Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-12-16 / 50. szám
Londoni magyar karácsony Budai beszélgetés Sárközi Mátyás íróval Kedves Olvasó! Újra itthon, Magyarországon. A sűrű londoni ködből a téli tavaszba érkezett november végén. A Litea könyvesboltban türelmetlenül várták olvasói, nemcsak színes, érzékletes prózája, de a dedikáláshoz járó vidám történetek miatt is. Sárközi Mátyás a tragikus sorsú Sárközi György és Sárközi Márta fia, Molnár Ferenc unokája. Az 195Ó-OS forradalom bukása után telepedett le Angliában. Dolgozott a Szabad Európa Rádió, majd 1966-tól a brit közszolgálati rádió, a BBC magyar osztályának munkatársaként. Több mint negyven éve jelennek meg írásai: hazai ifjúságának emlékeit és az angliai magyar emigráció mindennapjait éppúgy megidézte köteteiben, mint nagyapja házasságait, de tollhegyre tűzte például a kommunista diktatúra irodalompolitikáját is. A várbeli találkozó után kérdeztem egy pohár vörösbor mellett - elsősorban új könyvéről. A Párban magányban című kötet dokumentumregény Babits Mihály és Török Sophie házasságáról.- Ezrével írnak regényeket házaspárokról, házastársi viszonyokról - mondja mosolyogva. - Rendszerint arról van szó, hogyan viszonyul a férfi a nőhöz, hogyan simul össze egy kapcsolat. Illusztris nagyapám azt mondta egyszer: a házasságban nagyon fontos, hogy mindkét fél jó színész legyen, és jól játssza el a szerepét. Ha ismert párról ír az ember, akkor még izgalmasabb a feladat. Tíz éve érlelődött bennem az új könyv, amikor egyszer csak azt láttam, hogy Onagy Zoltán - nagy rémületemre - elorozta előlem a témát: megírta Babits és Török Sophie házasságát... Gyorsan beszereztem, elolvastam, és megnyugodtam: nem egészen arról szól, amiről én írni akartam.- Milyen volt ez a kapcsolat ?- Egy nagyon félszeg, harmincöt éves költőt - aki már irodalmi személyiség, a Nyugat szerkesztője - váratlanul letámad egy nő, aki jóval fiatalabb, nem jó költő, és célja, hogy a költőfejedelem felesége legyen! Babits élete utolsó harmadában sok betegséggel küszködött, és akkor derült ki, hogy ez az asszony - eredeti nevén Tanner Bona - odaadó feleség is tud lenni, aki ápolja haldokló férjét, minden nehézségben mellette áll. Kellett is egy ilyen társ, mert sok gond nehezedett Babits vállára, gondoljunk csak a Baumgarten-díjjal kapcsolatos bonyodalmakra. Többféle dokumentumból: naplókból, magánfeljegyzésekből, memoártöredékekből és versekből formáltam meg az élettörténetüket, amely bár egyedi, de ha végigolvassuk, látjuk, hogy általános érvényű.- Ön a Sztehlo Gábor alapította „gyermekköztársaság ”, Gaudiopolis, azaz Örömváros polgára volt. Milyen emlékeket őriz az embermentő evangélikus lelkészről?- Köztudomású, hogy Sztehlo Gábor, mint a protestáns Jó Pásztor Egyesület lelkésze, 1944-ben azt a megbízást kapta, hogy kapcsolatai révén próbáljon üldözötteket menteni. Úri házakhoz beprotezsálva, tíz-tizenötönként, a Svájci Vöröskereszt anyagi segítségével több száz zsidó gyereket mentett meg. A Várban két helyen is volt ilyen „intézet”. Ezek rendszerint katonatisztek, arisztokraták, jómódú nagyiparosok, kereskedők házai voltak, ahol befogadták a gyerekeket. Ha nyilas suhancok becsöngettek, hogy van-e itt zsidó, akkor rájuk förmedtek: mit képzelnek, vitéz Szenczi Aladár lakik ebben a házban.- Mi történt a háború befejezése után?- A háborúban nagyon sok gyerek maradt árván, félárván. Gábor bácsi vállalta, hogy felneveli őket. így jött létre Gaudiopolis, a fiúk városa és egy kisebb leányinternátus háromszáz félárvával. Gábor bácsi az isteni szeretet nevében minden üldözöttet befogadott. Én 1946-ban kerültem a Farkastanya nevezetű, Árnyas úti nagy kastélyba. Hálótermünkben voltak megmentett zsidó és arisztokrata gyerekek, erdélyi menekültek, sőt még egy nyugatra menekült nyilasnak a fia is. A köztársaság ifjú polgárai köztársasági elnököt, minisztertanácsot is választottak saját soraikból. Bátyám, a televíziós rendező Horváth Adám volt a kultuszminiszter. (A miniszterelnöki tisztet Keveházi László későbbi evangélikus lelkész töltötte be. - A szerk.) így nevelkedtünk ott, igen jó légkörben, Gábor bácsi szeretetében fürdőzve. Nem kényszerített ránk semmiféle evangélikus hitéletet, de minden este énekeltünk. Azt is elmondta: akinek a temploma túl messze van, s egy jeges zivatarban nem jut el oda, az bemehet az ő istentiszteletére. Sztehlo Gábor a maga puritán és gyermekszerető módján apánk volt apánk helyett! Később Sztehlo nagy tiszteletű úr gyerekközösségét a Budakeszi úti épületből egyszerűen kiebrudalták, az egészet államosították.- Hetvenöt éves az idén. Készített számvetést ?- Soha nem vagyok elégedett. Nem vagyok bizonyos benne, hogy a legjobb műveket adtam ki a kezemből. Valaha középtávfutó voltam, a Vasas MÁVAG atlétikai klub színeiben. Tudom, hogy az utolsó kör előtt csengetnek, mert jön a célegyenes, és akkor bele kell erősíteni. Most kettőzött sebességgel írom új munkáimat, hogy a legfontosabb terveimet befejezzem.- Közeleg a karácsony. Milyen az ünnep Londonban?- London karácsonyra minden évben kap egy égig érő fenyőfát Norvégiától, hálából, amiért a második világháború vége felé az angol hadsereg felszabadította az országot a hitleri megszállás alól. A hatalmas fát a Trafalgar téren állítják föl. A tövében már karácsony előtt zsoltárokat énekelnek, betlehemet tesznek széles ágai alá. Az ünnep Angliában nem a szentestével kezdődik, akkor egy jó vacsora van; az angolok számára karácsony napja az igazi ünnepnap, amikor az ajándékozás megtörténik. A karácsonyfa, mondhatjuk, szinte újdonság: Viktória királynő német férje, Albert herceg hozta magával. A szokásos karácsonyi ételek a töltött pulyka, az áfonyaszósz meg a puding. Én nem cserélném el ezeket a magyar vacsorával, nálunk mindig ez utóbbi kerül az asztalra. Az éjféli misére sokan elmennek, talán a közös éneklés kedvéért. A katolikusok kisebbségben vannak, mi is a kerületi anglikán templomba járunk, nagyon kedves a gyülekezet. Ilyenkor nemcsak a megszületett Jézusra gondol az ember, hanem szeretteire is, gyermekkorára, a havas Budapestre, a legközelebbi - várva várt - találkozásra... Fenyvesi Félix Lajos Idén az advent utolsó vasárnapja és vízkereszt közötti két hétben sajátosan alakul a templomba járók naptára. Ahol minden istentiszteletet megtartanak ebben az időszakban, ott karácsony táján egymás után négy napon, majd az év végén három napon gyűlhet egybe Isten népe igét hallgatni, imádkozni, énekelni. Ez változó összetételű gyülekezetét jelent. Van egy „másnapos” réteg - nem fizikai értelemben, hanem azokra értve, akik általában minden másnap (karácsony, húsvét, pünkösd) jönnek a templomba. Ennek lehet szervezési „Megyünk?” - kérdezi Estragon. „Menjünk” - feleli Vladimir. „Nem mozdulnak” - szól a rendezői utasítás. Eredetileg így fejeződik be a reményteli várakozás kijózanító paródiája, Sámuel Beckett Godot-ra várva című drámája. Estragon és Vladimir azért vár Godot-ra, mert úgy érzik, ő értelmet és célt adna szánalmas életüknek. Tőle várják sorsuk gyökeres megváltozását. De Godot nem jön. Néha ugyan megtöri a várakozást a Fiú, akit Godot hírnökeként, útkészítőjeként egy groteszk Keresztelő Jánosnak vagy akár az egyház valamely igehirdetőjének is értelmezhetünk, de ő is mindössze annyit közöl: Godot nem tudott eljönni; késik, de egészen biztosan eljön. Ok pedig várnak tovább. Unalmas ismétlések, céltalanság, értelmetlenség, mozdulatlanság jellemzi ezt a várakozást. Ott van benne a félelem, amelyet a szereplők és minden olvasó ugyanúgy érez: Godot soha nem fog eljönni... Valóban ilyen lenne az egyház népének adventi várakozása? Céltalan, üres, értelmetlen, unalmas? Mintha ennek adna hangot Keresztelő János is, aki börtönben van, és ott hall Krisztus cselekedeteiről. „ Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?”- világos, egyértelmű adventi kérdés. Kétségtelenül megszólal benne valamiféle bizonytalanság is, de sokkal inkább őszinte várakozás és az igazság iránti nyitottság jellemzi. Keresztelő János nem Godot-ra vár, nem egy illúziót kerget, nem egy élethazugságot akar igazolni, hanem az Eljövendőt, a megígért Messiást várja, és nem fél az igazságtól. Kérdése mindössze arra vonatkozik, hogy ez az Eljövendő - akiről a próféták azt hirdették, hogy kérdéseinkre válasz, betegségeinkre orvosság, reménységünknek beteljesülése és életünk világossága lesz - Jézus-e, vagy valaki más? Nem kerülhetjük meg ezt a kérdést. A színházban a korábban elkészült, de már régen nem játszott előadások felidézésére, esetleges oka - ünnepi előkészületek, utazás, de akár sajátosan értelmezett tömegiszony is. Az igehirdetők számára külön feladat a sorozat végén nem rutinszerűen, hanem ezt a célközönséget is megszólítva fellépni a szószékre. Sokan élnek olyan helyzetben, hogy a nagy ünnepeken csak egy istentisztelet érhető el számukra. A szórványban lévők számára e nagy ünnepi szakasz négy pontján kínálunk elcsendesedési lehetőséget: advent, karácsony, az évváltás és vízkereszt alkalmára. Áldott ünneplést mindenkinek! Dr. Lackner Pál korrekciójára szolgál az úgynevezett felújító próba. Minden adventi időszakban szükségünk van erre nekünk is. A karácsonyt megelőző készülésben nem a várakozáson van a hangsúly. A kérdés: kit várunk? Ezért az adventi időszak nem egy „csalfa, vak remény” életben tartása, még csak nem is üres hagyományok őrzése, hanem őszinte keresés, kérdezés, önvizsgálat - abban az értelemben, amelyre Pál apostol biztat: „ Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e ?!” (2Kor 13,5a) Ki az Eljövendő, akit várunk, aki már eljött, aki folyamatosan úton van felénk, és aki el fog jönni az idők végén teljes dicsőségben „ítélni élőket és holtakat”? Keresztelő ártatlanul ül, nem sokkal később lefejezik, emberileg a helyzete reménytelen. Ilyenkor természetes még egy ilyen nagy igehirdető esetében is, hogy elbizonytalanodik. Ez számunkra is bátorítás lehet mélységeinkben. Mégsem ragad bele ebbe a helyzetbe, hanem kérdez, méghozzá attól, aki a leginkább illetékes, akire vonatkozik a kérdés, aki választ tud adni neki. Ne érjük be kevesebbel mi sem! A hívő életnek fontos eleme és tapasztalata a kételkedés, az elbizonytalanodás és a gyötrő kérdések. Csak azzal nem fordul elő mindez, aki nincs élő kapcsolatban Krisztussal. Ne tagadjuk, a mindennapjaink sokszor éppen olyan szánalmas képet festenek, mint Estragon és Vladimir élete. Elhatározzuk, hogy elindulunk, de aztán nem mozdulunk. Müyen jó, hogy a megígért Messiás, Jézus Krisztus nem ránk vár, hanem ő az, aki mozdul, aki mindig úton van felénk. Értünk jön. Ez az, ami minket is kimozdíthat a céltalanságból, és megmozdíthat, elindíthat az Isten által készített cél felé. Kezdjük meg a 2012. évi adventi felújító próbát! „Megyünk?” - kérdezzük egymástól. „Menjünk!” - feleljük egyszerre. A folytatás pedig egyedül attól függ, hogy kit tekintünk a rendezőnek. Grendorf Péter Adventi felújító próba „Te vagy-e az Eljövendő' vagy mást várjunk ?” (Mt 11,3)
