Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-11-18 / 46. szám
Evangélikus Élet élő víz 2012. november 18. » 11 Bicska Vasárnap reggel a sekrestye mellett a gyermekkórus gyakorolt: „Vasárnap van, együtt van már a sok kisgyerek, / Egész hadsereg, / Énekel, nevet, mert együtt mindig jó, / S az énekszó / Csak Jézust dicséri, és arra kéri: / »Maradj velünk, Urunk, / Légy hű társunk, / Fogadd el, kérünk, a mi barátságun-gun-gunk!«” Az első osztályos Milán és kishúga, Janka keresztelőjére készültünk. Ismertük őket. A szülők, Gábor és Edina tavasszal konfirmáltak, elmondták a gyülekezet előtt, hogy egy életre döntöttek Jézus Krisztus mellett, és szeretnék gyermekeiket is ebben a hitben nevelni. Jött azonban a kérdés: kik legyenek a keresztszülők?- Itt van a bicska? Zavart magyarázkodás következett:- Még nem találtam meg - hangzott, majd gondolatban a döbbenet: „Hűha, ez a gyerek nem felejt, és nem tágít.” Természetesen így történt harmadszor is, azzal a különbséggel, hogy János bácsi tényleg kereste, de sehol nem lelte a svájci keresztes, piros zsebkését. Szerencsére jött a vakáció, a kis kérdező nyaralni ment. A lelkész pár nappal az évnyitó előtt egy ajándékboltban gyönyörű svájci bicskákat pillantott meg. Mindjárt Milán jutott eszébe. Az egyiket megvette.- Szeretnénk, ha nemcsak külsőség lenne, hanem komolyan is vennék a keresztszülői hivatást - mondták Edináék. Hosszú hónapok után végül találtak a rokonságban egy házaspárt, akik vállalták, hogy rendszeresen imádkoznak Milánért és Jankáért, és maguk is példás keresztyén életet élnek. Mivel a keresztség lényegéhez tartozik a közösségbe fogadás, a keresztelőn az első kérdés a gyülekezetnek szólt a liturgiában:- Testvérek, vállaljátok-e, hogy imádságban hordozzátok Milánt és Jankát?- Vállaljuk! - hangzott a közel százfős válasz. Ezután az oltártérbe sereglett hittanos korúak következtek.- Kedves gyerekek! Vállaljátok-e, hogy jó magaviselettel segítitek Milánt és Jankát a tanulásban és az Úr Jézushoz való ragaszkodásban?- Vállaljuk! - hangzott teli torokból, amit rögtön meg is pecsételtek kedvelt „gun-gun-gunkos” énekükkel. A szülők, keresztszülők fogadalomtétele után arra kérte a lelkész Milánt és Jankát, hogy mivel már nem karonülők, maguk mondják ki ünnepélyesen a gyülekezet előtt a nevüket, melyet édes szüleiktől kaptak érkezésükkor. Szokás itt Pesterzsébeten, hogy a keresztszülők, a nagyszülők is kapnak emléklapot. Most azonban ezek átadása előtt rendkívüli dolog történt. A lelkész elővett Luther-kabátja zsebéből valamit, fölmutatta, és megkérdezte a gyermekektől:- Mi ez?- Bicska! - hangzott nevetve a válasz. Mindenki meglepődött, de Milánnak nem volt új ez a látvány. Több hónapja történt, hogy az istentisztelet előtt megszólította János bácsit:- Van bicskád?- Hát persze, hogy van! - válaszolta a kérdezett magabiztosan, hogy leplezze a váratlan kérdés okozta meglepetését.- Akkor mutasd meg!- Most nincs nálam - mondta a lelkész, miközben úgy kotorászott a Luther-kabát zsebeiben, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ott bicskát találni.- Legközelebb hozd magaddal! - hangzott a kínos helyzetet föloldó kérés. Egy hét múlva Milán köszönésként kérdezte: Szombaton boldogan készült nemcsak a prédikációra, hanem a találkozásra is Milánnal. „Csak kérdezze ez a gyerek a bicskát, nálam lesz, nem fog csalódni!” Oda is készítette a fehér zsebkendő mellé. Minden a várakozás szerint történt. Milánék jöttek családostul. Szeretetteljes köszönések.- Jól nyaraltatok?- Igen, remekül! A keresztelőt majd megbeszéljük... Közben megszólalt a harang, de Milán rá se nézett János bácsira. „Hát igen. Már el is felejtette” - morfondírozott magában a Lutherkabátos. Az még hagyján, hogy elmaradt a számon kérő kérdés és vele a sikerélmény, de komolyabban kellett volna venni ezt a bicskaügyet! Megszólalt az orgona. Indulnia kellett, a gyülekezet már felállt. Az ünnepélyes bevonulás közben Milánék padja mellett elhaladva szólította suttogva:- Figyelj, Milán! A közelben állók nagy megrökönyödésére kivette a zsebéből az új zsebkést, és győzelemittasan Milán felé mutatta. Összemosolyogtak. Milán az istentisztelet után alaposan szemügyre vette a bicskát. Helyreállt a barátság. Ezután már nem jött elő a téma. Egy hónappal később elérkezett a keresztelő. János bácsi kezdte a bicskatémát, de most nem a kényszervásárolt zsebkést tartotta a kezében, hanem az eredetit. Manyi néni találta meg két nappal előbb.- Testvérek! - szólalt meg a lelkész. - Vegyük komolyan a gyermekek kérdéseit, mert az életben a legfontosabb feladatunk, hogy ne csalódjanak bennünk. Most Milánnak ajándékozom keresztelői emlékül ezt a bicskát. Édesapja őrizze addig, míg Milán maga is használhatja! Hiszem, hogy nem csupán egy összecsukható vágóeszközt adok át, nem is csak egy emléktárgyat, hanem örömüzenetet. Milán! Fontos vagy a Teremtőnek, fontos szüleidnek, fontos vagy a gyülekezetünknek Jankával együtt! Emlékeztessen ez a történet mindnyájunkat arra, hogy ebben a gyülekezetben komolyan kell vennünk egymást, komolyan a gyermekeket, komolyan a gyermekkeresztséget, komolyan a keresztszülői hivatást, mert felnőttet és gyermeket komolyan vesz a keresztség Ura, Jézus Krisztus. ■ - gyjs -„Szeressétek a gyermekeket” HETI ÜTRAVALÓ Szabó Lőrinc így könyörög Ima a gyermekekért című versében: „Fák, csillagok, állatok és kövek, / szeressétek a gyermekeimet.” Majd ki is fejti, miért éppen őket kérleli: „Az ember gonosz, benne nem bízom, / De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom. / Igaz rokon, hozzátok fordulok (...)” 2012 őszén, emberi gonoszságok ismeretében, ugyancsak így kell könyörögnünk: „Szeressétek a gyermekeimet.” Mert tudván tudjuk, hogy hány gyermek nem kap szeretetet. Akiknek megszületését nem áldásnak, hanem átoknak tekintették. Akik meg sem születhettek, mert már magzatként halálra ítélték őket. Kisfiúk és kislányok, akik szemükben mélységes szomorúsággal néznek a világba, és gyenge vállukon már mázsás terheket cipelnek. Kicsinyek, akiknek társadalmi igazságtalanságok vagy természeti katasztrófák következtében kerül veszélybe az élete. Akiket otthonukban, iskolában vagy éppen a sekrestyében molesztáltak. Kisfiúk, akiket bányában, kislányok, akiket futószalag mellett dolgoztatnak. Akiket kölyökként távoli országok gerillái fegyverviselésre tanítanak, és kábítószerek segítségével tartanak fogságukban. Akiket közeli vidékeken már óvodásként lopni tanítanak. Akiket prostitúcióra kényszerítenek. „Szeressétek a gyermekeimet.” Még idejében és akár térden állva kellett volna számos kicsi és védtelen gyermekemért így könyörögnöm. Robikáért Tatárszentgyörgyön és a kislétai Balog Mária tizenhárom éves kislányáért. így kellett volna Pécs utcáit fellármáznom a fiatal Bándy Kata életének megmentéséért. „Fák, csillagok, állatok és kövek, / szeressétek a gyermekeimet.” így kellett volna felszállnunk a Felsőmocsolád és Kaposvár közötti autóbuszjáratra a tizenegy éves Bence védelmében, így kellene úton-útfélen könyörögnünk a lehetséges további áldozatokért: „Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek, / szeressétek a gyermekeimet.” És mindezt azért, mert az ember gonosz, benne nem bízhatunk. „Fák, csillagok, állatok és kövek, szeressétek a gyermekeimet.” Szabó Lőrinccel együtt csak ezeket az anyagokat és élőlényeket szólíthatjuk meg? Ismerek valakit, aki fölöttük áll, és aki még inkább segíthet. Őhozzá így kiálthatunk: Kyrie eleison, Uram, irgalmazz! Szeresd a gyermekeimet. Azt a Valakit szólíthatjuk meg, aki bár tudta, hogy „az ember gonosz” - mégis, sőt éppen azért életét adta a bűnösökért. Megvetett volt és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, Jézus Krisztus. Ő a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen. Az ő sebei árán gyógyulhatunk meg. Ő többet tud tenni, mint a versben említett „vad villámok, jó hangyák, kis csigák” őtőle igazán hiteles ez a mondat: „szeressétek a gyermekeket” Ő ezt mondta: „Engedjétek hozzám a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa’.’ ■ Fabiny Tamás Elhangzott a Kossuth rádió Vasárnapi újság című műsorában november 11-én „Várom az Urat (Zsolt 130,5). Mind- SEMPER REFORM ANDA eddig a félelmet írta meg - miként kell az ó-Ádám keresztjét elhordozni, elfogadni. Ezek után a reménységről ír, az új ember életéről, hogyan viselkedjünk ebben. Ezt a két részt ugyanis minden zsoltárban, sőt a Szentírásban mindenütt tanítják. Isten ugyanis olyan különösen bánik gyermekeivel, hogy egymásnak szögesen ellentmondó és nem összeegyeztethető dolgok által üdvözít. Hiszen a reménység és a kétségbeesés egymásnak ellentmondanak, mégis kétségbeesésben kell reménykednünk. Hiszen a félelem nem más, mint a kétségbeesés kezdete - a reménység pedig a megmentetés kezdete. Ennek a két ellentétes érzésnek azért kell meglennie bennünk, mivel két egymásnak ellentmondó természet is létezik bennünk, az ó- és az új ember természete. Az óember féljen, essék kétségbe, és szenvedjen vereséget; az új ezzel ellentétben reménykedjék, tartson ki, és diadalmaskodjék, s mindennek egyazon emberben, egyetlen folyamatban egyszerre kell történnie. Olyan ez, mint a fafaragó művész esetében. Éppen azzal, hogy elveszi, lehántja, ami a faanyagban nem való a szoborhoz, ezzel segíti elő a kialakítását. így növekszik a félelem közepette, amely az óembert »lefaragja«, maga a szobor, a reménység, amely az új embert formálja, alakítja. Ezért mondotta a zsoltáros: »várom az Urat«, azaz amikor kiáltottam, s a kereszt alól nem futottam meg, akkor nem estem kétségbe, hanem bizakodom Isten kegyelmében, amelyre vágyakoztam, s várok az Úrra, míg Istenem jónak nem látja, hogy rajtam könnyítsen.” M Luther Márton: A hatodik bűnbánati zsoltár (Zsolt 130) (Welder Ödön fordítása) „Mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé’.’ (2Kor 5,10) Szentháromság ünnepe után az utolsó előtti héten az Útmutató reggeli s heti igéi az Úr Jézusra mutatnak. Reménységgel várjuk az Úr visszajövetelét, aki királyok Királyaként fog megjelenni dicsőségben. Ti is „tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok” (íPt 1,13; LK)! „Reménységben várunk drága örökségünkre; mert a sorrend ez: az igéből hit születik, a hitből újjászületés és az újjászületésből reménység, hogy teljes bizonyossággal tudjuk várni az üdvösség örökségét.” (Luther) Valljad: „Ha elenyészik is a testem, szívem kősziklája te maradsz, ó, Isten.” (GyLK 723) Jézus beszélt az utolsó ítéletről: „Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, akkor odaül dicsősége trónjára”, és szól a jobb oldalán állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világkezdete óta számotokra elkészített országot’.’ Azonosítja magát övéivel: „Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg!’ (Mt 25,31.34.40) Isten gyermekeinek reménysége örök üdvösségre szól, ezért Pál így bátorít: „Ha azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk” (Róm 8,25) testünk megváltását s a jövendő dicsőséget. Ámde Jézus figyelmeztet: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát’.’ S az „hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát”. (Mt 7,21.24) A mi örök életünk kősziklája: egyedül az Úr Krisztus! „Bizony, ítél az Úr népe ügyében, és megkönyörül szolgáin’.’ (5MÓZ 32,36) Ám aki szándékosan megtagadja és megcsúfolja a Szentháromságot, arra tűzítélet vár! „Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni’.’ (Zsid 10,31) A mai bűnbánati és imanapon (mely jellegében hasonló a hamvazószerdához) a terméketlen fügefa példázatával figyelmeztet a mi vincellérünk, és kéri a gazdát: „Uram, hagyd meg még ebben az évben, míg körülásom és megtrágyázom, hátha terem jövőre, ha pedig nem, akkor vágd ki!’ (Lk 13,8-9) Pál emlékeztet eljövetelére: „...az Úr Jézus megjelenik a mennyből hatalmának angyalaival, tűz lángjában (...), eljön az a nap, hogy megdicsőüljön szentjei között, és csodálják mindazok, akik benne hittek’.’ (2Thessz 1,7.8.10) A nagytanács előtt a főpap ezt mondta: „... mondd meg nekünk, vajon te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia!” Jézus így felelt: „Te mondtad. Sőt azt mondom nektek: mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin’.’(Mi 26,63.64) Ez volt halálos ítéletének alapja (lásd 3MÓZ 24,16). János látta a megdicsőült Krisztust; s ezeréves uralma után a nagy fehér trónus elé állnak a feltámadt halottak, ők az élet könyvébe „írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint". - „Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették. - Ez a második halál.. ’.’ (Jel 20,12.15.14) „Ó, Jézus, ama nagy napon / ítéletem reád hagyom, / írd élet könyvébe nevem...” (EÉ 502,5) ■ Garai András
