós (1929-2009) Babits Mihály Karácsonyi ének Mért fekszel jászolban, ég királya? Visszasírsz az éhes barikára. Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt: mégis itt rídogálsz, állatok közt. Bölcs bocik szájának langy fuvalma jobb tán mint csillag-űr szele volna? Jobb talán a puha széna-alom, mint a magas égi birodalom? Istálló párája, jobb az neked, mint gazdag nárdusok és kenetek? Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt: kezed csak bús anyád melléért nyúlt... Becsesnek láttad te e földi test koldusruháját, hogy fölvetted ezt? s nem vélted rossznak a zord életet? te, kiről zengjük, hogy „megszületett”! Szeress hát minket is, koldusokat! Lelkűnkben gyújts pici gyertyát sokat. Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk törékeny játékunkat, a reményt. A nem átlagos koszorú Az első adventi koszorú elkészítése Johann Wiehern hamburgi lelkészhez köthető, aki az északnémet diakónia jelentős alakja volt. A 19. század közepén nem a mai „takarékos”, négyfényes változat készült, hanem a vasárnapokat egyegy nagyobb piros, a hétköznapokat egy-egy kisebb fehér gyertya jelezte. Mivel advent első vasárnapja november 27. és december 3. között mozog, ezért a gyertyák száma 22-28 között változott. Ma ekkorák ritkán készülnek családi vagy gyülekezeti használatra. Sokan a stájerországi Mariazell főterén lévő, több mint 10 méter átmérőjű, 24 gyertyás koszorút tartják a legnagyobbnak. Útitárs-infó
