Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)

2012-11-04 / 44. szám

Evangélikus Élet

élő víz

2012. november 4. *• 11

Nem mese!

„Nem mese ez, gyermek” - szólt a nyitott szívű édesapa kíváncsiskodó nagyfiához Arany János híres versében, a Családi körben a befogadott vándor szavai után. Most mindegy, mit mesélt a hosszú útról érkezett vándor koldus, mesélhetett kalandjairól vagy az élettel kapcsolatos gondolatairól, csak az a lényeg: nem mese ez.

Egy alkalommal egy idős ember betegágya mellett a bevezető beszélgetés után kinyitottam a Bibliámat, és Jézus szenvedéstörténetét kezdtem olvasni. A nyolcvanon túli bácsi ekkor felém fordította a fejét, és így szólt: „Bognármester voltam, nekem ne meséljen meséket.” Nem értettem: vajon a bognármesterség miért hivatkozási alap?...

Ámde a válasz kutatása helyett a mondat második felére koncentráltam. A „mesére” Egy beteg embernek nem lenne szívem meséket olvasni az élet könyve helyett, az Úr Jézus megváltó szenvedése helyett! - mondtam neki. - Rettenetes nagy szellemi sikkasztásnak tartanám, ha én a betegágyak mellett bárhol és bármikor is holmi buta mesékkel traktálnám a betegeket.

Az idős beteg erre megenyhült, és kérte, folytassam. Tekintete lassan megnedvesedett a szent történet hallatán, és amikor arról szóltam, hogy mindez értünk történt ott a kereszten, hogy soha, még a betegágyon se legyünk magányosak, de a legutolsó szívdobbanás után se - akkor csendesen így szólt: „Mikor tudja elhozni az úrvacsorát?”

Eszembe jut, hogy az apostolok is tiltakoztak a mese szó ellen, amikor az Úr Jézussal történteket hirdették. Péter apostol a második levelében

sokra, és minél dramatikusabb a történet, annál nagyobb a fájdalmas kisugárzása. Különösen a gyermekek halála rázza meg lelkünket, és kifejezhetetlenül mély együttérzéssel osztozunk a szülők fájdalmában.

Pályámnak egészen a kezdetén fiatal, korombeli házaspár állított be a lelkészi hivatalba, fekete ruhában és könnyes szemmel. „Már csak két gyermekünk van. Három volt, hat-, négy- és kétéves. A hatéves egy kegyetlen, kezelhetetlen betegségben a minap elhunyt” - zokogta el az édesanya. Közben a könnyes tekintetű, gyászoló édesapa férfias szótlansággal ölelte át a vállát, mint aki némán perel a léttel. A tőlem telhető együttérzéssel fordultam feléjük, s ezért nagyon hálásak voltak, megköszönték a vigasztalást. Miután túl voltunk a szertartáson, párszor még meglátogattam őket.

Eltelt egy esztendő. Ugyanaz a házaspár ugyanúgy felöltözve, sírva eljött hozzám. Elment a második gyermek is. Leírhatatlan fájdalom, s megint át kellett élni a temetés rettenetét, ahogy a kis koporsó kötélen ereszkedett a nyitott sírgödörbe. Könnyek között, de hitükről tettek bizonyságot, amikor felidézték, hogy hisznek abban, most már mind a két gyermekük az Úr Jézusnál van. Fájdalomtól elcsukló hangon ismételgették, hogy ott, a mennyországban most már együtt játszanak, és nekik, szülőknek világos a feladatuk: nem belekeseredni a történtekbe, mert még egy gyermeket fel kell nevelniük, és hátha ad még nekik Isten akár kettőt is a megüresedett gyerekszobába.

Igaz, csak három év múlva, de ikreik születtek. A keresztelés alkalma

hangsúlyozza: „...nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek” az Úr Jézus Krisztus halálát és feltámadását, mert - hangsúlyozza az apostol - mi „szemtanúi voltunk isteni fenségének” (2Pt 1,16). Pál apostol pedig lelki gyermekét kifejezetten utasítja, hogy a meséket vesse meg és el: „A szentségtörő és vénasszonyos meséket pedig utasítsd el”, helyettük sokkal fontosabb gyakorolni magunkat a Krisztusba vetett hitből fakadó életben (íTim 4,7).

A mesék hatásfokát nem lehet összehasonlítani a szentséges Isten élő és gyógyító szavával, különösen nem életveszélyes helyzetben. A mese lehet szórakoztató életünk egészséges időszakában, de az örökkévalóságba vezető út utolsó szakaszán már aligha. Mert csak mese. Ott, a legvégén az élet beszédére van (lenne) szükség. Jézus szavára. „Simon Péter így felelt: »Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.«” (Jn 6,68)

Megrázó minden haláleset. Megrázó ereje fordítottan arányos az életkorral és egyenesen a drámai történettel. Minél fiatalabb valaki, annál szívszorítóbb az eset hatása másem volt mentes az érzelmektől, csodálatosan ragyogott a szemük, a lelkűk. Gyülekezetünk hű tagjaiként élték az életüket, a kicsik sem hiányoztak szinte soha a gyermekbibliakörről. A hittel hordozott gyász és az alázattal elfogadott életfolytatás Isten áldása által érett életörömmé változott.

Valahol hazánk egy sarkában fájdalmas hírt közölt a helyi lap. Hosszú, küzdelmes betegség után meghalt egy tizenéves gyermek. A szülők fájdalma leírhatatlan, mert ez a szomorú fordulat rettenetes lezárása egy fájdalmas időszaknak. A gyermekhalál hírének olvastán belesajdul mindannyiunk szíve, és megtelik részvéttel. Csak a szépnek szánt nekrológban volt egy elszomorító mozzanat: „Mesével ment el a gyermek” - írta a szöveg.

Nem tudjuk, milyen meséről lehetett szó a drámai események közepette, de talán fontosabb felidézni az Úr Jézusnak ezt a mondatát: „Jézus ezt mondta: »Engedjétek, és ne akadályozzátok, hogy hozzám jöjjenek a kisgyermekek, mert ilyeneké a mennyek országa.«” (Mt 19.14)

■ Ribár János

SEMPER REFORMANDA

„Mivel a halálról beszéltem, nem hagyhatom ki, hogy ne mondjak valamit a temetkezésről. Először is, mivel az orvosoknak több tapasztalatuk van, hogy ezt megítéljék, ezért rájuk hagyom, hogy veszélyes-e, ha a város közepén van a temető. Nem tudom, hogy a sírokból kipárolgó gázok és gőzök mérgezik-e meg a levegőt. Ha ez így volna, akkor a fent említett figyelmeztetés elegendő alap lenne arra, hogy a temetőket a városon kívül helyezzék el. Mivel hallottuk, mindannyian felelősek vagyunk, hogy amivel csak tudunk, védekezzünk a mérgezés ellen. Az Isten megparancsolta, hogy gondozzuk a testünket, kíméljük és őrizzük meg, ha nem küld ránk bajt. Másrészt Isten megparancsolta, hogy bátran tegyük kockára testi épségünket, ha a veszély megkívánja. Az ő akaratából fel kell készülnünk az életre és a halálra egyaránt. »Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának«, amint azt Szent Pál mondja (Róm 14,7). Azt jól tudom, hogy a régieknél éppúgy, mint a zsidóknál, pogányoknál, a szenteknél és a bűnösöknél egyaránt az volt a szokás, hogy a sírjuk a városon kívül volt. A régiek bizonyosan olyan bölcsek voltak, amilyenek mi csak szeretnénk lenni. Ezt mutatja nekünk a Szent Lukács szerinti evangélium, amikor az özvegyasszony fiát Jézus a naini városkapunál feltámasztotta. »Amikor közeledett a város kapujához, íme, halottat hoztak kifelé...« (Lk 7,12) így tehát akkor az volt a szokás, hogy a sírok a városon kívül voltak. Jézus sírja is a városon kívül volt. Ábrahám is Efrón szántóföldjét és kettős barlangját vásárolta meg sírboltnak, és ide temetkeztek az ősatyák is (íMóz 23,10), innét jön, hogy a latinban az efferre azt jelenti, ’kivinni) amit mi úgy fordítunk, hogy ’sírba tenni! Mert a régiek nemcsak kivitték a holttestet, hanem el is égették, hogy a levegő tényleg tiszta maradjon. Ezen példák alapján az én javaslatom is az, hogy a temetők a városon kívül legyenek. Itt, Wittenbergben egy temetőnk van (a templom körül), ezért nemcsak a szükségből fakadóan, hanem a kegyelettől és tisztelettől indíttatva egy köztemetőt kellene kialakítani a város előtt. A temetőnek illő módon csendes és nyugodt helynek kellene lennie, amely elkülönül a környezetétől. Ahova áhítattal mehetünk, és ott megállhatunk, hogy a halálról, az utolsó ítéletről és a feltámadásról elmélkedjünk, valamint imádkozzunk. így kellene ezeknek a temetőknek megbecsült és majdhogynem szent helyekké lenniük, és így alázattal és tisztelettel mehetnénk oda, mert kétségtelen, hogy jó néhány szent nyugszik ott. A falakat gondolatébresztő képekkel és festményekkel lehetne díszíteni.” H Luther Márton: Elmenekülhetünk-e a halál elől?

(Kovács Áron fordítása)

Fenyvesi Félix Lajos

Az első zsoltár

Ki nem jár gonoszok tanácsán,

Átlép bűnök útján, boldog az,

Csúfolok székét elkerüli,

És tőlük semmit el nem fogad.

Ragyogó nappal és sötét éjen Gyönyörködik az Úr törvényében.

Olyan, mint folyó közelében Plántáltatok ékes termő fa,

Jó gyümölcsét adja mindenkor,

S levelét csak őszben hullatja.

Ezért amit az ember is végez,

Ilyen szerencsével menjen véghez.

Nem így a sok pogány, mint könnyű Olcsó pelyvát széjjelszórja szél;

Sem ítéletben, sem gyülekezetben Hazugságszavuk semmit sem ér.

Az Úr mindig igazakat pártol, Mások élte elvész valahányszor.

HETI ÚTRAVALÓ

„Nálad van a bocsánat, ezért félnek téged!’ (Zsolt 130,4)

Szentháromság ünnepe után a 22. héten az Útmutató reggeli és heti igéi

a bűnbocsánatot mint a kegyelmes Is- _____

ten tettét (lásd Ézs 55,7) és az Isten

félelmét mint a hálás ember válaszát tárják elénk. Istent félnünk, szeretnünk kell, ezért járjunk elhívásunkhoz méltóan - megbocsátásban! „Ahogyan könyörül az atya az ő fiain, úgy könyörül az Úr az őt félőkön.” (Zsolt 103,13; LK) Jézusban öltött testet e világban Isten bűnbocsátó szeretete. „Üdvösség és szabadulás kelyhét veszem, és az Úr nevét énekelem.” (GyLK 750) „...mert az Úrnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani!’ (Zsolt 130,7) Péter gyakorlati kérdése: „Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is?” Jézus örök érvényű szavai: „Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is!’ (Mt 18,21- 22) És reformátorunk is ezt mondja: „A bűnbocsánatnak nincsen se határa, se mértéke. Krisztus - Isten kegyvesztésének terhe mellett - nyomatékosan arra int: felebarátunk vétkét minden vonakodás nélkül bocsássuk meg.” Ne váljunk gonosz szolgává, aki nem könyörült meg szolgatársán, de szívünkből bocsássunk meg (lásd Mt 6,12). Pál azért imádkozik, hogy: „...gazdagon teremjétek az igazság gyümölcseit Jézus Krisztus által Isten dicsőségére és magasztalására.” (Fii 1,11) S nem csak az őseik bűneit folytató Izraelnek hirdeti a próféta: „Térj hát meg Istenedhez, tartsd meg hűségesen a törvényt, és reménykedj szüntelenül Istenedben!” (Hós 12,7) A mindenkori bálványimádás bűne miatt, mert elhagyták őt, Isten ítéletét szemlélteti az eltört cserépkorsó: „Úgy összetöröm ezt a népet és ezt a várost, ahogyan összetörik a cserépedényt, úgyhogy nem lehet többé éppé tenni’.’ (Jer 19,11) Jézus a képmutató ítélkezéstől óvja mindenkori követőit: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek..!’ (Mt 7,1-2) És a felmagasztalt Krisztus sem csak a laodiceai gyülekezetnek üzeni: „Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg! íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, őpedig énvelem’.’ (Jel 3,19-20) Jézus az utolsó vacsorán azonosította elárulóját: „Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem’.’ És Júdás rákérdezett: „Talán csak nem én vagyok az, Mester?” S a Mester és az Úr (lásd Jn 13,13) válasza: „Te mondtad.” (Mt 26,23.25) Istenünk ítélettel tisztítja meg népét: „Sión ítélettel váltatik meg megtérni igazság által!’„Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok..!’ (Ézs 1,27.18) Az ötszáz - huszonkilenc éve, november 10-én született Luther Márton „ezt a helyet az Újszövetség felől a bűnbocsánat feltétel nélküli ajánlataként értette” (lásd Biblia - Magyarázó jegyzetekkel, 775- o.). S zengi: „Bármily sok is a mi bűnünk, / Még több az Úr kegyelme; / Kész ő mindig, hogy a bűnöst / Karjával fölemelje. / Ő Izrael hű pásztora, / A nyáj az ő tulajdona, / Ő a mi szabadítónk.” (EÉ 402,5)

■ Garai András