Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-11-18 / 46. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2012. november 18. *• 7 HA TÁRON INNEN ÉS TÚL A ZULU ÉNEKKAR ÉS A MAGYAR HIMNUSZ Mindszenty gyűrűje Afrikában A Securitate és az egyházak ► Denis Hurley durbani érsek 2001-ben egy magyar televíziós stábnak adott interjút. Az idős főpap többek között beszélt Mindszenty Józseffel való barátságáról, s elmondta, hogyan cserélt gyűrűt a magyar hercegprímással. „Egy világot rejt az ország” - jellemzik gyakran a Dél-afrikai Köztársaság polgárai hazájukat, utalva a táj és a társadalom sokszínűségére. Ezt a véleményt általában az országba látogató külhoniak is vallják. Másoknak e földről a labdarúgó-világbajnokság, az idősebbeknek pedig az apartheid jut eszébe. Pedig az országot Afrika leggazdagabb államaként tartják számon, amely azonban ezernyi napi gonddal küzd, s polgárai megtapasztalhatják, hogy a demokrácia megléte nem biztosítja automatikusan mindenki számára a jólétet. 2001-ben egy magyar televíziós stábbal KwaZulu-Natal tartomány fővárosában, Afrika legnagyobb kikötőjében, Durbanben forgattunk. A hét mozgalmasan telt: filmeztünk a Hluhluwe-Umfolozi Nemzeti Parkban, megismerkedtünk az egykor szebb napokat látott’ zulu falvak színes, turistacsalogató életével, s bepillanthattunk a magyar emigráció hétköznapjaiba is. A fárasztó hét végét a pihenésnek szenteltük. Vasárnap lévén a durbani katedrálist kerestük fel. A templom valóságos kis sziget a metropolis indiai negyedében, s nem messze áll a déli félteke legnagyobb mecsetjétől. A mise előtt betértünk a sekrestyébe, kérve az illetékes engedélyét a forgatáshoz. Magas, szikár, idős atya fogadott, s kedvesen megengedte, hogy a kamera számára ideális kórusról kövessük az istentiszteletet. A mise kezdetére a templom színültig megtelt. A szertartás hangulata erősen elütött a barokk egyházban megszokottól. A tradicionális dallamokat a hívők széles gesztusokkal adták elő, s a szinte táncoló tömeg azt sejtette, hogy Durbanben a helyi kultikus gyökerek szelídültek a kereszténységbe. A misét a sekrestyében bennünket fogadó, kedves idős úr mondta bíborosi öltözetben, s ekkor tudtuk meg, hogy vendéglátónk Denis Hurley érsek volt. A nyolcvanöt éves főpap a lakosság körében nagy tiszteletnek örvendett, a fehér hívek nagy tudásáért, közvetlen személyiségéért kedvelték, a fekete lakosság pedig mint az apartheid egyik legmarkánsabb ellenfelére tekintett fel rá. A mise végeztével ismét betértünk a sekrestyébe, hogy köszönetét mondjunk a szertartás nem mindennapi élményéért. Az érsek szívesen válaszolt kérdéseinkre, s jó vendéglátóként személyesen mutatta meg a templomot. Útközben magyarázott, beszélt a hitéletről, elmondta, hogy a II. vatikáni zsinat változásai nyomán zulu és angol nyelven misézik. Említette szerteágazó munkáját, a hitoktatás nehézségeit és az egyre erősödő szociális gondokat. Büszkén mesélte, hogy tizenhárom éve működik beteggondozási alapítványuk, amelynek munkájába bevonják a rászorulók családtagjait is; ezzel a kezdeményezéssel a nehéz sorsú lakosság életkörülményein kívánnak javítani. Véleménye szerint a katolikus egyháznak - az egyszerű plébániáktól a főpapokig - a forrongó társadalomban egyfajta békemissziót is be kell töltenie. Mielőtt elköszöntünk az érsektől, megjegyezte, hogy nagyon szereti a magyarokat. Szavait csupán udvarias gesztusnak tekintettük, de ő folytatta mondandóját, s Mindszenty József hercegprímáshoz fűződő barátságáról is említést tett. Elmesélte: az ujján látható gyűrű a hercegprímásé volt. A televíziósok tamáskodó mosolyára lehúzta ujjáról a gyűrűt, s megnézhettük a belevésett írást, amely bizonyította eredetét: Card. Josephus Mindszenty. Ekkor újra kivettük tartójából a kamerát, s kértük, hogy ossza meg a nézőkkel a gyűrű történetét: „Amikor Mindszenty bíboros Durbanben meglátogatta az itt élő magyar közösséget, észrevettem, hogy azt a gyűrűt hordja, amelyet a II. vatikáni zsinat után VI. Pál pápától kapott, noha nem volt ott a zsinaton. Láttam, hogy a gyűrűt még nem igazíttatta az ujjára, ezt ugyanis minden püspöknek magának kellett elvégeztetnie. Megkérdeztem az okát, és ő időhiányra hivatkozott. Felajánlottam, próbálja fel az enyémet, s kiderült, hogy mindkettőnknek a másik gyűrűmérete az ideális, így cseréltünk. Azóta is büszkén viselem a bátor, állhatatos magyar bíboros ajándékát.” Ify Géza balatonfenyvesi plébános 1973 novemberében, Mindszenty József látogatása idején Dél-Afrikában a Caritas segélyszervezet munkáját segítette. A főpásztor látogatására így emlékezik: „A hercegprímást az országba a délafrikai katolikus püspöki konferencia hívta meg. Johannesburg repülőterére érkezett, s az ország vezetői mint a kommunizmus nagy ellenfelét szívélyesen fogadták. Balthazar Johannes Vorster miniszterelnök szinte futott a főpap elé, s Mindszenty körútját is megkülönböztetett figyelem kísérte. Az országban élő magyarok is nagy ovációval várták, magyar zászlók lobogtak, magyar népviseletbe öltözött leányok köszöntötték a jeles vendéget. A repülőtéri rögtönzött sajtótájékoztatón megmutatkozott a nagy magyar egyházpolitikus humora is. Egy újságíró feltette a kérdést, mi a különbség a barna és a vörös diktatúra között. Mindszenty elgondolkozott, s noha az amerikai követségen töltött évek alatt kiválóan megtanult angolul, mégis Harangozó Ferenchez, egykori zalaegerszegi káplánjához, munkatársához fordult, hogy szó szerint fordítsa a következőket: A két diktatúra olyan, mint mikor az eben gubát cserélnek. A bíboros látogatásainak megvolt a kötött rendje: két misét celebrált, az egyiket angolul, a másikat pedig magyar nyelven. Ezután fogadta az ott élő magyarokat. Az emigráció természetesen igen heterogén volt, egyesek a háború után, mások 1956-ban telepedtek le az országban. Noha a főpap már túl volt a nyolcvanadik évén, mégis nagy türelemmel, fáradtságot nem ismerve beszélgetett honfitársaival. Meghallgatta bújukat, bánatukat, ha tudott, tanácsokat adott, s természetesen gyóntatott is. Nagy tiszteletnek örvendett, emlékszem, egyik magyar híve »Főmagasságos Uramnak« szólította. A durbani látogatás különösen becses volt számára. Egyrészt Hurley bíborossal jó barátságban volt - ezt mutatja a gyűrűcsere is másrészt a vendéglátó különleges meglepetést is tartogatott számára. A javarészt zulu hívekből álló székesegyházi énekkar megtanulta a magyar himnuszt, s ezzel kedveskedett a mártír főpapnak. Három évvel később, egyetemista koromban egyszemeszternyi időt újból Dél-Afrikában töltöttem, s Durbanben felkerestem a kedves vendéglátót. Elbeszélgettünk, s újból megköszöntem neki a nemes gesztust.” A Dél-Afrikában forgatott filmet több televízió is műsorára tűzte, és sikere nyomán a következő évben ismét a sokszínű országban forgathattunk. Durbanben laktunk, s a vasárnapot ismét a katedrálisban kezdtük. Mise után felkerestük Hurley érseket, és átadtuk neki az előző évben forgatott film kazettáját. Vendéglátónk meleg szavakkal köszönte meg ajándékunkat. 2004-ben értesültünk a bíboros haláláról. Denis Hurley a huszadik század második felének legjelentősebb dél-afrikai egyházi vezetője volt. 2004. február 28-án temették el a durbani katedrális Miasszonyunkkápolnájában. Ujján Mindszenty gyűrűje van, mint ahogy az utolsó hercegprímást Hurley gyűrűjével helyezték 1991-ben Esztergomban örök nyugalomra. ■ Csermák Zoltán Petényi Katalin és Kabay Barna közelmúltban bemutatott dokumentumfilmje, a Szigorúan ellenőrzött életek az erdélyi egyházüldözés történetéről mutat be megrázó részleteket. A film két meghatározó egyházi személyiség, Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök és Tőkés László egykori temesvári református lelkész sorsán keresztül tanúskodik arról, hogy a kommunista román állam titkosszolgálata, a hírhedt Securitate hogyan igyekezett ellenőrzése alá vonni az egyházak életét. Az alkotók néhány évvel ezelőtt a magyarországi titkosszolgálat és az egyházak kapcsolatáról készítettek filmet Ügynökök és hitvallók címmel. Filmes eszközeik visszaköszönnek új alkotásukban, de ez egyáltalán nem válik a mű kárára. Hatalomra kerülésük után a román kommunisták úgy döntöttek, hogy a román ortodox egyházon kívül az összes többi egyház működését szoros ellenőrzés alá vonják. A döntés nemcsak a magyarokat és németeket - katolikusokat, reformátusokat, evangélikusokat, unitáriusokat - érintette hátrányosan, hanem a döntő többségben román nemzetiségű görögkatolikusokat is. Az ortodoxokkal való egyesítést elutasító hat görögkatolikus püspököt börtönbe zárták, közülük csak egy szabadult ki huszonegy esztendő múlva, öten az embertelen börtönkörülmények, a napi bántalmazások, kínzások áldozataivá váltak. A leírt szó kevés arra, hogy érzékeltesse, milyen körülmények között szenvedtek az 1950-es, ’60-as években bebörtönzött lelkészek, püspökök. A film készítői döbbenetes képsorokat készítettek Jilava és Máramarossziget börtönépületeiről, elhagyott celláiról. A kivégzőtér betonfalában még ma is láthatóak a fegyverek lövedékei. Talán azoknak volt „szerencsésebb” sorsuk, akikkel a halálos ítélet sortüze végzett, nem a börtönőrök és vallatótisztek kegyetlenségei. Márton Áron püspök sem kerülte el a börtönt. 1945 után a román hatóságoknál tiltakozott a görögkatolikusok elleni támadások, az egyház belügyeibe való állami beavatkozás, az iskolák államosítása ellen. Nem volt hajlandó aláírni semmiféle egyezményt az állammal. Népszerűségéről, a bérmaútjain őt fogadó tömegekről archív fényképek és filmfelvételek tanúskodnak. A püspök 1949-től 1955-ig volt börtönben. Az egyházmegye irányítását titkos ordináriusai vették át, azonban rájuk is a bebörtönzés, néhány esetben a kivégzés várt. A magyar egyházból is ismert békepapok vezetésével a katolikus egyház egy része kiegyezett az állammal. Az állami érdekeket kiszolgáló békepapok egy része a Securitate ügynöke volt. A titkosszolgálat Márton Áron minden mozdulatáról is értesült ügynöknek beszervezett helynökének jelentései révén. 1955-ben nemcsak hívei, de beszervezett ügynökök is vártak a visszatérő püspökre. Megfigyelését az is megkönnyítette, hogy 1956-tól 1967-ig nem hagyhatta el a gyulafehérvári püspöki palotát. Ügynökök aktív segítségével ellenőrizték levelezését, telefonjait, dolgozószobájába pedig lehallgatókészüléket helyeztek el. A megtörhetetlen püspök nemzetközi nyomásra 1967 után hagyhatta el a püspöki palotát, és szolgálhatott 1980-as nyugalomba vonulásáig. Nyugdíjazása után néhány hónappal érte a halál. A hatvanas évek közepétől a fizikai terror enyhülésével párhuzamosan erősödött az egyházak életének belső kontrollja a beszervezett ügynökök működése révén. A református egyház egyik püspöke, a közös protestáns teológia több professzora a Securitate ügynöke volt. Az ő közreműködésükkel mozdították el egyházi állásaiból Tőkés László édesapját, Tőkés Istvánt. Tőkés Lászlót már teológus korától megfigyelte a Securitate. A titkosszolgálat ügynökeiként beszervezett elöljárói mindent megtettek azért, hogy lelkészi működési területét a lehető legszűkebb körre korlátozzák. A film megrázó jelenete, amikor Tőkés László elmeséli, hogyan mutatott be testvérének, Eszternek egy szimpatikus fiatalembert. A fiatalember Tőkés László sógora lett - és a Securitate ügynökeként a család legbelső történéseiről is rendszeresen tájékoztatta megbízóit. A titkosrendőrség így értesült arról, Tőkés hogyan tájékoztatja a nyugati közvéleményt a Ceau^escu-diktatúra egyház- és magyarellenes lépéseiről. A Securitate energiát, pénzt, munkaerőt nem kímélve mindent megtett Temesvár lelkészének teljes ellenőrzéséért. A történet végét ismerjük: 1989 végén a Tőkés Lászlóval szolidaritást vállaló tömegek ellenállása nyomán borzasztó véráldozat árán napok alatt omlott össze Ceausescu gyűlölt rendszere. A másfél órás film hatására a nézőben ismét megerősödik az az időnként meg-megingó meggyőződés, hogy a polgári demokratikus rendszer legrosszabb arca sem hasonlítható ahhoz az iszonyathoz, amelyet a kommunista diktatúrák hoztak létre Európa boldogtalanabbik felén. Hiányérzet azért maradt bennünk. Amennyire jól és összefogottan megismerhetjük a román kommunizmus kialakulásának hátterét, annyira hiányos és esetleges a Ceausescudiktatúra bemutatása. Az alkotók szándékuk szerint a román kommunizmus titkosszolgálati egyházüldözésének teljes keresztmetszetét akarták bemutatni, de e helyett két kiváló portréfilmet láthatunk, amelyek mellett a többi felvillantott történet esetleges marad. Bár a narrátor által elmondott történeti adatok jól megszerkesztettek, a felolvasott dokumentumrészletek meggyőzőek, mozgalmasabb lehetne a film, ha a kortársak és a történész szakértők gyakrabban megszólaltak volna. A film történetei ismerősek: fizikai terror és kifinomult lelki zsarolás, elbukás és hitvalló helytállás történetei kísérik a hazai egyházak 20. századi történetét is. Lesújtó látni, hogy a brutalitás és megtöretés történetei internacionálisak, felemelő azonban, hogy a helytállás sem ismer ország- és felekezeti határokat. ■ Kertész Botond
