Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)

2012-11-11 / 45. szám

2 -m aoi2. november n.

' V FORRÁS.

Evangélikus Élet

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN AZ UTOLSÓ ELŐTTIT MEGELŐZŐ (ÍTÉLET ) VASÁRNAP - MT 13,47-50

ítélet előtt, alatt és után vagyunk!

Oratio

oecumenica

Szerető mennyei Atyánk! Hálás szívvel mondunk köszönetét, hogy életünkben gondot viselsz rólunk. Végtelen szereteted arra is kiterjed, hogy figyelmeztess és ints: neked tetsző módon éljük földi életünket, mert azt szeretnéd, hogy mi is megláthassuk a mennyek országát.

Az ítélet vasárnapján arra kérünk, adj erőt szembenéznünk bűneinkkel. Tudjuk, azon a bizonyos napon egyikünk sem kerülheti majd el kivetett kerítőhálódat. Irgalmadnak köszönhetjük, hogy nem tudjuk ennek idejét, épp ezért adj kitartó hitet, hogy ne érjen minket készületlenül.

Add, hogy a megannyi kísértés közepette is mindig meghalljuk hívó szavad, és figyeljünk bölcs tanácsaidra. Szentlelked erejével segíts, hogy a kerítőháló kiürítésekor angyalaid a jók közé válogassanak, és ne hitványként a szemétre dobjanak. Szent Fiad véréért reménykedünk kegyelmedben.

Addig is adj nyitott szemet, hogy meglássuk a szenvedőket, nyitott szívet, hogy segítsünk a bajbajutottakon, és tárt karokat, hogy átöleljük a magányosokat, a gyászolókat, a vigaszra szorulókat.

Ne engedd, hogy káromló szó hagyja el szánkat. Ne engedd, hogy gyáván hallgassunk, amikor szent nevedet káromolják. Engedd, hogy minél több ember előtt tegyünk bizonyságot nagyságodról, bűnbocsátó kegyelmedről, végtelen szeretetedről.

Legyen gondod a betegekre, segítsd az árvákat, özvegyeket, és te legyél az örülőkkel.

Irgalmadat áraszd ki egyházunkra is. Ránk bíztad a békéltetés szolgálatát, és mi olyan sokszor vitát szítunk. Feladatul adtad az örömhír terjesztését, ám helyette csak panaszkodunk. Megparancsoltad, hogy egymás szolgái legyünk, mi viszont földi pozíciókért marakodunk. Figyelmeztettél, hogy a mennyben gyűjtsünk kincseket, a mi gondolataink legtöbbször pedig csak a pénz körül forognak. Tarts elénk tükröt, hogy megláthassuk, miben kell megváltoznunk.

Adj bölcsességet, szerénységet, igazi tanítványi alázatot, hogy méltók legyünk kegyelmedre. Fiadért, a mi megváltó Krisztusunkért kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

SEMPER REFORMANDA

„A hatalmas Bíró, aki minden halottat feltámaszt, s az ördögöt megítéli, testvérünk s pártfogónk lesz. Minő boldogság lesz az, ha majd barátainak, testvéreinek nevez, adományait és a Szendéiket meglátja rajtunk. A halottak is örvendenek. A természetnek ugyan meg kell rettennie ekkora isteni felség előtt, de a lélek örömmel tekint rá. Aki ezt a vigasztalást meg nem nyeri, azt az ördög fogja gyötörni. Ehhez tartsa hát ki-ki magát. Senki sem rejtőzhetik el. Elő kell jönnie a tenger mélyéből is, a föld alól is, a pokol fenekéről is mindenkinek. Krisztus a Bíró; ama napon mindenki eléje áll!”

M Luther Márton: Jer, örvendjünk keresztyének!

(Szabó József fordítása)

ítélet vasárnapja van. Talán afféle „nemszeretem vasárnap” Jobban kedveljük, ha Isten valami szívet melengetőt, lelket simogatót mond. Milyen jó, hogy az egyházi év segít, hogy ne „mazsolázzuk ki” a Szentírást, és ne csak a „barátságos” igéket olvassuk, hallgassuk, prédikáljuk.

Márton-nap van. Kedves népszokások sora kíséri ezt a napot. Érdemes azonban azokra a Mártonokra figyelnünk, akik Isten eszközeiként a szeretet cselekedetében (Tours-i Szent Márton) vagy éppen az evangélium újrafelfedezésével (Luther Márton) szolgáltak, s a rajtuk keresztül áradó áldást ma is érezzük. Mindkettőjük személye és szolgálata összefügg mai igénkkel, az ítélet helyes, krisztusi értelmezésével.

Sokszor félreértettük, félremagyaráztuk Jézusnak az ítéletről szóló szavait: ne ítélj, hogy ne ítéltess! Ezért töröltük a szótárunkból az ítélet fogalmát, s egyáltalán nem beszélünk ítéletről. Ha mi nem ítélhetünk, akkor minket sem ítélhetnek. Sem emberek, sem az Isten. Mindenki foglalkozzon magával. Pedig szinte népi társasjátékká vált, hogy másokról véleményt mondunk, nemegyszer ítélgetve, beskatulyázva a másikat ilyen vagy olyan embernek... A 21. század emberének, a „ma érezd magad jól korszak” (wellness-világ) polgárának amúgy sem illik a gondolkodásába a végelszámolás képe - netán félelmetes volta. S míg voltak korok, amikor központi, a mindennapokat is átjáró téma volt az ítélet, az ítélet napja, a végső számadás (lásd énekeskönyvünk 495. énekét: Ama nap a harag napja...), ma ezt mintha levettük volna a napirendről.

Az ítélet vasárnapján az egyház népe nem kerülheti ki a tényeket. Van ítélet, lesz ítélet, s még nekem sincs haladékot vagy kibúvót biztosító protekcióm. Mindannyiunknak meg kell jelennie az Isten ítélőszéke előtt. Ezt az ige világosan bejelenti. Bár azt is elmondja, hogy az Atya az ítéletet Krisztusnak adta át (Jn 5,22). Ennek nyomán

A köszöntéseknek nem szoktunk nagy jelentőséget tulajdonítani. Van, aki sokallja is a különböző üdvözléseket a liturgiában. Sokáig számomra is kötelező tiszteletkört jelentett a szószéki szolgálat elején felhangzó apostoli köszöntés.

A változás akkor kezdődött, amikor teológuséveim alatt az egyik oktatónk figyelmeztetett minket, hogy igehirdetőként az apostoli üdvözletét és az áldást ne többes szám első személyben („Áldjon meg minket.. "„Kegyelem nékünk..mondjuk. Ugyan ennek a ragozásnak a hátterében alázat is állhat - a közösség tagjának tudom magam, nem akarom mindenáron „megmondani a tutit”. Viszont - hangzott az intés - a lelkésznek ebben a helyzetben vállalnia kell az isteni üzenet meghirdetőjének szerepét.

Mindez eddig még száraz formai kérdésnek is tűnhetne. De az én fülemben elültette a bogarat: tehát a szószéki szolgálatot kezdő mondatban többről van szó, mint jókívánságról vagy köszöntésről. Ez nem csupán kegyes óhaj arról, hogy mi valósuljon meg közöttünk. Ennek nyomán egyre inkább kezdtem felismerni, hogy az apostoli köszöntés nem töltelékszöveg, hanem páratlan esemény, a lényeg meghirdetése. Itt hat az isteni ige teremtő ereje. Hiszen erre

pontosítja és konkretizálja Pál apostol a bejelentést: „...mindannyiunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt...” (2Kor 5,10). S ez a mindent meghatározó kiegészítés már maga az evangélium. Még az ítéletben is Istennek Krisztusban megjelent, emberré lett szeretetével találkozunk. Ez nem lágyítja a tényt, de kilátástalan helyzetünket reménytelivé teszi.

Aki „eljön ítélni élőket és holtakat” az a Jézus szólal meg ma közöttünk, és gondolkodtat el (sőt át akar formálni) a kerítőhálóról szóló példázattal. Fontos, hogy az ítélet elválaszthatadan Jézus személyétől és az Isten országától, amelynek elközeledtét (Lk 21,31), megjelenését (Mt 12,28), köztünk való valóságát (Lk 17,21) ő maga jelentette be. Nem a Jézus nélküli világ rendjéről van hát szó igénkben, hanem arról a valóságról, amely éppen azt mutatja: az Isten közelében helyükre kerülnek a dolgok, rendeződnek az életek, jó irányba állnak a folyamatok.

A világ rendjét ismerjük: kemény, farkastörvényekre épülő, önigazságokat igazolgató, kegyetlen világ. Aki talpon marad, az élhet, aki elesik, azt eltiporják. Aki bűnt követ el, azt a bosszú várja, aki hibázik, azt keményen megbüntetik. Aki gyenge, azt lenyomják, aki nem elég erős, azt mindig visszasorolják. Sőt sokszor nem is annak alapján mondanak ítéletet, hogy mit teljesítettünk, hanem „orcára” megy az ítélet: tetszik, nem tetszik a másik, s aki nem teszik, annak nincs sok esélye...

A jók és rosszak szétválasztásának gyakorlata magában hordozza azt a félelmet, hogy egyszer csak megváltozik a minket körülvevő környezet, megfordul az értékrend. Az, ami addig jó volt, büntetendő lesz, s amit rossznak tartottak, az válik jóvá, dicsérendővé. Ilyen fordulatot egy párszor már átéltünk a történelemben: hol talpra, hol a feje tetejére állt a világ értékrendje - egymást váltogatva.

Ebben a könyörtelen világban pedig előbb-utóbb mindenkire sor kevan szükségünk! Kegyelemre és békességre. Ez a legfontosabb. És ennek a forrása Isten, a mi Atyánk, Jézus Krisztuson keresztül.

Kezdtem úgy tekinteni erre a mondatra - amely Pál apostol mindegyik újszövetségi levelének az elején megtalálható -, mint az igeszolgálat és az istentisztelet kulcsára. Minden, ami megszólal a szószéken és az istentiszteleten, ezt közvetíti, ezt érdemes kihallanom belőle. Az isteni, jézusi kegyelmet és békességet. Sokszor feltesszük a kérdést, hogy mire jó az istentisztelet. Erre. Ezt adja.

Szokásommá vált, hogy a templompadban egyes sűrű, eseményszerű mondatoknál (például a feloldozásnál és az áldásnál) igyekszem teljesen a szolgálattevő lelkészre összpontosítani a figyelmemet. Talán mulatságosan hat, de ha ilyenkor néhányan pont előttem állnak, egy kicsit oldalra is dőlök, hogy minél jobban lássam a liturgus tekintetét, felemelt kezét, minél jobban halljam a szavakat, minél jobban befogadjam, minél erősebben átéljem, hogy mindezt most én kapom. Amióta megnyílt előttem valami az apostoli köszöntés gazdagságából, azóta ennek az elhangzására is igyekszem lehetőleg minden mást kizárva koncentrálni. Hogy minél jobban átjárja a lelkemet, hogy

rül. Az elsőkből utolsók lesznek, az utolsókból elsők, majd fordítva. Liftben éljük az életünket: hol fent, hol lent. S ami még rosszabb, az utolsó ítéletet a „kaszás” mondja ki: ott pedig nincs kivétel. A halálos ítéletet kimondja, és végre is hajtja.

Isten országában más a rend. Aki Isten erőterében, Krisztus közelségében van, az egy másik renddel számolhat. Isten országában nincs előválogatás, mint a tehetségkutató showműsorokban. Mindenkinek egyenlő az esélye: mindenki lehet Isten gyermeke, mindenkit hazavár az atyai ház. Mindenki élhet és visszaélhet Isten jóságával. Mindenkinek van esélye a tiszta lappal való kezdésre. Mindenkinek felkínálják a jó irányba való váltóállítást.

Jézus példázatának három képét vegyük szemügyre:

Jézus arról beszél, hogy a nagy háló „mindenféle halat összegyűjt” (47. v.). Bár ez a világ ismételten a másságról és annak elfogadásáról beszél, mi titkon azt mondjuk: mindenki gondolkodjon, éljen, cselekedjen úgy, ahogy mi helyesnek tartjuk. Isten nagy hálójában nem a másság, hanem a sokféleség jellemző. S amíg a világ tengerében - néha hullámai közt, néha csendes tükre alatt - úszunk, éljük az életünket, nem különülhetünk el. A sokféle halat egyformán fogja be a háló. Ez nem csak a világ és az egyház egymásmellettiségében van így, hanem az egyházon belül is. Sokféle, nagyon sokféle hal van... S végképp nem a hal, hanem a Halász mondja meg, milyen a háló és hogy működik.

Más képpel élve: Isten népe nem vonulhat ki a világból (itt ez lenne a háló), hanem mindenféle emberekkel együtt töltve életünk idejét, kell készülnünk a végső, nagy találkozásra, az elszámolásra, az ítéletre és Krisztusban reménykedve a kegyelemhirdetésre.

A második gondolat Jézus példázatából: „amikor megtelik” (48. v.). Nem olvasunk pontos meghatározást, konkrét paramétereket: eddig vagy addig,

ahol Isten igéje hangzik, ott igenis valóság a kegyelem és a békesség.

Nagy felelősségnek és páratlan kiváltságnak tartom, hogy néhány éve lelkészként szolgálhatok. Az apostoli felelősséggel és kiváltsággal számomra szorosan összefonódott ez a páli mondat. Ezért mindig nagy megrendültséggel mondom ki. Talán a legalább az utolsó szószéklépcsőig tartó drukk is oldódik benne. Ügy érzem, ezzel összefoglalom, hogy minek a közvetítőjeként szólalok meg.

Minderre mintegy ráadásként ért két évvel ezelőtt Csepregi Zoltán professzor egyik kutatásának eredménye. Eszerint a reformátorok írásaiban jelmondattá és hitvallássá vált az apostoli köszöntés. Ennek használata alapján egészen pontosan el lehet különíteni, hogy egy-egy levél szerzője óhitű vagy az evangéliumi mozgalom tagja volt-e. Mindennek gyökere pedig Luther Márton életének ahhoz a szakaszához vezet vissza, amikor az ellene indult eljárás során 1521-ben a wormsi birodalmi gyűlés előtt kellett megjelennie. Ekkor a császári tekintéllyel szemben az apostoli üdvözletből merített erőt. 1522-ben pedig, amikor a védett környezetből, Wartburgból az élő célpont kockázatát vállalva a forrongó Wittenbergbe indult, döntő kérdéssé vált számára,

A VASÁRNAP IGÉJE

ekkor vagy akkor. Amikor megtelik. Nem tudjuk, mikor. Ahogy nem tudjuk azt sem, milyen nagy a háló. Ez Isten szuverén döntése. Beleszólnunk nem lehet. Mi magunkra nézve - de ez a hit vágya - kérjük naponta: „Jöjjön el a te országod..!’Vagy ahogy az ősi liturgikus imádság az úrvacsoránál fogalmazza: múljék el a világ, jöjjön el a kegyelem. Isten majd jókor, jó időben, pont az alkalmas pillanatban, amikor úgy látja, hogy megtelt a háló, szól, hogy most. Most ki lehet vontatni a hálót. Ezt az időt sürgetni csak az Istenben bízó könyörgés meri, hátráltatni pedig csak az Isten türelme tudja. Ő ugyanis azt akarja, hogy minden ember megtérjen és éljen (íTim 2,4).

„Eljönnek az angyalok, és kiválogatják a gonoszokat az igazak közül” - ez Jézus példázatának harmadik olyan mondata, amelyet jól meg kell gondolnunk. A nagy, a leírhatatlan titok, amely ránk vár. A válogatás. Isten megbízottai elkezdik, s elvégzik a válogatást. De hogy mi a válogatás alapja, azt itt nem olvassuk.

Az ige azonban reménységet ébreszt Isten gyermekeiben. Nem olcsó, könnyelmű illúziót, amely ma fájdalomcsillapítóként működik, azon a napon azonban keserű csalódást hoz. Mi abban a Krisztusban reménykedünk, aki a kereszten magára vállalta az ítéletet. A halálos ítéletet őrajta már végrehajtották. Ezt az eszünkkel, az emberi igazságérzetünkkel és -gyakorlatunkkal elfogadni nem tudjuk, csak a hit ragadhatja meg. S a nagy kérdés most is az, hogy „hiszed-é ezt”.

Ha hiszed, akkor tudod a nagy hármast, ami csak együtt érvényes: ítélet alatt, ítélet előtt, ítélet után vagyunk. ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.)

Imádkozzunk! „Ó, Jézus, ama nagy napon / Te védj meg szent kezeddel, /ítéletem reád hagyom, /A büntetést engedd el!/Igédben nem kételkedem, /írd élet könyvébe nevem, / Vígy teljességre, ámen!’ (EÉ 502,5)

RÉGI-ÚJ LITURGIKUS t SAROK

hogy honnan várja a védelmet: a kegyelmet és a békességet.

Meg is üzente az őt addig hatékonyan védelmező Bölcs Frigyesnek: „Ezeket azért írom, hogy Fejedelmi Kegyelmességtek megtudja, hogy Wittenbergbe sokkal magasabb védelem alatt megyek, mint a fejedelemé. Nem is gondolok arra, hogy Fejedelmi Kegy elmességtektől védelmet kérjek. [...] S ehhez, ha azt tudnám, hogy Fejedelmi Kegyelmességtek engem megvédhet, vagy akar védeni, úgy inkább nem megyek. Ebben a dologban nem szabad és nem lehet, hogy a kard adjon tanácsot vagy segítséget. Itt egyedül Istennek kell cselekednie, minden emberi aggódás és hozzátétel nélkül!’

Csak Istentől, Jézus Krisztuson keresztül várni kegyelmet és békességet, abban viszont szilárdan bízni, hogy tőle érkezik - ez apostoli és reformátori örökség, megannyi körülménytől és hatalomtól függetlenné tehet.

Talán egy kicsit sovány kifejezés is pusztán köszöntésnek nevezni az apostoli üdvözletét - számomra hatalmas ajándék közvetítője újra és újra.

■ Tóth Károly István

„Kegyelem néktek és békességf