Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-12-09 / 49. szám
2 41 2012. december 9. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica [Lelkész:] Mennyei Atyánk, magasztaljuk örök kegyelmedet, hogy az idők teljességében elküldted a világ megváltására egyszülött Fiadat, akinek ígéretében bízva könyörgünk most hozzád. [Lektor:] Urunk, az adventi időben is munkálkodj közöttünk Szentlelkeddel, hogy igéd gyümölcsöt teremjen életünkben, és felkészülten várjuk a számadás napját, Üdvözítőnk második eljövetelét! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Urunk, könyörgünk kishitű testvéreinkért, akik nem merik kezedre bízni életüket, és szüntelenül aggodalmaskodnak önmaguk, szeretteik és az egész világ jövője miatt. Mutasd meg nekik is szereteted hatalmát, és oszlasd el minden félelmüket, hogy teljes szívvel rád hagyatkozzanak, és megismerjék a beléd vetett bizalom békességét! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Urunk, oltalmadba ajánljuk gyülekezetünket, egyházunkat és minden keresztény testvérünket szerte a világon. Teremts egyetértést és egységet megváltott gyermekeid között, hogy amikor szent Fiad születését ünnepeljük, az egész világ felismerje benne Üdvözítőjét! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Urunk, tekints irgalommal minden emberi közösségre: védelmezd a családokat, fűzd szorosra a szeretet kötelékét a házastársak között, engeszteld ki egymással a különböző nemzedékeket! Óvd meg gyermekeinket és az ifjúságot minden veszedelemtől, és adj kegyelmi időt a világnak, hogy minden ember üdvözöljön, és eljusson az igazság megismerésére! Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Hallgass meg minket, Urunk, és add meg mindazt, ami dicsőségedet és a mi üdvösségünket szolgálja, szent Fiad, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. [Gyülekezet:] Ámen. SEMPER REFORMANDA „Zsolt 38,2: Uram, nefedd] megfelindulásodban! Ezen szavakkal való feddés értendő, amiképpen a gonosztevőt korholják. Ne ostorozz lángoló haragodban! Ez tettleg történik, mint a 2. zsoltárban (Zsolt 2,5): »Majd így szól hozzájuk haragjában« - ez a feddés szóban -, »izzó haragjában így rémíti meg őket« - ez pedig a fenyítés tettel és cselekedettel. Zsolt 38,3: Mert nyilaid belém hatoltak. Isten beszéde, amellyel az írásban korhol és fenyeget, az ő »nyilai«. Aki azokat érzi, felkiált: »Uram, ne feddj meg felindulásodban!« De csak az érzi, »akinek a szívébe hatoltak«. Ezeket a lágyszívűekbe lövi Isten. Az Isten félelme nélkül való keményszívűekről azonban lepattannak, mint a kemény szikláról; és ez mindaddig marad így, amíg az igék pusztán emberi prédikáció által szólnak, anélkül hogy Isten közreműködnék, és beléjük lőné.” M Luther Márton: A harmadik bűnbánati zsoltár (Zsolt 38) (Schulek Tibor fordítása) ADVENT 2. VASÁRNAPJA - ZSID 10,35-39 Vitorlabontás A reménységre nem kell buzdítani senkit. Emberi létünk sajátossága, hogy bízunk a jövőben. A végletes reménytelenség egyenértékű azzal a kifordult, nem emberi érzéssel, amely az öngyilkosságot szüli. A legreménytelenebb helyzetben is készek vagyunk a jövőre gondolni. Egy hajós sem indul el egy vitorlással vitorlák nélkül. Ennek ellenére életünk egy-egy döntésére készek vagyunk reménytelenül nézni. Lehet, hogy nincs értelme kibontani a vitorlákat, ha nincs szél, de minden hajós tudja, hogy egyszer majd feltámad. Miközben életünk egyik legfontosabb ereje az, hogy mindig készek vagyunk reménykedni, ha a reménytelennek ítélt helyzetek túlsúlyba kerülnek, nem pusztán megállunk, bizonytalanság fog el, elbátortalanodunk, hanem egész emberi létünk, identitásunk gyengül meg. * * * A végső reménytelenség egyik legszebb leírása Edgar Allan Poe A kút és az inga című, nyomasztó novellája. Hősünk az inkvizíció börtönében szörnyű szenvedéseket áll ki. A sötét, ablaktalan zárkában araszolgatva méri meg a falat, latolgatja lehetőségeit. Majdnem belezuhan abba a pokoli kútba, mely a cella közepén van. A rettegéstől és a kínoktól időnként elájul. Ilyenkor a körülötte levő dolgok megváltoznak. Eddig szabadon járkálhatott fogságában, most összekötözve fekszik. Felülről pedig egy hatalmas inga közeledik hozzá lassan, ereszkedve, alsó részén borotvaéles pengével. A látszólag kijátszhatatlan helyzetből a rab ügyes gondolattal menekül ki: a patkányokkal rágatja le béklyóit. Poe zseniálisan írja le a végső kétségbeesettség állapotát, nem értjük, hőse még miben reménykedik. * * * A hívő ember reménységének hajtóereje nem csupán emberi identitása. Nem pusztán az a természetes bizalom, amellyel az élet felé fordul, és amely oly könnyen nehéz helyzetek martalékává lesz. A hívő ember reménységének alapja Isten. Annak tudata, hogy nincs magára hagyva, életére vigyáznak, hogy kezdettől fogva figyelemmel kísérik minden lépését, hogy van értelme elgondolkozni jó és rossz realitásán, hogy a tetteknek súlyuk van - ez sajátos életstílust teremt az Istenben bízóknak. Ha a reménységet úgy tekintjük, mint annak a bizalmát, hogy sorsunk - függetlenül tőlünk - jóra fordulhat, és kimondhatjuk azt, hogy minden ember életének energiáját a reménykedés adja, akkor minden embert hívőnek tarthatunk. Aki vitorlásra ül, visz magával vitorlát. Aki visz magával vitorlát, reménykedik a szélben. * # * A cella hamarosan újabb poklot tartogat a rab számára. Tüzek gyúlnak, melyek a köveket felforrósítják. Ráadásul a falak lassú mozgással kezdenek összecsúszni. A fogoly számára egyetlen lehetőségként mutatkozik a kút. De minden halált szívesebben kívánna, mint a kút poklát. A mélység ott tátong előtte gúnyosan, feneketlen katlan, felfoghatatlan sötétség. Kétségbeesetten kapaszkodik a kiszögellésekbe. Minden erejét összeszedve menekül, de menekülése teljesen reménytelen. Álmainkban jelenik meg olykor ez a rémület. Körbevesz a rettegés, és nincs kiút. Miért kapaszkodik még ez az ember? Miért nem hal meg, hogy véget vessen szenvedéseinek? * * # A vitorlás példája azért kerül újra meg újra elénk, mert a Zsidókhoz írt levél mondatában a reménytelenséget, a meghátrálást azzal a szóval fejezi ki az eredeti szöveg, amely a vitorla leengedését jelenti. „De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk” De mi nem engedjük le a vitorlánkat, hogy megálljunk, hanem a reménység emberei vagyunk, hogy célba érjünk. Az olvasók sok nehéz történeten verekedték át magukat. Nyilvános megszégyenítéseket, fogságot álltak ki, és vagyonuk elkobzását viselték el. Sok ismerősük, barátjuk és rokonuk hasonló szenvedéseit voltak kénytelenek tűrni. Most a levél írója, talán a Korinthusi levélből ismert Apollós, arra biztatja őket, hogy életük alapvető vonását, a reménységet ne hagyják elveszni, ne forduljanak ki magukból, tartsák meg jövőbe vetett bizalmukat. Ehhez azonban nem elég a természetes életenergia, amely még Edgar Allan Poe hősében is él, még a mindenkiben meglevő transzcendens bizalom is kevés. Ehhez több kell! A VASÁRNAP IGÉJE * * * Aztán elérkezik az a pillanat, amikor nem lehet tovább menekülni. A forró falak nem hagynak peremet a rabnak a kút szélén. Vége minden reménynek. „Végre nem volt már fonnyadt és vonagló testem számára több egy hüvelyknyi szilárd talajnál a börtön padlójából, ahol lábamat megvethessem. Nem küzdöttem tovább, de lelki agóniám a kétségbeesés egyetlen hangos, hosszú és végső sikolyában talált kitörést. Éreztem, hogy megtántorodom a kútszélen - elfordítottam szememet... Emberi hangok diszharmonikus zaja hallott! Hangos harsonaszó, mintha sok-sok trombita hangja volna! Zordon moraj, mint ezer mennydörgés koncertje. Az izzó falak visszarándultak! Egy kinyújtott kar ragadta meg karomat, amint ájultan dőltem a mélységbe. Lasalle tábornok karja volt. A francia hadsereg benyomult Toledóba. Az inkvizíció ellenségeinek hatalmába került.” * * * A szenvedők reménye a visszatérő Krisztus. Ez a visszajövetel, adventi várakozásunk nemcsak a szenvedőknek ad vigaszt, hanem életerőt, energiát, mindig új és új vitorlabontást az útra kelőknek. A keresztyéneket nem kell buzdítani reménységre, életünk alapvető, örömünkben és bánatunkban jelen levő erőforrásunk, hogy Krisztus közel van. ■ Koczor Tamás Mi jelent az evangélikus identitás? Hitvallás szóban és zenében ► Az evangélikusság kisebbségi egyház Magyarországon. Gyülekezeteink többnyire római katolikus vagy református dominancia mellett - és leginkább szekuláris közegben - élik életüket. Ilyen helyzetben kiemelten fontos, hogy tisztában legyünk azzal, mi jellemez minket: ismerjük hitvallásunkat, sajátosságainkat, különlegességeinket. Elengedhetetlen a pozitív önmeghatározás és az önismeret. (A „nem vagyunk katolikusok” tagadó hozzáállás többnyire ismerethiányból, bizonytalanságból táplálkozik.) Egy közösség akkor vonzó a kívülállók számára, ha a tagjai egyenként és együtt, tetteikkel és szavaikkal meggyőződést, erőt sugároznak. Lehet a címben feltett kérdésre tudományos, teológiai választ adni. De szükséges az is, hogy - stabil teológiai alapról kiindulva - mindenki megfogalmazza személyes válaszát saját maga és mások számára: mi hitének középpontja, és ez hogyan nyilvánul meg gondolkodásában, napi életvezetésében. Ez az írás ilyen személyes hitélmények összegzésével próbálkozik. Számomra egyszerre fegyelmező és felszabadító, amit az Ágostai hitvallás ír: „Mert az ige és szentségek mint eszközök által kapjuk a Szentlelket, aki hitet támaszt - ahol és amikor Istennek tetszik - azokban, akik hallják az evangéliumot: azt tudniillik, hogy Isten nem érdemeink miatt, hanem a Krisztusért igazítja meg azokat, akik hiszik, hogy Isten őket a Krisztusért kegyelmébe fogadja. Hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk. (Gál 3,14)” „A bűnbánat pedig helyes értelemben e két részből áll: az egyik a töredelem, vagyis az a rettegés, amelyet a bűn megismerése kelt a lelkiismeretben; a másik pedig a hit, amely az evangéliumból vagy feloldozásból fakad, és Krisztusért hiszi a bűnök bocsánatát, megvigasztalja a lelkiismeretet, és megszabadítja a rettegésektől. Ezután jó cselekedeteknek kell következniük, amelyek a bűnbánat gyümölcsei. (Mt 3,8)” Stabil keretek, amelyek fogódzót adnak. Szabadság, hogy ne csupán elfogadjak kijelentéseket, tanításokat, hanem önállóan gondolkozzam (ebben persze benne van a tévedés lehetősége is). Lehetőség a nagykorú kereszténységre: arra, hogy időlegesen akár kétségbe is essem, de a legnehezebb helyzetekben is tudjam, nem vagyok egyedül, és van kiút. Tudása annak, hogy a jól végzett munka is istentisztelet. Felismerése annak, hogy mi a rám bízott feladat. Zenészként a szokványos út fordítottja adatott nekem: az egyházzenén keresztül jutottam el a lutheri teológiához. Emiatt érzem kivételes ajándéknak, hogy az evangélikus egyházhoz tartozom. Közeledve a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójához, érdemes számba venni, mivel is gazdagodtunk a gyülekezeti éneklés és a műzene területén. Az e korból származó énekek - szövegüket és dallamukat tekintve egyaránt - legértékesebb kincseink közé tartoznak. A klasszikus német korátok 17-18. századi énekeskönyveinkben jelentek meg nagyobb számban. Hosszú időn keresztül ez volt a magyar lutheránus identitás egyik oszlopa. így is kellene maradnia, ez viszont nem megy magától. A mai gyermekeket, fiatalokat rengeteg különböző hatás éri, ezért segíteni kell nekik, hogy ezt a világot is minél korábban felfedezhessék. Az Áldjad, én lelkem (EÉ 57), a Dicsérjük Istent (EÉ 52) vagy a Mennyből jövök most hozzátok (EÉ 150) elég élvezetes, de elég könnyű is ahhoz, hogy belépő legyen ebbe a világba, hogy megéreztesse velük, mi a minőség. Utána már nem jelent akadályt az sem, ha egy-két nehezebb énekhez - például Mi Atyánk, ki vagy mennyekben (EÉ 72), Mélységes mélyből kiáltunk (EÉ 402) - több erőfeszítéssel kell eljutni. A másik oszlop a 16. századi régi magyar énekkincs, mely irodalmi nyelvünk kialakulásának fontos tanúja. A hit kérdéseinek anyanyelven való megfogalmazása erőteljes verseket eredményezett. Ezek a kor dallamaival összekapcsolódva nagy népszerűségre tettek szert, jó néhány - többé-kevésbé átdolgozott szöveggel - napjainkig fennmaradt. Gyermekeknél érdemes a Mondjatok dicséretet (EÉ 276) vagy a Mely igen jó az Úristent dicsérni (EÉ 47) megtanításával kezdeni. A nehezebben megmászható sziklaszirtekhez tartozik a Ne hagyj elesnem (EÉ 79) vagy a Jövel, Szentlélek Úristen, Lelkűnknek vigassága (EÉ 234). CANTATE A német korálok a nemzetközi evangélikussághoz kapcsolnak minket; e dallamok feldolgozásai új műfajokat hoztak létre a vokális és az orgonairodalomban, jelentős eredményekkel gazdagítva a 16-18. század zenetörténetét. A régi magyar énekek pedig a magyar reformátusokkal való közös örökségre és a népzenei kapcsolatokra irányíthatják a figyelmünket. Ezért gondolom, hogy ez az evangélikus identitás zenei alapja; van más kincsünk is, de minden egyéb műfaj csak ez után következhet. Mai ajándékunk egy régi magyar adventi-karácsonyi ének. „Szent Ézsaiás így ír Krisztusnak szent születéséről, / Hogy egy vesszőszál felnövekedik Jessze gyökeréről. // Ennek gyökerén egy virágocska, úgymond, nevelkedik, / Kin az Istennek, ő szent Atyjának lelke megnyugoszik. // Győzedelmesnek, nagy hatalmasnak, irgalmasnak vallja, / A kegyelemmel és igazsággal őt teljesnek mondja. // Ezáltal lehet az Úristennel nékünk békességünk, / Mert közbenjárónk szent Atyja előtt ő lesz majd minékünk. (...) // Győzedelmének hatalmasságát valakik meglátják, / Krisztus Jézusnak isteni voltát mindazok imádják. (...) // Az ő zászlóját felemelteti ő szent egyházában, / És szent igéjét prédikáltatja e széles világban. // Nagy vigasságunk, örvendezésünk légyen e gyermekben, / Mert üdvösségünk vagyon minékünk szent születésében.” (GyLK 802,1-4.10.12-13) ■ Dr. Ecsedi Zsuzsa
