Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-10-14 / 41. szám
2 -m 2012. október 14. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Mennyei édes Atyánk! Köszönjük, hogy hozzád fordulhatunk kéréseinkkel. Annyi minden hívogat, azzal biztat, hogy fontosak vagyunk, de csak elnyelni akarnak. Köszönjük, hogy te végtelen szeretettel fordulsz felénk, igazat szólsz, és meghallgatsz. Köszönjük, hogy rád bízhatjuk kéréseinket, vágyainkat, mert te megadod azt, ami minket és másokat hozzád emel. Könyörgünk teremtett világodért. Bocsásd meg, hogy lusta és csaló béresek módján uraljuk. Kérünk, bocsásd meg hűtlenségünket. Adj szeretetet és felelősséget szívünkbe, hogy engedjük megmaradni alkotásodat. Teremtő hatalmaddal javítsd meg mindazt, amit az ember tönkretett. Könyörgünk a világ keresztényeiért. Urunk, tölts el Szentlelkeddel, hogy vigyük hírét megmentő szeretetednek. Tégy tanúiddá az emberek között. Könyörgünk hazánkért, magyar nemzetünkért. Eddig megtartottál minket, Urunk, add, hogy erőt merítsünk múltunkból, és szeretettel építhessük jövőnket. Ne engedd, hogy széthúzással poriasszuk népünket! Add, hogy meglássuk egymásban a felebarátot. Könyörgünk evangélikus egyházadért, gyülekezeteidért. Téged kérünk, szaporítsd meg számát a benned hívőknek gyülekezeteidben! Nekünk pedig adj alkalmakat és lehetőségeket, hogy igéddel tápláljuk egymás hitét, és építsük közösségeinket. Könyörgünk hozzád az örvendezőkért! Emlékeztesd őket irgalmasan, hogy mindent tőled kaptak. Könyörgünk az aggódókért. Segíts nekik terád bízni ügyeiket! Könyörgünk a megkeseredettekért. Világosítsd meg szívüket evangéliumoddal! Könyörgünk a szomorkodókért. Vidámítsd meg őket jóságoddal! Könyörgünk a magányosokért. Adj nekik találkozásokat és kapcsolatokat! Könyörgünk a betegekért. Gyógyítsd meg őket hatalmaddal! Könyörgünk a haldoklókért. Vidd át őket kegyelmesen a halál völgyén! Könyörgünk a gyászolókért. Vigasztald meg őket igéddel és a feltámadás ígéretével. Irgalmadba ajánljuk a családokat. Add, hogy a házastársak segítsék egymást az életben és a hitben. Ajándékozd meg őket békességgel és boldogsággal. Könyörgünk a szülőkért. Töltsd meg szívüket szeretettel, hogy gyermekeiket jókká szeressék. Könyörgünk a gyermekekért. Adj szeretetet, tiszteletet, bizalmat a szívükbe szüleik és nevelőik iránt, és ne engedd, hogy csalódniuk kelljen. Könyörgünk szeretteinkért közelben és távolban, és könyörgünk önmagunkért. Isten, légy irgalmas hozzánk, bűnösökhöz! Mennyei Atyánk! Kérünk, vezess minket életünkben Szentlelkeddel, nehogy az örök halál útjára tévedjünk. Maradj velünk! jézus nevében kérünk, hallgass meg. Ámen. FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA! SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 19. VASÁRNAP - 1MÓZ 1,26-28.31 íme, az ember! „íme, az ember!” - mondjuk a teremtés történetének végén. íme, az ember - és elkezdenénk beszélgetni, ki is, mi is az ember. De ne általánosítsunk. A teremtés története nem az egyszer valamikor régen játszódó eseményt akarja leírni. Hiszen akiről bizonyságot tesz az ószövetségi próféta, az Isten: nem letűnt idők szereplője, hanem élő Úr. Ő nem régen teremtett csupán, hanem teremt folyamatosan. Ma is alkot, létrehoz, életet ad. Nem általában az emberről van itt szó, hanem rólam. Luther így vall a Kis kátéban: „Hiszem, hogy Isten teremtett engem minden teremtménnyel együtt. Nekem testet, lelket, szemet, fület és minden tagot, értelmet és minden érzéket adott, és ezeket most is fenntartja.” Ha Isten azt mondja az emberről, hogy az az ő képmása, akkor rólam mondja: én az ő képmása vagyok. Ha Isten azt mondja az emberről, hogy felelősséget és hatalmat ad neki, akkor nekem adott felelősséget és hatalmat a teremtett világban. Ha Isten azt mondta az emberről, hogy minden, amit teremtett, íme, igen jó, akkor rólam mondja, hogy nem vagyok selejt, hanem jó vagyok. Hogyan lehet ilyen nagy dolgokat rólam állítani? Hiszen jól ismerem hibáimat, jól tudom, milyen erőtelen és sokszor tanácstalan vagyok, és olykor szégyellem magam, hogy menynyire nem hasonlítok szüléimre vagy tanáraimra! De ne gondoljuk, hogy Isten nem ismer legalább ennyire jól bennünket. Ő sokkal inkább látja hibáinkat és korlátáinkat. Ő nálunk sokkal jobban tudja, mennyire alkalmatlanok vagyunk arra, hogy az ő arcát hordozzuk, hogy őt e világban megjelenítsük. És mégis a teremtő Isten így nyilatkozik rólunk. Áldott legyen ez a bizalom, áldott legyen ez a határtalan szeretet, amely minekünk ilyen rangot és tiszteletet adott! Nem pénz, siker, hanem egyedül az ad rangot és tiszteletet az embernek, hogy Isten teremtménye. Mert ezt senki el nem veheti tőlünk. Még mi magunk sem. Még ügyetlenségünk, betegségünk, rossz sorsunk sem. Isten alkotásai vagyunk - és Isten nem teremtett selejtet. S mert ő azt mondta rólunk: minden, amit teremtett, igen jó, azért tényleg jók vagyunk. * * * „íme, az ember!” - mondjuk a teremtés történetének végén. Már nem általánosságban. De még csodálkozva: hogyan lehetséges ez a megtiszteltetés. S akkor tekintetünk a Golgotára vetődik. A megkínzott és megfeszített Jézusra, akiről Pilátus mondotta: „íme, az ember!” S tudjuk, bár talán gúnyolódásnak szánta, vagy a szánalom hangja szólalt meg benne, valójában ez prófétai beszéd, isteni ige: Jézus valóban az ember. Az igazi, a teljes ember. Ő az, akinek az embert az Atya teremtette. Ő az, aki az Atya hatalmát és gondviselését megjelenítette a világban. Ő az, akiben meglátszik Isten arca. Ez Isten hatalma: hatalma van átadni magát, hatalma van felülkerekedni az „én” önzésén, hatalma van - bár mi, emberek ezt inkább gyöngeségnek látjuk - bűnön és halálon. így uralkodik Isten: ahogyan Jézus megfeszül a kereszten, ahogyan szeretetének hatalmába ölel mindeneket: a latrot és a gúnyolódókat ugyanúgy, mint a magára maradt édesanyát és a fiatal tanítványt. Ő hordozza az Isten valóságos arcát. És őbelőle támad az élet. Mirólunk is csak azért mondja az Atya: „íme, igen jó", mert a Fiúra, Jézus Krisztusra tekint. Mert Jézusból ránk áradt az élet. Mert a Golgotán kitárt karja beleölelt minket is az élők közösségébe. * * * „íme, az ember!” - mondjuk a teremtés történetének végén, a hatodik napon. Ez még nem az utolsó nap. A hetedik, a nyugalom napja még hátravan. Ez még a munkálkodásnak a napja. Nem a robotolásé, nem a hasznot hajszoló munkáé, hanem Isten teremtőmunkájának napja. Amikor alkotni akar, alkotásáról gondot viselni akar, A VASÁRNAP IGÉJE amikor teremtményeit a nyugalom napja felé akarja terelni. „íme, az ember!” - mondjuk a teremtés történetének végén, most ismét önmagunkról, az egyház közösségéről, a hívők seregéről. íme, az ember, aki Jézus Krisztusban teremtetett emberré, aki Jézus megváltása nyomán ébred ember voltának tudatára. „íme, az ember” - az egyház közössége. Amely Jézust követve igyekszik megjeleníteni Isten arcát a világban. Nem megy tökéletesen, de törekszik arra, hogy Jézus nyomán járjon, hogy úgy éljen, ahogyan Jézus élt, úgy gondozza a világot, ahogy Jézus gondozza őt. „íme, az ember!” - íme, itt vagyunk mi, megváltott, fölemelt emberek. Dicsőítsük hát Istent, a mi teremtőnket, Krisztust, a mi megváltónkat testünkkel és lelkűnkkel, ünnepeinkkel és hétköznapjainkkal, fáradozásunkkal és pihenésünkkel, amikor közösségben vagyunk, s amikor egyedül. Ámen. ■ Bencze András Imádkozzunk! Mennyei Atyánk! Te teremtettél minket a magad képmására Jézus Krisztus halála és feltámadása által. Kérünk, áraszd ránk Szentlelkedet, hogy betölthessük azt, amire teremtettél minket egyenként és egyházad közösségében. Ámen. „...a földön küzdő egész egyházaddal együtt..’.’avagy „ecclesia militans'’ a lutheri teológiában? „...aföldön küzdő egész egyházaddal együtt áldunk és magasztalunk téged...” - énekeljük vagy mondjuk a Praefatio végén a Liturgikus könyv rendtartása szerint. Miért volt szükséges a korábbi „a földön élő egész egyházaddal” formát „aföldön küzdő”- re változtatni? A Praefatio a latin rítusban eredetileg így végződik: „...az angyalokkal és főangyalokkal, a trónállókkal és égi hatalmasságokkal és minden menynyei seregekkel (cumque omni militia caelestis exercitus) együtt a te dicsőséged himnuszát énekeljük, és vég nélkül mondjuk: Szent, szent, szent a Seregek Ura, Istene..!’ Nem tévedésből idéztem a Sánctus első szavait is, mert ezek Istent mint a Seregek Urát dicsőítik, aki angyalseregei élén szüntelen harcban áll a gonosszal. Ennek a harcnak a tetőpontján küldte el Fiát, Krisztust emberi testben a földre, hogy megváltó áldozatával a gonosz, a sátán hatalmából önmagának visszaszerezzen minket. Krisztus az úrvacsorában valósággal jelen levő testét adta halálra, illetve vérét azért ontotta, hogy a bűn, a halál, a sátán és a kárhozat hatalmából kiszabadítson minket, hogy Isten gyermekeiként örökre Isten országában élhessünk. Bár Krisztus a kereszten már kivív-SEMPER REFORMANDA £ „Ugyanígy, ha egy ház ég, nem lenne szabad ki- vagy elfutni, hogy meneküljünk, mert a tűzvész is Isten büntetése. Ha valaki nagy vízbe esik, nem lenne szabad a parthoz úsznia, ta a döntő győzelmet a sátán fölött, de amíg ez a világ fennáll, az egyes lelkekért, a földön élő minden egyes emberért tovább folyik a küzdelem Isten és a sátán között. A földön élő egyház - mintegy Isten lelki hadserege - Isten oldalán küzd azért, hogy Krisztus egyszeri és örök érvényű keresztáldozatának gyümölcseként minél több ember megmeneküljön az örök haláltól. Ebben a küzdelemben az egyház szigorúan csak lelki fegyverzettel vehet részt. Magára kell öltenie a Szentlélek Pál apostol által leírt védő és támadó „fegyverzetét” és a „Lélek kardját” Isten igéjét, Krisztus evangéliumát kell nap mint nap hűségesen, semmitől sem visszarettenve forgatnia. így tehet eleget Krisztustól kapott küldetésének: „íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé...” (Mt 10,16; Lk 10,3) Az ecclesia militansnak, a földön küzdő egyháznak ez a biblikus fogalma nemcsak megfelel a lutheri gondolkodásmódnak, de egy Jó Pásztor vasárnapján mondott igehirdetésében maga Luther fogalmaz így: „Másodszor pedig azt kell (...) megtanulnunk, hogy a mi hűséges Pásztorunk példáját követnünk is kell. Úgy, ahogy Péter apostol tanúsítja, amikor így szól: »Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő hanem a vízre - mint Isten büntetésére - kellene bíznia magát. Nosza, ha meg tudod ezt tenni, akkor tedd meg, és ne tedd próbára az Istent, de hagyd, hogy mások is azt tegyék, amit meg tudnak tenni. Hasonlóképpen, ha valaki eltöri a lábát, vagy megsérül, vagy megharapják, nem lenne szabad meggyógyítani, hanem azt kellene mondania: ez Isten büntetése, amelyet el akarok hordozni, amíg magától meg nem gyógyul. A téli fagy nyomdokait kövessétek.« (íPt 2,21) (...) Aki immár igaz keresztény, az nem ijed meg a farkas láttán, és semmiképpen sem engedi, hogy embertársától az igét és a Krisztus helyes ismeretét elrabolják. Inkább kész életét is feláldozni, mint az apostolok és a kegyes vértanúk tették, akik nem próbáltak elmenekülni, hanem a farkasnak egyenesen a torkába rohantak. (...) Ez a Krisztus példájában gyökerező tanítás nem csupán az egyházi hivatalt viselőkre vonatkozik, hanem minden keresztényre. Mert mindegyikünk kötelessége, hogy az igéről vallást tegyen, és inkább áldozza fel testét és életét, mint hogy Isten igéjétől elpártoljon. .. Mert tudjuk, hogy van pásztorunk, aki életét adta értünk. Ezért ha őérte nekünk is le kell mondanunk a magunk életéről, tőle úgy kapjuk vissza, hogy soha többé nem veszíthetjük el.” Luther emellett egy másfajta küzdelemről is beszél. Ez abból adódik, hogy az ige igazságát ebben az életben többnyire nem tapasztaljuk, sőt gyakran az ellenkezőjét tapasztaljuk annak, amit az ige alapján hiszünk. Ezért a hitnek szüntelenül küzdelmet kell folytatnia, hogy a tapasztalással szemben kitartson az ige igazsága mellett. Az idézett igehirdetés végén is az Isten büntetése, amelyben meghalhat az ember. Miért mész a tűzhöz vagy a szobába? Légy erős, és maradj a fagyban, amíg újra meleg nem lesz. Ugyanígy nem lenne szabad gyógyszert bevenni vagy orvoshoz menni, mert minden betegség Isten büntetése. Éhínség és szomjúság is szintén nagy büntetés és kínszenvedés, miért eszel és iszol akkor, és miért nem hagyod, hogy bűnhődj - várhatnád, hogy magától elmúljon. RÉGI-ÚJ LITURGIKUS Luther ezt mondja: „Ebben az életben (...) a keresztényeknek rendszerint rosszabb sors jut osztályrészül, mint a nem keresztényeknek, és százszorta többet kell szenvedniük is. Isten igéje mégis megmutatja a köztük levő hatalmas különbséget, mert az igaz keresztények igenis különböznek az álkeresztényektől. Nem testükre és külső megjelenésükre nézve, hanem abban, hogy az igaz keresztények ismerik pásztoruk hangját, és hallják is azt.” A földi egyház közösségéhez tartozók tehát szüntelen harcban állnak az embertársaik üdvét fenyegető szellemi hatalmakkal és a hit bizonyosságát tőlük is elrabolni akaró kísértővei. Amikor a Sanctus bevezetőjében a földön küzdő egyház részének valljuk magunkat, akkor erre gondolunk, és semmiképpen sem a világot uralma alá hajtani igyekvő középkori egyház „ecclesia militans” felfogásával akarunk azonosulni. ■ Véghelyi Antal Végül az ilyen beszéddel odáig juthatnánk, hogy nem mondanánk többé a Miatyánkot, és nem imádkoznánk: »...szabadíts meg a gonosztól. Ámen.« Mert minden gonosz Isten büntetése. Nem kérnénk a jövőben azt, hogy kerüljük el a poklot, mert az is Isten büntetése. Mi lenne ennek a következménye?” M Luther Márton: Elmenekülhetünk-e a halál elől? (Kovács Áron fordítása)
