Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-11-25 / 47. szám
2 -m 2012. november 25. FORRÁS Evangélikus Élet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ (ÖRÖK ÉLET) VASÁRNAP - MT 25,14-30 Örök életre kamatozó befektetés Oratio oecumenica Mennyei Atyánk! Köszönjük neked, hogy megállhatunk az egyházi esztendők határán. Köszönjük, hogy visszanézve és előre tekintve is téged láthatunk. Köszönjük, hogy múltban, jelenben, jövőben velünk vagy. Könyörgünk, Atyánk, mindazokért, akik rettegéssel, közönnyel, fájdalommal tekintenek vissza életükre. Akik nem láthatták meg, hogy minden idő és minden út azért adatik, hogy találkozzunk veled. Kérünk, elmúlásban és jövendőben, határokon megállva ragadj meg mindeneket a reménység örömhírével. Te bontsd le a közöny, a megkeseredés, a kilátástalanság falait az emberi lelkekben, hogy mindenek élete a benned való reménységben leljen otthonra. Könyörgünk azokért, akik az elmúlt esztendőben elveszített szerettüket gyászolják. Mutasd meg nekik, hogy gyászuk is a veled való közösség ideje, hogy élő és elhunyt, vigasztalódott és vigasztalan a veled való közösségben léte otthonát találta meg. Köszönjük, Atyánk, hogy a reménység evangéliumát bíztad ránk. Köszönjük, hogy utat is adtál számunkra, amelyen járhatunk, és amelyen mindig idejében feltárod a reménység forrását. Kérünk téged élő hitért a benned hívőknek. Kérünk azért, hogy meg tudjuk élni a reménység életét ebben az oly sokszor remény- és jövővesztett világban. Add, Urunk, hogy tetteinkkel, szavainkkal, hallgatásunkkal, hiteles melléállásunkkal hozzád segítsük közelebb embertársainkat. Atyánk! Múltat és jövőt, a megállás pillanatát is a te kezedbe helyezzük. Tudjuk, hogy nálad időnk, utunk, egész életünk otthonra lel. Hisszük, hogy egész életünk a veled való közösség békességében és reménységben telhet, és várjuk, Urunk, hogy teljességre jusson bennünk és egész teremtett világodban kegyelmes akaratod. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Mindenki időben készüljön fel a halálra, gyónjon, és éljen a szentséggel nyolc- vagy tizennégy naponta, béküljön meg a felebarátjával, és készítsen végrendeletet. Ha az Úr bekopog, mielőtt még a lelkész vagy a káplán oda tudna érni, akkor már legyen a lelke készen és rendben, ne legyen elhanyagolt, hanem Istenre hagyatkozó. Ahol sokan meghalnak, ott csak kettő vagy három lelkész van, és nem könnyen, lehetséges, hogy mindenkihez oda tudnak menni, és minden dolgot el tudnának mondani, és meg is tudnák tanítani, amit egy kereszténynek halálos veszedelemben tudnia kell. Akik ebben hanyagok és késlekedők, azok magukra vessenek, és az ő hibájuk, ha ágyuk mellett nem tartanak naponta külön egy oltárt és egy szószéket, mivel a közös szószéket és oltárt olyannyira megvetették, ahova pedig az Isten hívta el és sürgette őket.” N Luther Márton: Elmenekülhetünk-e a halál elől? (Kovács Áron fordítása) A talentum babiloni eredetű súlymérték és pénzegység. Jézus korában a zsidók is használták. Akkor egy talentum 49,11 kg arany értéke volt. Ez ma durván ötszázmillió forint. A példázatbeli úr tehát vagyonnal felérő pénzt bízott minden szolgájára, még arra is, akinek a legkevesebbet adta. Az ilyen összeg már tőke. Azt a szolgát pedig, aki bár nem fektette be és nem kamatoztatta, mégis hűségesen megőrizte a rábízott tőkét, semmiképpen sem neveznénk gonosznak. Aki nem ért a befektetéshez, még nem gonosz ember. Nem is rest, legfeljebb csak óvatos. Jézus ezt az embert mégis gonosz és rest szolgának nevezi. De miben különbözik az elmarasztalt szolga a társaitól? Abban, ahogy urához viszonyul, ahogy uráról gondolkodik. Mint szavaiból kiderül, urát kérlelhetetlen, könyörtelen, gonosz zsarnoknak tartja, aki ott is arat, ahol nem vetett, és onnan is betakarít, ahová nem szórt vetőmagot. Ez a szolga nem szereti urát, csupán retteg tőle. A rábízott tőkét ezért nem meri kockára tenni. Önmagáért aggódik, nem ura vagyonáért. Fél a büntetéstől, ezért biztosra akar menni: elássa ura pénzét. És éppen így éri utol mégis a büntetés. Ezzel szemben szolgatársai bátran kockáztatnak. Mindenekelőtt uruk javát tartják szemük előtt, és nem azon töprengenek, hogy velük mi lesz, ha mégsem hoz nyereséget a befektetés, amellyel uruk pénzét akarják megduplázni. Persze tisztában vannak a kockázattal: tudják, hogy a vállalkozás csődbe is mehet, és akkor A rovatvezető örömmel nyugtázta, hogy nemcsak elméletben, de a gyakorlatban is igaz: az istentiszteletről nem elég sok mindent tudni, csak a személyes érintettség nyitja meg a titkát. Lehet valaki professzionális tudós, ha nem tapasztalja meg a lényeget: Isten minket kereső, nekünk szóló, életünket formáló szeretetét. Át kell élni azt a találkozást, amely bárhol és bármikor megtörténhet, de az istentiszteleten minden adott ahhoz, hogy ez az együttlét a mennyei Atya és gyermeke között elmélyültté és rendszeressé váljék, és a Teremtő és teremtmény között élő párbeszéd alakuljon ki. Az elmúlt fél év írásai rovatunkban éppen erről a személyes érintettségről szóltak. Lelkészek, egyházi vezetők, egyházzenészek vallottak élményeikről, tapasztalataikról, reménységükről a liturgia egy-egy mondata, kiemelt szakasza kapcsán. Láttuk, mennyire fontossá válhatnak a liturgia egyes részei, folyamatai, eseményei, hiszen igét hordoznak, személyes hitünkben gazdagítanak, az Úrral és egymással való közösségünket erősítik! Minden vallomásban éreztük, hogy a szerző kötődik az evangélikus istentisztelethez, de azon belül van egy-egy különösen is fontos pont, amely áldás az életében. Érdemes így gondolni minden vasárnapaz egész pénz elúszik. De nem félnek, mert urukat nem tartják gonosz embernek. Tudják, hogy szigorú, de azt is tudják, hogy igazságos. Bíznak abban, hogy szándékukat látva akkor sem fogja keményen megbüntetni őket, ha vállalkozásuk balul üt ki. Nem az köti le minden figyelmüket, hogy velük mi lesz, ha kudarcot vallanak, hanem hogy miként lehetnek uruk hasznára, hogyan gyarapíthatják rájuk bízott vagyonát. Ezért a példázat megértése szempontjából nem szerencsés, ha a talentumokat - eredeti értelmüktől elszakítva - képességként, tehetségként, adottságként fogjuk fel. Hiszen nem arról van szó, hogy az úr képességeket adott a szolgáknak, hanem arról, hogy a már meglevő képességeik mértéke szerint osztotta meg köztük a vagyonát. Nem az volt az „egytalentumos” szolga bűne, hogy szerényebbek voltak a képességei. Hiszen éppen erre való tekintettel adott neki ura csupán egy talentum értékű pénzt. Ezt a szolgát nem a szerényebb értelmi képességei akadályozták meg abban, hogy az egy talentumot legalább betétként elhelyezze a bankban, és így kamatoztassa. Ha a vállalkozáshoz nem értett is, a bankba mindenképpen betehette volna a pénzt, hiszen annak viszonylag kicsi volt az esélye, hogy a bank csődbe megy. De ő ezt a kis rizikót sem merte vállalni, mivel urát gonosz zsarnoknak tartotta. Ura viszont éppen ezért gyulladt haragra iránta, és ezért büntette meg. Jézus ezzel a példázattal mindenekelőtt az Istenhez való viszonyunk felülvizsgálatára akar ösztönözni. ra: mi az, ami az adott napon a legfontosabb, ami megragadott; vagy a készülődésben: mi az, amire ma megpróbálok különösen is figyelni. A sorozat lezárul. A személyes vallomások, ha nem érnek is véget, de félbeszakadnak. (Az igazi az lenne, ha olvasóink közül ki-ki maga is vallana önmagának.) A sorozat végén - bár menet közben is többször tette - a rovatvezető vall. Most azonban nem egyegy tételről, hanem az istentisztelet egészéről. Hogy sokszor tettem ezt már? Igen, s mégis mindig valami újat kell mondanom, mert bár négy évtizede intenzíven foglalkozom az istentisztelettel, mindig frissen és újként hat. Megunni nem tudom, az élményt megszokni ismét csak nem tudom. Amikor a sorozatot megpróbálom összefoglalni, az istentisztelet egészéről szeretnék hát vallani. Segítségül hívom az ősi keresztény himnuszt, a „Királyi zászló jár elöl” kezdetűt (EÉ 189). Ennek második mondata hangzik így: „Keresztfa titka tündököl”. Ennél jobban nem tudom megfogalmazni az egész istentisztelet lényegét. Számomra az evangélikus istentisztelet minden egyes elemében és egész folyamatában, felvillanásaiban és dramaturgiájában erről szól: a keresztfa titka tündököl. Igen, a keresztény istentisztelet nem Hogyan gondolkodunk mi Istenről? Mit gondolunk róla? Gonosz zsarnoknak tartjuk, akitől jó lesz félnünk, mert kérlelhetetlen, amikor ítél, és olyasmit is számon kér, aminek a teljesüléséért előtte semmit sem tett? Ott is arat, ahol nem vetett, és onnan is termést akar betakarítani, ahová nem is szórt vetőmagot? Jézus arra mutat rá, hogy ha ilyen gonosznak tartjuk Istent, akkor azzal a magunk gonoszságát leplezzük le. De ha ilyennek tartjuk Istent, akkor az ő szolgálatában restnek is bizonyulunk, mert semmit sem Istenért, Isten országának előmeneteléért fogunk tenni, hanem csak a büntetés elkerülése lebeg a szemünk előtt, amikor cselekszünk. De Jézus azt mondja: pont így fog utolérni bennünket a büntetés! Mert miközben az köti le a figyelmünket, hogy ne tegyünk semmi büntetésre méltót, úgy telik el az életünk, hogy Istenért, Isten érdekében nem tettünk semmit. Pedig Isten azt várja tőlünk, hogy - bár szigorú Atya - ne féljünk tőle, hanem szeressük őt, ezért földi életünkben állandóan az ő érdekét tartsuk szemünk előtt, és mindig azt keressük, hogy mit tehetünk az ő országáért. A mi gonoszságunk és restségünk mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy földi életcéljaink között az Istenért és Isten ügyéért való fáradozás vagy egyáltalán nem szerepel, vagy a legutolsó helyet foglalja el. Jó esetben is csak a maradék időnket, a maradék erőnket és - ha van ilyen - a maradék pénzünket szenteljük Isten szolgálatára. Ahogy egy idős presbiter mondta: csak vallásos összegyülekezés, amelynek a központjában erkölcsi tanítás, egy nemes gondolat, egy lelki élmény áll. A keresztény istentisztelet középpontja a kereszt. Nem egyszerűen egy ókori bitófa, kivégzőeszköz. A Krisztus keresztje. Krisztus áldozatának a helye. Az önmagát értünk, helyettünk, miattunk odaadó Krisztus üdvösséget és békességet szerző keresztje. Az istentiszteleten - ha az valóban istentisztelet, és valóban keresztény - csak ez állhat a középpontban. Minden más lényegtelen, sőt minden más csak utánzat és pótszer, amellyel többnyire kárt okoznak. A kereszt az élet fája, a Krisztus keresztje a mi életünk, örök életünk fája. Pál ezért ír olyan kizárólagos együgyűséggel: „Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről!’ (lKor 2,2) Ezért mondja és énekli az egyház kétezer év óta: „ave crux, spes unica”, azaz „üdvöz légy kereszt, egyedüli reményem”. A keresztfa titok. Nem értem, fel nem foghatom. Az istentisztelet nem felvilágosodott gondolkodók felolvasóalkalma, ahol érdekes szövegeket citálunk és magyarázunk. Az istentisztelet használja a fejünket, de nem csupán azt. Olyan titkokat tár elénk, nyit meg, vagy éppen csak felcsillant, amelyeket az értelmünkkel felfogni és feldolgozni nem tudunk. A titkot feltárjuk - amennyire lehet. A titkot csodáljuk - hiszen képességünk határán túlmegy a megértése. A titkot imádjuk, mert benne Isten rejtette el a névjegyét, s akkor - ha nem értjük is - tudjuk, hogy javunkra van, áldásunkra szolgál. A VASÁRNAP IGÉJE annyit foglalkozzunk Istennel, hogy ő ne foglalkozzon velünk, hanem engedje, hogy békében és egészségben éljük le az életünket. Luther szerint az igaz keresztény ritka, mint a fehér holló. Ha meggondoljuk, hogy igaz kereszténynek csak az mondható, aki élete minden órájában azt keresi, hogy mit tehetne Isten ügyéért ott, ahol éppen van, hogyan nyerhetne meg akár csak egyetlen lelket is Isten számára, akkor azt kell mondanunk, hogy korunkban az igaz keresztények a fehér hollónál is kevesebben vannak. Pedig Jézus komolyan gondolta, amikor arról beszélt, hogy aki meg akarja menteni az életét, az elveszíti, aki viszont itt a földön az Isten ügyéért égeti el az életét, az az Istennél, az örökkévalóságban fogja megtalálni. Marx a tőke áramlásának útját leíró törvényszerűséget vélt felfedezni Jézus szavaiban: „Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig akinek nincs, még az is elvétetik, amije van’.’ Jézus azonban nem a tőke, hanem az élet áramlásának törvényét adja elénk. Aki Istenért él, annak már itt a földön is van a szó valódi értelmében vett élete, még ha földi élete látszólag tönkre is megy ebben. Jézus második eljövetelének napján pedig ráadásként megkapja az örök életet is. Mert az Istennek szentelt idő és munka most önmagunktól elvett, hazárd módon elvesztegetett időnek és energiának tűnhet, mégis olyan befektetés, amely örök életre kamatozik. ■ Véghelyi Antal S a Krisztus-kereszt tündököl - tartja az ének. (Ma talán így is mondanánk: kisugárzása van.) Az istentiszteleten ezt élhetjük át. Minden vasárnap, de minden istentisztelet egyben húsvét is. S a kereszt húsvét fényében tündököl. A fájdalmas kivégzőhely így lett a megváltás királyi trónjává. A halál helye így lett az élet fájává: húsvét megpecsételte. A kereszt nem a végállomás hát, hanem az új kezdet. Mi úgy tudjuk, az életből halál fakad. Ez a megszokott menetrend. A halálból élet fakad - ez az Isten menetrendje. Ezért ünnepelhetjük az istentiszteleten Krisztus keresztjét. Minden más - legyen az nagyon eleven, nagyon életszerű, nagyon életszagú - a halálról szól. A kereszt viszont az életről szól. Az istentisztelet pedig az élet ünnepe. Kóstoló az örök életből: elkezdődik a párbeszéd, hiszen Isten megszólít, mi meg válaszolhatunk rá. Egykor majd már nem kérdezünk többé, de szüntelenül beszélgetünk az Istennel- az örök országban. Az élet ünnepe, ahol nem halálra esszük magunkat - hiszen a mindennapokban ez történik: minden falattal a halálra ítélt testünket tápláljuk. Az istentiszteleten életre esszük magunkat, hiszen Krisztus testével és vérével az örök élet táplálékát vesszük magunkhoz. Örök élet vasárnapján a sorozatzáró cikk summázza számunkra - nem csak a személyes vallomásokat- a liturgia (az egész istentisztelet!) lényegét: keresztfa titka tündököl. ■ De. Hafenscher Károly (ifj.) ZÁRJUK SZEMÉLYES VALLOMÁSOKAT HOZÓ SOROZATUNKAT RÉGI-ÚJ LITURGIKUS---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------SAROK „Keresztfa titka tündököl” ► Lapunk hűséges olvasói már megszokhatták, hogy az EvÉlet második oldalán, lent az istentisztelettel kapcsolatos anyagokat olvashatnak. Öt éven át liturgikus, ezt követően az egyházi énekhez, zenéhez fűződő témákkal találkozhattak. Lassan két éve ismét a Régi-új liturgikus sarok jelent meg ezen a helyen, adventtői pedig újra az egyházzenére és az éneklés szent ügyére figyelhetünk. E rovatunk jelen írással lezárul.
