Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-10-14 / 41. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2012. október 14. » 13 ZSINATZÁRÓ BESZÁMOLÓK Részletek a zsinat nem lelkészi elnökének beszédéből Részletek a lelkészi elnök beszédéből krisztusi magatartást. És, kedves Testvérek, elsősorban a mi feladatunk, az egyházban jól látható emberek feladata, hogy Krisztusra mutassunk. Amíg közöttünk személyeskedés, bizalmatlanság van, addig sem minket, sem jogszabályainkat nem övezi tisztelet, és addig nincs értelme a munkánknak. Környezetünk válságban van: nem úgy használjuk, mint gondos gazda. Gazdaságunk válságban van: egyre több megszorítás között kell gazdálkodnunk, s a termelési, az alkotási többlet hiányzik életünkből, amely megfordíthatná a folyamatok irányát. Erkölcsi válságban élünk: többet foglalkozunk másokkal, mint magunkkal és Istennel. Egyházunknak ezekben a kérdésekben kellene példát mutatnia. Móricz Zsigmonddal szólva: „Hagyd a politikát, építkezz!” Szeretnénk, ha az ezt meghirdető egyházi megújulásnak a zsinat példamutató elöljárója lehetne. Ehhez a megújuláshoz kérem a novemberben összeülő zsinat számára Isten áldó kegyelmét és segítségét. ■ Muntag András Két lényeges vezérlő elvről szeretnék szólni törvényalkotó munkánkkal kapcsolatban. Először is: mindig szem előtt kell tartanunk azt, hogy egyházunkat nem a törvények tartják fenn. Egyházunk fő feladata Jézus Krisztus örömhírének hirdetése a világban, s ez a munka elsősorban a gyülekezeteinkben folyik. Ehhez a küldetéshez a zsinat csak szürke háttértestület - fő feladatának a szükséges feltételek biztosítását kellene tekintenünk. Az eredmény a lényeges, hogy adott esetben eljárások, költségvetés és jó rend álljon rendelkezésére annak, aki a missziói munkát végzi. Másodszor: rá kell jönnünk, hogy a zsinat munkája nagyobbrészt egyházunk emberi oldalát jelenti: a jó rend, a pénz és az, hogy minek hogyan járunk a végére, nem Istentől rendelt, esetleg a Szentírásból kiolvasható dolog, hanem saját erőnkből létrehozott, saját gondolatainkon alapuló, saját munkánkon múló alkotás. Nem örök érvényű, hanem a mi életünk néhány évtizedére szóló rend, melyet alázattal kell a fő cél érdekében kimunkálnunk. Az első elvből az következik, hogy munkánknak Jézus Krisztus fényét kell magán hordoznia. A másodikból pedig az, hogy lelkiismeretesen és folytonosan csinálni kell. Mindkettőben van még - nem kevés - pótolnivalónk. A zsinat döntéseiről, a határozatképességről és a munka felelősségéről sokat beszéltünk, nem tudunk újat mondani. Gyakran vagyunk felkészületlenek, s ez döntéseinkben is tükröződik. Mindig a határozatképesség határán küzdünk, ami szükségtelenül sok energiát visz el azokról a területekről, amelyeken egyházunkat építhetnénk. Sokszor tapasztalhatjuk azt, hogy kevesen érzik magukénak a zsinat munkáját. A zsinat szervezetének átalakítása téma volt a múlt évi strukturális módosítások között. Reményeink szerint a zsinati bizottsági rendszer visszaállítása nagy változást jelent majd az aktivitásban is. A határozatképesség határának megváltoztatása és az ehhez kapcsolódó, módosított póttagrendszer szintén abban a reményben született, hogy ezeket a problémákat megoldja. Ám az igazi változást az odaadó, következetes és kitartó munka hozza meg. (...) Egyházunk zsinata évente négy ülésszakot tartott. Azt a kérdést, hogy sok-e ez, nem tartom érdemesnek hosszasan boncolgatni: annyi ülésszakot kell tartanunk, amennyi a munkánk elvégzéséhez szükséges. Eddigi tapasztalatunk szerint három találkozásra eddig mindig szükség volt, és nem kellett mindig kétnapos zsinatot tartani. Munkánk alapossága azonban állandó témája elnökségi üléseinknek. A beadvány - tájékozódás - kidolgozás - bizottsági előkészítés - (esetleg többszöri) plenáris tárgyalás folyamatsorban szinte minden láncszemnél van javítanivalónk: zsinatnak és beadványszerzőknek egyaránt. (...) Foglalkoznom kell azzal is, hogy a beadványok milyen tartalmúak. Sokszor halljuk kritikaként, hogy „a zsinat nem alkotta meg...”, „a zsinat nem dolgozta ki..." Jelentem: a zsinat nem képes arra, hogy a mások által felvetett kérdésekre a kérdező segítsége nélkül olyan választ adjon, amely megnyugtatóan kodifikálható. A kérdés felvetése mögött látnunk kell, hogy a probléma miért merült fel, milyen megoldásokat lát a kérdező, s miért látja azokat helyesnek. A zsinat arra tud vállalkozni - s ez szigorú feladata is -, hogy a megoldást úgy alakítsa, hogy az ne csak a konkrét esetben legyen válasz a kérdésre, hanem valahányszor ilyen kérdés felvetődik, keretet adjon annak konkrét megválaszolásához. (...) A beadványoknak tartalmazniuk kellene a felvetés okát, esetleg előzményeit, valamint a megoldásra vonatkozó javaslatokat és ezek alátámasztását. (...) Utóbbi éveinkben a bizalom megkopott: társadalmunkban és egyházunkban egyaránt. Zsinati vitáinkat is átitatja a korszellem. Illik a törvényt úgy megalkotni, hogy abban a bizalmatlanság hangja legyen a legerősebb, hiszen a törvénynek alkalmasnak kell lennie minden elképzelhető eset kezelésére - így a legrosszabb eset, a „worst case” határozza meg a jogalkotás gondolkozásmódját. Ezzel védekezünk, ha nem bízhatunk az emberek jogkövető magatartásában (...) Lehet így is, de nekünk nem ez a rendünk. A jog és a hit között éppen ez a különbség: a jog a vakon követendő, kijátszandó emberi rend, míg a hit a belső meggyőződés arról, hogy én is, te is Isten gyermekei vagyunk. A jó rend pedig felhasználja az emberi alkotást is, de sugározza a (...) A zsinat - változó feladat- és hatásköreivel együtt - mindenkor kiemelten felel a Magyarországi Evangélikus Egyház tanítványi közösségében a rendért, s ezért kiemelten kötelessége meghallani és érvényesíteni Jézusnak erre vonatkozó szavait is. A jó rend - vagy ahogy Luther Márton nyomán hazai teológiai örökségünkben ez összegyógyulva, egybeírva is megjelent: a „jórend” - evangélikus hagyományunk egyik legértékesebb darabja. Ez még akkor is így van, ha - ugyancsak Luther nyomában járva - éppen a kísértés, a próbára tétel szembesít minket sokszor azzal, hogy milyen nagy értékek forognak kockán egy-egy aprólékos döntésben vagy végeérhetetlen vitában. A rend tehát, amelyre Jézus helyreutasítása irányul, magasabb rendű tartalom, nem csak külsődleges törvény, paragrafus vagy jogviták eredménye. Ezen az alapon feltárul a rendszerváltozás korabeli és azóta is útját kereső Magyarország és magyar társadalom egyik nagy drámája: az alkotmányosság rögzítéséből ugyan elvileg következik az is, hogy a közösség tagjai azt tiszteletben tarják, ám azoknak, akik azt remélték, hogy a külső keretek rögzítése elegendő ahhoz is, hogy azt belső meggyőződésként be is tartsák, súlyosan csalódniuk kellett. A közöttünk levő rend ugyanis szoros testvércégben áll a bennünk levő renddel, melynek hiánya vagy zavarai közvetlen következményekkel járnak mind a közösségre, mind ránk, egyénekre nézve. Ez a belső baj gyakran jellemzi egyházunkat is. Az 1991-ben elkezdődött zsinati törvényalkotás részben volt és lett csak sikeres abban, hogy jó rendet tudjon alkotni. Az egyes kudarcok felelősei után nyilván hosszasan lehetne kutatni, a probléma, a dráma azonban ennél sokkal mélyebb: kisebb-nagyobb mértékben belőlünk, magunkból is hiányzik a közösségi rend, ezt pedig önmagában semmilyen törvénykönyvvel nem lehet hatékonyan gyógyítani, nemhogy helyettesíteni. A kérdés itt is nyitott: akarsz-e gyógyulni? Az államitársadalmi életben megfigyelhető párhuzamos gondok és zavarok erre is szolgálnak elegendő és megfontolandó tanulsággal: semmiféle oktrojált, erővel átvitt új, kísérletező törvényadás sem oldhat meg semmit, ha a társadalom (a hajléktalantól az állami vezetőig) nem akar jogkövető lenni, vagy mindezt saját magunkra fordítva: ha az evangélikus egyház tagjai nem akarnak közösségi emberekké - majd egy következő lépésben hittestvérekké - lenni. Közöttünk a rend nem a tanítványi ülésrendről szól, hanem annak komolyan vételéről, hogy az asztalfőn mindig Jézus Krisztus ül, elnököl és uralkodik, s hogy az ő jelenlétében ebből egy mélyebb, még a közmorálnál is sokkal messzebbre ható közösségi tudat - amely egyszerre korlát és szabadság - következik. Az elmúlt hat esztendő legfontosabb kérdései mindig ezek voltak, a lényeget tekintve gyakran függetlenül attól, hogy melyik napirendi pont körül is zajlott a munka. Meggyőződésem, hogy a jó rend iránt elkötelezett tanítvány és egyháztag bármilyen törvényi vagy strukturális szabályozás keretei között meg tudja találni Jézus félreérthetetlen parancsához az utat: a szolgálat útját - hiszen Jézus ezzel folytatta Mt 20-ban az apostolok helyreigazítását. Ebben az összefüggésben kell arról is szólnom, hogy milyen elnöki felfogást akartam és igyekeztem követni az elmúlt négy évben. Itt kell köszönettel megemlítenem elődöm, Smidéliusz Zoltán nevét, aki mellett a ciklus első két évében lelkészi alelnökként dolgozhattam, s akivel a közös hivatali éveknél sokkal több kötött és köt össze azóta is. A zsinat lelkészi elnökének - a törvényben felsorolt kötelezettségein túl - legfőbb feladata a zsinat közösségének figyelemmel kísérése, egyben tartása, lelki-szellemi egészségének ápolása, valamint a testület közösségében történt vagy a zsinatra vonatkozó külső, egyéni és közösségi megnyilatkozásoknak a józan, kiegyensúlyozó, integratív kezelése. A képviselet a szervezés, a vezetés és a közvetítés sajátos keveréke - amelyek közül a közvetítés, a mediációs feladatok aránytalanul nagy részt vettek ki ebben a nyugtalan hat évben. Ez egy ilyen nagy létszámú és sokszínű testület esetében nagy erőpróba. Jó lelküsmerettel mondom, hogy a kisebb-nagyobb viharok és konfliktusok között is igyekeztem mindenkinek utánamenni, a zsinati közösség és munka érdekeit szem előtt tartva integrálni, amíg lehetett, az eltérő álláspontokat. Aki ebben a sokszínű, az egyházunk különböző irányzatait, kegyességi és viselkedési kultúráit egyaránt híven reprezentáló és fegyelmezően egymás mellé állító ciklusban mindenekelőtt munkálkodni - Jézus szavával élve: a többieknek szolgálni - akart, az biztosan megtalálhatta közöttünk a helyét. (...) Fülembe cseng az Ágostai hitvallás klasszikus fordulata is, amely a közös hittételeket vezeti be: ecclesiae apud nos magno consensu docent... (A gyülekezetek nálunk nagy egyetértéssel tanítják...) Magno consensu - nagy egyetértéssel! Hitvallásos alapunk nemcsak azt állítja gazdag jelentéstartalommal, hogy evangélikus hittestvérek között lehetséges az egyetértés, amely egyazon közös érzeten (megtapasztaláson, valóságérzékelésen, meggyőződésen) alapul, hanem azt is, hogy a konszenzus elérése szempontjából létezik egy világos fontossági sorrend. Tételesen elmondja azt, hogy az egyház valódi egységéhez miben kell és miben nem szükséges az egyetértés. Meggyőződésem, hogy nagyon sokszor nem az igazán lényeges kérdésekről vitáztunk, nem ezekre fordítottuk a legtöbb időt, erőt, energiát - ez nemcsak a zsinatra érvényes, hanem a most záruló hatéves ciklus számos testületére, ülésére, megbeszélésére is. Ez rossz is, meg jó is. Rossz, mert képesek vagyunk a hittestvéri közösségben ideiglenesen vagy tartósan a fontosabbak elé helyezni apró-cseprő, olykor személyeskedő dolgokat, s közben nem is élni még a fontosabbakban való közösség gyógyító, bizalmat teremtő, hatékonyságot sokszorozó erejével sem. Ugyanakkor legalább az jó, ha közös kérdéseink felett együtt vagy egymással küszködve legalább a közös alapokat sikerül nem belerángatni - és ezzel rongálni, gyengíteni - nagy hirtelen a vita hevében. A leköszönő zsinat elnökeként itt is szeretném megerősíteni egyetértésemet a püspökeink által kifejezett célkitűzéssel, akár a bizalom, akár az egyházi integráció építéseként vagy helyreállításaként fogalmazzák is meg. Aligha lehet mást értenünk a két megfogalmazáson, s aligha lehet más út az elérésére, mint Jézus szavának magunkra vétele a tanítványi közösség rendjéről. (...) Ha akarnám, akkor sem tudnám elkerülni, hogy röviden szóljak arról a zsinati és országos presbitériumi munka során szerzett meggyőződésemről, hogy egyházunk közössége és szervezete lényegbe vágó kihívások előtt áll. Legfőképpen az okozza a nehézségeket, hogy egyszerre kell kezelni az egyre több zavarral és válsággal küszködő régi, népegyházi formákat, s ugyanakkor kell felkészülni, megteremteni a megújuláshoz szükséges alapokat is. Bár a zsinaton többnyire országos egyházi ügyekkel foglalkozunk, én most mindenekelőtt a gyülekezeteinkre s a gyülekezeteinkben szolgálatot vállaló lelkészekre és családjukra, valamint világi munkatársaikra, hittestvéreinkre és gyülekezeti tagjainkra gondolok. Végső soron minden ott fog eldőlni. A megújíthatóság és megújulás kérdéseivel tehát sokkal többet kellett volna foglalkoznunk az elmúlt hat esztendőben egyházunk egészében. A válságkezelés és megújulás lélegzetelállító gyakorlatából sok maradt a következő ciklusra választott tisztségviselőknek és testületeknek is, mint ahogyan az engem a zsinatba delegáló Evangélikus Hittudományi Egyetem közösségének is. Valóban igaz, hogy ma nincs olyan kérdés, amelynek ne lenne missziói vonatkozása is - de azt is hozzá kell tennünk, hogy ennek a missziónak az iránya mindenekelőtt Isten igéjének hirdetése, hogy a gyülekezet naponta növekedjék az üdvözülők számában. (...) ■ Dr. Korányi András
