Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-11-04 / 44. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2012. november 4- ► 9 ♦ ♦ // KŐVETŐI írület” találkozója us történetét feldolgozó bibliatanulmány. Csak zárójelben jegyezte meg az előadó, hogy a „tüzes szekér” sok problémát megoldott. Többek között az előd-utód kérdését. A kérdés mai megoldása azonban nemcsak a nyugdíjas lelkészek közérzetét érinti, hanem egész egyhá'Item az életem zott evangélikus lelkésszel nem tudnak mást elképzelni vezetőjüknek, első polgármesterüknek.- Hogyan tudta összeegyeztetni a polgármesteri munkát a lelkészt hivatással?- Nem emlékszem olyasmire, hogy a falu vezetőjeként olyat tettem volna, amit lelkészként ne tettem volna meg. Sőt azt kell, hogy mondjam, több olyan lelkészi jellegű szolgálatot tudtam elvégezni polgármesterként, amelyet „csak” lelkipásztorként nem tudtam volna.- Időben hogyan fért bele az életébe ez a kétféle feladatkör?- A feleségem nélkül sehogy sem sikerült volna. Az ő hűséges segítsé- Semmi előjele nem volt annak az agyvérzésnek, mint derült égből a villámcsapás érkezett egy szombat este. Akkor látogatott Tőkés László református püspök Őrbottyánba, és engem kértek fel a fogadására, egy igehirdetésre és imádságra. Erre a szolgálatra nagy örömmel készültem, sajnos mégsem tehettem eleget a felkérésnek másnap, mert akkor már a váci kórházban feküdtem élet és halál között. Az Úristen külön ajándékaként éltem meg ezt a betegséget, illetve a következményeit - hetvenöt százalékban megvakultam az agyvérzés után, és azóta csőlátásom van.- Ajándéknak? Miért?! ge adott mindig biztos hátteret a feladataim elvégzéséhez. Ő az úgynevezett hivatásos papnék sorába tartozik, vagyis nem volt más állása, leszámítva a kántori szolgálatot. Amikor a gyülekezeti vagy önkormányzati dolgok miatt nem voltam itthon, a hívek a parókiára akkor is jöhettek, ő fogadta őket, sokszor intézte az ügyeiket.- 1994-ben egy betegség váratlanul sok mindent megváltoztatott az Ön életében.- Azóta sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagyok, mert egy csomó dolgot nem látok. Ezáltal nem vagyok ideges, és nem bosszankodom. Igaz, sok jó cikket és könyvet sem olvasok, csak annyit, amennyi a szolgálatra készülésemhez szükséges, viszont rengeteg szemetet sem nézek a tévében, amellyel csak az értékes időt tölteném fölöslegesen. A kórház után háromnegyed évig tartotta rehabilitáció, ezalatt rengezunknak haszna vagy kára származhat belőle. A beszélgetésekben az is előkerült, hogyan tekint a nyugdíjas lelkésznemzedék a jövőbe. Az esti bibliatanulmányban Simeon történetét boncolgattuk. Például szolgálhat, hogy ő élete végén sem vesztette el Istenbe vetett reménységét. Tudott várni, és Isten igazolta reménységét. „Meglátta” amit remélt. A látás, a fény helyére teszi a dolgokat - hangzott az igemagyarázatban. Adná Isten, hogy mi is ezzel a fénnyel megáldva tekintsünk előre, felfedezve életünkben és egyházunk jövőjében Isten sokszor rögös, de célhoz vezető útját. Ezt a reménységet erősíthetjük a következő nemzedékben is tapasztalatátadással, ahogy ezt Lukács evangélista is tette, mikor utánjárással, hitelesen igyekezett átadni Isten jó hírét, mikor megírta az evangéliumot. ■ Sárkány Tiborné teget látogattam. Úgy jelentettem be magam a családoknál, hogy egy beteg testvér megy el a beteg testvérhez. És azt vettem észre, hogy a gyülekezeti tagok még bátrabban mondták el a gondjaikat. Tudták, hogy most már át tudom élni a betegségekkel és kórházi kezelésekkel kapcsolatos félelmeiket.- Négy évtizedes aktív lelkészi szolgálat ért véget idén ősszel. A csomádiak szerették volna, hogy hűséges lelkészük és papnéjuk, aki egyben kántoruk, továbbra is a közösséghez tartozzon. Ennek érdekében telket ajándékoztak Önöknek.- Az életemben állandóan megtapasztalhattam, hogy én Isten kezében, majd később a családunk a csomádiak kezéből élt. Úgy voltam itt negyven évig lelkész, hogy lényegében egy keresetből, a lelkészi fizetésből éltünk, miközben a két gyerekünket fel tudtuk nevelni, iskoláztatni tudtuk, és semmiben nem volt hiányunk. Ez csak úgy lehetett, hogy soha nem zárult be a csomádiak keze, hanem mindig csak adtak.- Pedig a viszonylag kis evangélikus gyülekezetek közé tartozik a csomádi.- És nem is az anyagilag legerősebbek közé. Azt nem mondhatom, hogy a legmelegebb szívű, mert a többi gyülekezetét nem ismerem, de azt biztosan mondhatom, hogy szlovák ajkú gyülekezet tót gyökerekkel, amely nehezen fogadja be az idegent. Ám ha egyszer befogadják, akkor úgy szeretik, mint a családtagjukat. Én pedig itt, Csornádon családtag vagyok a feleségemmel és a gyermekeimmel együtt.- Ha már a családnál tartunk: lánya, Györgyi óvónő, és nem is mellesleg az újpesti gyülekezet presbitere és egyik gyermekmunkása; fia pedig lelkész. Milyen útravalót tett a zsákjába, amikor Ákos elindult a lelkészi szolgálatra?- Akarom hinni, hogy a szolgálat örömét. Hogy az nem megterhelő, és nem félni kell tőle, hanem felszabadultan állni a feladatokhoz, mert az Úristen az övéit mindig megáldja, és soha nem hagyja egyedül. ■ Boda Zsuzsa A reformáció és értelmünk megújulása ■ László Virgil „Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Róm 12,2) Ennek az igének van egy sajátos kapcsolódási pontja a reformáció ünnepéhez. Mégpedig az, hogy a Vulgatában, azaz a latin nyelvű Bibliában, ebben a versben ugyanannak a reformare latin igének a ragozott alakja szerepel, amely szócsaládhoz maga a reformatio szó is tartozik. Milyen összefüggésben? Az apostol rámutat arra, hogy értelmünk megújulása szükséges ahhoz, hogy helyesen ítélhessük meg, mi Isten akarata. Ez a megújulás a reformáció. A megújulás az Isten szerinti gondolkodásmódhoz való visszatérést jelenti, korrekciót jelent. Állandóan korrigálnunk kell gondolkodásunkat, az élethez való viszonyunkat, beállítódásunkat, hiszen „a világ" a nagy korrumpátor oly könnyedén magához idomít bennünket, hogy esetleg még észre sem vesszük. Vagy ha észrevesszük is, ily módon „korrumpálva lenni” sokszor kényelmesebbnek és kellemesebbnek tűnik, mintsem egész életünkben a keresztet felvállalva krisztusi önmegtagadást gyakorolni. Seren Kierkegaard, a nagy 19. századi dán evangélikus teológus így fogalmaz pontosan erről: „Ó, ha az ember örömben és boldogságban él, vagy legalábbis van mit a tejbe aprítania, akkor persze szívesen olvasgat - talán még beszélget is - ilyesmiről, sőt közben talán néhány könnycseppet is hullat: szíve legmélyén mégis nyugalom tölti el, hiszen beszéde tárgya őt magát egyáltalán nem érinti.” Kierkegaard szerint minden baj gyökerét a kereszténységben ez a lapidáris mondat, ez a lehetetlen általánosítás fejezi ki: „Mi mind keresztények vagyunk.” „Annak a hitnek ugyanis, amely a Jézus Krisztusban megjelent paradox isteni valóságban való hit, amelyet semmiféle emberi erőfeszítéssel, gondolati vagy akarati megoldással nem lehet sem felfogni, sem megközelíteni, csupán az egzisztenciális ugrással lehet benne részesülni, az égadta világon semmi köze ahhoz a gondolattalan és kényelmes komfortkereszténységhez (»limonádékereszténységhez«), amellyel az átlagpolgár, a teológiai professzor, a püspök megpróbálja »Istent boldoggá tenni«.” Azt gondolom, különleges zamata van Kierkegaard gondolatainak most, a reformáció ünnepén. A 16. században Luther az istenhitet üdvösségbiznisszé silányító búcsúcédulák elleni fellépésével ugyanúgy egy látszatkereszténységgel szemben lépett fel, amikor az egyedül üdvözítő Jézus Krisztusba vetett élő hit fontosságára hívta fel a figyelmet. A reformáció tehát az értelem megújításával indult el, annak felismerésével, hogy mi is az evangélium lényege, és mi Isten valódi akarata felénk: „Az igaz ember pedig hitből fog élni!’ (Róm 1,17) „Ecclesia semper reformanda est”, azaz az egyháznak állandóan reformációra, megújulásra van szüksége. Bár ez a jól ismert kifejezés 17. századi holland reformátusoktól ered, mégis ízig-vérig lutheri gondolat. Nem másról van itt szó, mint annak a lutheri felismerésnek és elvnek a közösségre való alkalmazásáról, hogy keresztény emberként naponkénti megtérésre van szükségünk. Ha nem ezt tesszük, akkor „mintakeresztények” helyett szerepet játszó „mintha-keresztényekké” leszünk, ahogy a 19. századi dán evangélikusságot és egyházat Kierkegaard csípős kritikája jellemezte. Evangélikus hívőként mit jelent ma nekünk az, hogy a reformáció, a lutheri örökség az életünknek az identitásunkat és gondolkodásmódunkat alakító és formáló része? Ha erre csak a „mi nem vagyunk katolikusok” sztereotip öndefiníciója ugrik be, illetve ha vallásosságunk a fogyasztói társadalomba simuló kispolgári létünknek pusztán jól megszokott színfoltjává degradálódott, akkor érdemes sürgősen elgondolkodnunk Kierkegaard szavain. Evangélikusnak lenni annyit tesz, mint az evangéliumból élni; kereszténynek pedig: Krisztushoz tartozni. Luther hevesen tiltakozott az ellen, hogy követői magukat lutheránusnak nevezzék. Nem Luthert kell követnünk ugyanis, hanem Jézus Krisztust. Luther minden igyekezetével őrá mutat, csakúgy, mint Keresztelő János a valószerűtlenül hosszúra festett mutatóujjával Matthias Grünewald alkotásán, a híres isenheimi oltárképen. Ha méltóképpen akarjuk megünnepelni a reformáció ünnepét, azt fűtelesen csak úgy tehetjük meg, ha komolyan vesszük Pál apostol buzdítását: „Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes’.’így leszünk a világ fiaiból a világosság fiaivá. Ebben segítsen meg minket Istenünk! A szerző evangélikus lelkész, az Északi Egyházkerület Püspöki Hivatalának teológiai referense