Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-10-28 / 43. szám
A keresztény egyházak együttműködése az összmagyarság érdekében úmfíRSQg ; A kereszténység a történelembe való belépése óta mindig „színeződött” aszerint, hogy milyen nép körében vert gyökeret. Az ókorban más és más színt mutatott a görög meg a latin, azután meg a szír és az egyiptomi kereszténység. Más formát nyert, amikor a germánok nagy tömegei a maguk jellegét kezdték érvényesíteni a latin örökséget továbbszármaztató itáliai kereszténység mellett. Ma is megfigyelhetjük a különbséget: nemcsak a felekezetek szerint mutatnak az egyházak más és más jelleget, hanem sajátos módon színezó'dnek népek, nemzetek szerint is. Eszerint van „magyar” kereszténység is. Persze nem elvontan, mint valami felekezetek fölött álló, „egyszínű” kereszténység, hanem mint a felekezetek, magyar összefüggésben: a magyar egyházak sajátos színeződése. Pátkai Róbert A magyar történelmi egyházak magyarsággal kapcsolatos, meghatározó szerepe evidens. Elégséges Szent István döntésére utalni. Uralkodása alatt a magyar nép szinte intézményesen lett kereszténnyé. Ez, mint ismeretes, kettős következménnyel járt: az egyik teológiai, a másik társadalmi és politikai jellegű. A kereszténnyé vált magyar nép akkor lett önálló nemzetté és szervezett állammá. A Szent Korona voltaképpen e kettő belső összetartozásának a szimbóluma. Kétségtelen, hogy a Szent István-i döntés a középkori Respublica Christianába, a keresztény népek közösségébe helyezte népünket. A kor jellegének megfelelően olyannyira vált egymásra hatóvá a vallási, társadalmi és politikai gondolkodás és cselekvés, hogy a sacrum és a profanum kölcsönösen egybefonódott, és megindította a magyarság életében is a lelki és világi hatalom századokon át tartó küzdelmét. Ennek Nagy Konstantin óta hagyományai vannak. A korai középkorban ez szükségszerű volt, mert az egyház volt egyedül képes a társadalmi élet számos feladatát megszervezni és ellátni. Ma viszont az újkor szekularizációs, merőben e világi eszméinek hatására újra át kell gondolnunk a kettő - a szent és a profán - közötti különbséget, illetve az egymáshoz való kapcsolatos viszonyukat. Nevezetesen azt, hogy mi az elsődleges - mondjam így: missziói - feladata az egyháznak, és hogy milyen összefüggésben beszélhetünk az egyházak magyarságot szolgáló vagy éppen mentő tevékenységéről. * * * Tételem az, hogy a történelmi egyházak mindig is felelősséget éreztek a magyar népért, jövőjéért, boldogulásáért. Még akkor is, ha ez igen sokszor egymás ellenében történt. Itt talán helyénvaló egy pillanatra összevetni a 16. századot a nemrég mögöttünk hagyott 20. századdal. Gombos Gyula az összehasonlítást egy helyütt így fogalmazta meg: „Újkori századaink közül a 16. és a 20. század hozta reánk a legsúlyosabb csapásokat.” Akkor, a 16. században a mohácsi vész hátterén a reformáció és ellenreformáció egymásnak feszülése volt a kérdés. Ebben a kuszáit helyzetben nem volt nagyobb nemzeti feladat, mint a hitet erősíteni és a reménytelen csüggedéstől megóvni a magyarságot. Ezt - mint Istentől kapott feladatot - az evangélikus (tágabban protestáns) prédikátorok a sok nyomorral és szenvedéssel küzdő magyar népük szolgálatában ismerték fel. Az evangélium üzenetét az akkori ember számára hihetetlen korszerűséggel hirdették. Az akkori katolicizmus nagy tehertételének bizonyult, hogy történelmi okok miatt a főpapság hozzá volt kötve egy magyarságtól életidegen uralmi rendszerhez és társadalmi szerkezethez. Kiemelendő azonban Pázmány Péter esztergomi érsek ellenreformációja, aki a hit harcát ugyancsak szellemi fegyverekkel kívánta megvívni. Magyar hazafiságához kétség nem férhetett, beszédeiben és prédikációiban népe megértése és vigasztalása jelentkezik. A 20. század traumasorozata számunkra a trianoni békediktátummal kezdődött, és a szovjet megszállás negyven évével tetéződött. Romlásunk megannyi vetülete ide vezethető vissza. * * * * Az egyházak belső változása, egymás felé fordulása és újfajta eszmélődésünk nyomán eljött az ideje annak, hogy most már ne csak az egyházak felelősségéről szóljunk, hanem egymást értve - vagy legalábbis egymást kölcsönösen megérteni igyekezve - együttműködésüknek a kérdését is vessük fel, és mérlegeljük ennek teológiai és gyakorlati lehetőségeit. Az említettek alapján teszek kísérletet arra, hogy a szórványma-gyarság példáján tájékozódva közelítsem meg témámat, a keresztény egyházak együttműködését az összmagyarság érdekében. Általános megállapítással kezdem. Közhely, hogy minden harmadik magyar a nemzetállam határain kívül él. Ahogy azonban a gyakori ismétlés nem teszi igazzá a valótlan állítást, éppúgy nem érvényteleníti a valós tényeket sem. A határon túli magyarsághoz, a nemzet egyharmadához a nyugati, szórványban élő magyarok is hozzátartoznak, annak lényeges részét képezik. Egy fontos politikai különbségtétellel: mi ugyanis nem alkotunk nemzeti kisebbséget. Bevándorlók vagyunk, a befogadó országon belül semmi sem jogosít bennünket nagyobb autonómiára, mint arra, hogy magyarságunkhoz ragaszkodjunk, hogy a befogadó országnak járó állampolgári hűség mellett megőrizzük sajátos magyar kulturális örökségünket, nemzeti szokásainkat, hagyományainkat. Politikailag a legmeghatározóbb az, hogy bármilyen intenzitással éljük is meg a magyarsághoz való tartozásunkat, azzal azonosítva magunkat, a befogadó ország sohasem élhet azzal a gyanúval, hogy területi vagy bármiféle egyéb veszélyt jelentünk az adott nemzeti társadalomra. így hát, ha még olykor találkozunk is előítélettel, „ötödik hadoszlopot” senki sem lát bennünk. Ugyanakkor, az érem másik oldalát nézve, a nyugati magyarság nincs úgy önvédelemre kényszerítve, mint például a felvidéki, erdélyi vagy a vajdasági, magában rejtve az elkényelmesedés és az egymásért való felelősségérzés elvi síkra terelésének veszélyét. A nyugati magyart nem köti az egy tömbben élők társadalmi kohéziója, így hát a magyarsághoz fűződő kapcsolatainak megőrzésében és fejlesztésében a magyar intézményeknek van nagy szerepük, kiemelten is az egyházaknak és a lelkészeknek. A kivándorlási hullámok bármelyikét tekintjük is - az 1861 és 1914 közöttit, az 1918-1948-as időszakot, végül az 1956 utáni menekülthullámot -, világossá válik, hogy bár számos egyesület és mozgalom volt képes bizonyos részfeladatok megoldására, de egyedül és kizárólag a magyar egyházközségek és lelkészek képezték azt a hálózatot, amelyre - országhatároktól függetlenül - a legkülönbözőbb problémák megoldásában mindig számítani lehetett. A magyar egyházak Nyugaton pótolhatatlan és meghatározó szerepet töltenek be nemcsak a hitéletben, hanem a magyar nemzeti közösségek önazonosságának megőrzésében és a sajátosan magyar kultúra megélésében. Ezen a téren a nyugati magyar egyházak közötti együttműködés példamutató. * * * A magyar kultúra par excellence vallásos kultúra. A történelem folyamán nemzeti és egyházi közösségeink nemegyszer szoros egységet alkottak egymással. Történelmünk számos nagy alakja - Szent Istvántól Rákócziig és Széchenyiig - hívő keresztény. Nemzeti irodalmunk jelentős alkotásai a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária-siralom óta a mai napig - Babits és Pilinszky, József Attila, Radnóti és Illyés költészetén át - ezer szállal kötődnek a hit és a vallásosság kérdéseihez. Valóban alig hihető, hogy volna kultúra, amely ennyire magán viselné mindkét konfesszió szellemének alakító erejét. Döntő jelentőségű volt nemzetközi, de magyar egyházi szempontból is, hogy a római katolikus egyház a II. vatikáni zsinattal bekapcsolódott a protestáns és az ortodox egyházak ökumenikus mozgalmába. Az áldott emlékű, zsinatot összehívó XXIII János pápa már nem élt, amikor 1964. november 24- én kihirdették a zsinaton az ökumenizmusról szóló határozatot. Ezen egyházi döntés sokkal inkább befolyásolta a nyugati magyar egyházak egymáshoz való viszonyát, mint a hazai egyházak közötti kapcsolatot. Ennek egyik oka az volt, hogy a kommunista rendszer nem látta szívesen az erősödő egyházi közeledést. Szívesebben dolgozott - egyszerűbb volt számára - a katolikus „papi békemozgalommal”, a református „szolgáló”, illetve az evangélikus „diakóniai” teológiát képviselőkkel. Ezek, mint ismeretes, a politikai konformizmus és túlélés jegyében születtek. Nem is mindig a petárdaszerűen pufogtatott szólamokkal volt a baj, hanem azzal a helyzettel, amellyel az egyházak békét kötöttek. * * * Ebben az írásban nyilván nem feladatom a II. vatikáni zsinat magyarországi hatásának vagy éppen a határon túli egyházak eredményeinek vagy eredménytelenségeinek kutatása. Ehelyett egy nyugat-európai példát szeretnék említeni annak szemléltetéseképpen, müyen teológiai megfontolások nyújthatnak alapot az ökumenikus párbeszéd folytatására, és milyen lehetőségei vannak a gyakorlati együtt munkálkodásnak. Mert számomra nem kétséges, hogy a történelmi magyar egyházak csak akkor tudnak a magyarság érdekében együtt munkálkodni, ha testvéri módon szót tudnak érteni egymással. Nos, Stuttgartban 1967-ben, vízId. Lucas Cranach oltárképe a wittenbergi városi templomból (részlet) -A prédikáló Luther és Krisztus ábrázolása 2012. október 28. • 3 kereszt ünnepén adták ki a következő című dokumentumot: „Magyar Ökumenikus Nyüatkozat. A külföldi magyar római katolikus és evangélikus ökumenikus bizottság közös nyilatkozata.” Az európai magyar ökumenikus találkozók esetleges és időhöz kötött nyilatkozataitól eltekintve ez az egyetlen komoly dokumentum e területen. Érdeme az, hogy - a II. vatikáni zsinat frissítő hatására - nem kendőzte el a közös gondokat, a megszüntetésük érdekében erőfeszítéseket helyezett kilátásba, és további közös, gyakorlati együttműködést szorgalmazott. A nyilatkozat érdemi szerzője Békés Gellért római egyetemi tanár és Fajta Vilmos, a Lutheránus Világszövetség akkori teológiai igazgatója volt. Befejezésül néhány zárógondolat. „Lényeges történelmi változást jelent az egyház életében az a tény, hogy a 20. században a többségi egyház helyzete teljesen megváltozott. Helyébe a kisebbségi vagy szórványegyház lép. A Nyugat kereszténységét nemcsak az ateista ideológiák támadták meg, hanem a szekularizáció folyamata is, amely feleslegessé tette a szokáskeresztényeket, és a hitvalló keresztények számára utat nyitott. A 20. század problémáival, magyar sorskérdéseinkkel Krisztushoz kötött lelkiismerettel és hittel kell szembenéznünk, különben krízishelyzetbe kerülünk. A Krisztusra tekintő hit azonban az egyház küldetéstudatának megújulását jelenti.” (V ajta Vilmos) Az öntudatos Krisztus-hívők szolgálatának sokfélesége fogja a jövő egyházát hordozni és ebben a Krisztus-forrásban a jövő egyházának egységét is megmutatni. Az egység utáni vágy és cselekvés azonban nem törekedhet holmi homályos felekezetköziségre, sem szervezeti vetület nélküli lelki egységre. Az egyház és benne a magyar történelmi egyházak feladata nem az, hogy magyar nemzeti álmokat vagy éppenséggel politikai célokat valósítsanak meg, hanem hogy az egyház egyház maradjon, vigasztaló és kritikus szavát hallassa. így tudja igazán betölteni küldetését az összmagyarság és a szórványmagyarság érdekében. A szerző az Egyesült Angol Nyelvű Evangélikus Egyház nyugalmazott püspöke (London)
