Evangélikus Élet, 2012. július-december (77. évfolyam, 26-52. szám)
2012-09-30 / 39. szám
Evangélikus Élet MELLÉKLET 2012. szeptember 30. !► 9 VNGÉLIKUS NEVELÉS Nemzetközi konfirmációs kutatásba kapcsolódott be hazánk ► Tíz ország konfirmandusai töltenek ki kérdőíveket idén ősszel egy nemzetközi kutatás részeként a konfirmáció, az egyházkép és a személyes hit vonatkozásában. Az egykori keleti blokkból Lengyelország és Magyarország kapott meghívást arra, hogy bekapcsolódjék az immár ötödik éve tartó kutatási folyamatba, amely szociológiai szempontok alapján igyekszik képet nyerni az egyes európai országok konfirmációs gyakorlatáról, módszereiről, hagyományairól, a tizenévesek megszólításának, gyülekezetbe kapcsolódásának és szolgálatvállalásának kérdéseiről. Hazánkban mintegy háromezer fiatalt kérdeznek meg a kutatás során. A felmérésben a Magyarországi Evangélikus Egyház mellett a Magyarországi Református Egyház és a Magyarországi Metodista Egyház vesz részt. Ima a konfirmandusokért Uram, életadó és megtartó Istenem, hozzád könyörgök mindazokért, akik idén kezdenek el konfirmációi előkészítőre járni. Te látod bátorságukat, amikor bizalmat szavaznak neked s egyházadnak. Te látod hűségüket, hiszen oly sok lehetőség kínálkozik, ők mégis téged választanak. Te látod hitüket, mert bár a tapasztalt világ olykor riasztó, ők erősen hiszik, hogy veled mindent jobbá tehetnek. Uram, ne csákókét, hanem bennünket és gyülekezeteinket is készítsd fel. Hadd legyünk méltóak a konfirmandusok megerősödő, ám gyermekségükben is óriási hitére. Hadd váljunk olyan egyházzá, mely képes lehajolni, meghallgatni, tervezni, cselekedni vagy akár táncra perdülni e kicsinyekkel. Hadd legyünk élő templomoddá, Lelked otthonává, egymásra figyelő és egymást megtartó testvérekké. Őrizd és Szentlelked füzével építsd egyházadat, Uram! Ámen. Kérdések a konfirmáció körül Az egyház jövője szempontjából kulcskérdés a fiatalok tevékeny és elkötelezett szerepvállalása, egyáltalán a jelenléte a gyülekezetekben - erre jöttek rá annak a nemzetközi kutatásnak az elindítói, akik 2007-ben hét országban (Ausztria, Dánia, Finnország, Németország, Norvégia, Svédország és Svájc) közel húszezer konfirmandust, kétezer-hétszáz lelkészt vagy hitoktatót és hétezer szülőt kérdeztek meg a konfirmációról. A megkérdezett csaknem húszezer konfirmandus érdekes tükröt tartott az egyházak elé. Kiderült ugyanis, hogy a konfirmáció fontos a fiataloknak, mégpedig elsősorban a közösséghez tartozás élménye miatt. Vonző számukra a konfirmációs istentisztelet is, hiszen erre beavatási rítusként tekintenek, és spirituális élményeket várnak tőle. Ugyanakkor a vasárnapi istentiszteletek, amelyeket az egyházak kapunak szánnak a társadalom és az ifjúság felé, a fiatalok számára többnyire unalmasak. A konfirmáció sikertelenségének általános oka az ifjak szerint az is, ha úgy érzik, az egyház képviselői rájuk kényszerítik az akaratukat, ha nem figyelnek az ő igényeikre, és nem érzik a közösség élményét. Sokan tartanak attól, hogy a gyerekközpontú pedagógiai szemlélet a tartalom rovására megy. A kutatás tapasztalatai szerint azonban ez a félelem indokolatlan. A gyermekek Krisztushoz vezetése, a hit alapvető tanításának elsajátítása jól megfér a közösségépítéssel. Az a fiatal ugyanis, aki jól érzi magát egy közösségben, jobban is tanul, és nyitottabb lesz hitünk dolgai iránt. Kérdés az is, hogy milyen kapcsolódási lehetőségeket találnak a fiatalok a helyi gyülekezeti közösségben. Fontos tanulság, hogy a fiatalok azokban a közösségekben maradnak meg a konfirmáció után, ahol van program és feladat számukra. A kutatás eredménye tehát nemcsak a konfirmációs oktatásról, hanem a konfirmációt követő időszakról is szól. így vagy úgy, a konfirmáció során szerzett élmények hosszú távon meghatározzák a fiatalok viszonyát hithez és egyházhoz. Ha úgy tekintjük, hogy a konfirmációs oktatás a felnőtt gyülekezeti életre nyíló ajtó, akkor érdemes azon elgondolkodnunk, hogy egyházunkban ez az ajtó valóban nyitva áll-e a fiatalok előtt. A mostani kutatás immár tíz ország negyvenezer fiataljának a véleményére kíváncsi. A kutatócsoport magyar tagjai: Pángyánszky Ágnes evangélikus lelkész és doktorandusz, Rozs- Nagy Szilvia evangélikus lelkész és hittanreferens, illetve Hámori Ádám és Siba Balázs, a Károli Gáspár Református Egyetem fiatal oktatói. A kutatás szigorú szakmai elvek és adatvédelmi szabályok mentén folyik. Az, hogy a kutatócsoport valamennyi tagja elkötelezett, hívő egyháztag, sokan lelkipásztorok, egyúttal a vizsgálat tapintatos, problémaérzékeny szemléletére is garanciát jelent. Hazánkban a kutatás most ősszel kezdődik egy alaposan kidolgozott kérdőív segítségével. Ez a konfirmációs gyakorlatok eredményességét veti majd össze a településszerkezet és a fiatalok háttere szerint a három felekezetben. Magyarországon evangélikus részről az Evangélikus Hittudományi Egyetem és az MEE Országos Irodájának Nevelési és Oktatási Osztálya, református oldalról a Károliegyetem mellett a Zsinati Ifjúsági Iroda, a Doktorok Kollégiuma és a Református Pedagógiai Intézet vállalta, hogy részt vesz a kutatás előkészítésében, feldolgozásában és kiértékelésében. A kutatás az evangélikus és a metodista egyházban teljes körű lekérdezést jelent, vagyis minden gyülekezet lelkésze és konfirmandusa megkapja az adott kérdőíveket, míg a református egyház véletlenszerűen kiválasztott gyülekezeteknek küldi ki úgy, hogy végül reprezentatív eredményt kapjon. A tervek szerint Magyarországon az anonim kérdőívek segítségével körülbelül háromezer konfirmandus és több száz lelkipásztor tudja visszaküldeni válaszait a kutatócsoportnak. A kutatás második szakaszára 2013 tavaszán kerül sor. Ekkor a konfirmáló fiatalok mellett a szülők is megszólíttatnak majd a konfirmációval, a fiatalok világával és nevelési kérdésekkel kapcsolatban, miközben világosan mérhető lesz a konfirmandusok hitbeli, ismeretbeli fejlődése és egyház iránti elköteleződésének erősödése. 2015-ben pedig az eredetileg megszólított fiatalok közül mintegy ezer főt ismét megkeresnek a kutatók, hogy arról érdeklődjenek, milyen változást hozott a konfirmáció óta eltelt néhány év a hitükben, egyházhoz kapcsolódásukban, életvitelükben. „Hallatlan ajándék volt számunkra a meghívás, hogy országos szinten bekapcsolódjunk egy nemzetközi teológiai kutatásba, s igyekszünk jól élni e megtisztelő lehetőséggel. E kutatás ugyanis egyszerre nyitja meg előttünk a kaput, hogy bemutassuk a nyugat-európai protestáns egyházak számára a magyar gyakorlatot, illetve mi is sokat tanulhatunk a náluk alkalmazott újabb megközelítésekből és módszerekből” - mondja Pángyánszky Ágnes, aki pár hónapon belül védi meg doktori disszertációját a felnőttképzés témájában az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Rozs-Nagy Szilvia hittanreferens reményének adott hangot, amikor kifejtette: „Ahogy az első felmérést követően Németországban is elindult egy reformfolyamat az egyházon belül, úgy e felméréstől is azt várjuk, hogy hozzájárul a Magyarországi Evangélikus Egyházban a hittanoktatás tavaly elindított szerkezeti és tartalmi megújulásának eredményességéhez, és mozgásba hozza eddig lappangó lelki erőtartalékait.” ■ Hámori Ádám, PÁNGYÁNSZKY ÁGNES, Rozs-Nagy Szilvia, Siba Balázs A konfirmáció rítusa a vizsgával és az ünnepi istentisztelettel, illetve a lelkészek vezette konfirmációi felkészítés évszázadokig központi jelentőségű volt az evangélikus gyülekezetek életében. Az egykor csecsemőként megkeresztelt fiatal immár „felnőtt” fejjel, elsajátítva a bibliai történeteket, megismerve az egyház tanítását, a jó és rossz megkülönböztetésének a képességét birtokolva szabadon felvállalja keresztény élethivatását, nyilvánosan megvallja hitét, részesül Krisztus testének és vérének misztériumában, és jelképesen befogadást nyer a gyülekezet felnőtt tagjai közé. A konfirmáció a meghatározó jellegét nagyrészt annak köszönhette, hogy olyan egyházi befogadó rítus volt, melyen mindenkinek keresztül kellett mennie ahhoz, hogy a gyülekezet életében bármilyen komolyan vehető szerepet játsszék. Az idők során azonban a konfirmációs órák és a konfirmáció napja alaposan eltávolodott a gyülekezetek mindennapos valóságától, mivel a felkészítő program gyakran teljesen elkülönült s nagyban különbözött az iskolai hittanóráktól, a konfirmáció napja pedig - széles körben elfogadott nézetként vagy a ténybe beletörődött vélekedésként - gyakorlatilag egyenlővé vált a gyülekezeti ballagással, mely után a fiatalt legfeljebb az esküvőjén látják ismét a templomban. A konfirmációt illető kérdések az előbbiekben említett okok miatt egyre erősödnek, s válaszra várnak egyházunktól:- Még mindig bölcs döntés-e eltiltani a megkeresztelt gyermekeket az úrvacsorától? Fenntartható-e, hogy továbbra is a konfirmációhoz kössük az első úrvacsoravételt?- A konfirmáció napja összhangban van-e a gyülekezet egyéb ünnepi alkalmaival? A gyülekezet magáénak érzi-e a konfirmáció ünnepét és a konfirmált fiatalokat?- Miért tűnik el ilyen nagyszámú fiatal a gyülekezetekből a konfirmáció után?- A konfirmációra való felkészítés módszertana lépést tart-e a fiatalok felgyorsult kulturális és pszichológiai változásaival? Az evangélikus gyermek- és ifjúsági munka pedagógiája megfelelően felkészült-e a mindenkori korosztály hathatós megszólítására? A konfirmáció története Az evangélikus konfirmáció szorosan kötődik az egyház két szentségéhez, a keresztséghez és az úrvacsorához. A korai keresztény egyház keresztelési gyakorlata elég hamar két irányba kezdett el kifejlődni keleten és nyugaton. Keleten a beavatási rítus a keresztelést megelőzően felkészítéssel indul, majd a liturgiában ezt a gonosz elutasítása, az engedelmesség megfogadása Krisztusnak, a hit megvallása és a homlok olajjal való megkenése követi. Nyugaton a homlok megkenése (bérmálás) a keresztelő után, attól időben is elkülönülve történt, mert a hit tudatos megvallásához, megerősítéséhez, vagyis a konfirmációhoz kötődött. A beavató rítus záró- s egyben csúcspontja mindkét esetben az úrvacsoravétel volt. A gyermekkeresztség elterjedése eleinte nem volt hatással a rítusra abban az értelemben, hogy a megkeresztelt csecsemők is részesültek az úrvacsorában, mely hagyományt továbbra is őrzik az ortodox egyházban. Az egyház erőteljes növekedésének és a gyermekkeresztség ugrásszerű elterjedésének köszönhetően nyugaton egyre nagyobb hangsúlyt kapott a keresztelő utáni felkészítés, s fokozatosan elvált egymástól a keresztelő és a konfirmáció. Eleinte a konfirmáció a keresztelésnek mintegy kiegészítő rítusa volt, majd a Szentlélek ajándékának olyan kiemelt rítusa, mely elengedhetetlen az üdvösséghez. A firenzei zsinat (1439) fogalmazta meg először a konfirmáció teológiáját, kiemelve, hogy a konfirmáció a hét szentség egyike, melynek kiszolgáltatója a püspök, s eltörölhetetlen jegy. E rítus „megerősítésre” közli a Szendéiket, hogy immár hitében megerősödve, a kegyelemben növekedve „a keresztény bátran vallja meg Krisztus nevét” 1547-ben a trentói (tridenti) zsinat megerősítette e tanítást, és a fiataloknak a hét és tizenkét éves kor közötti időt jelölte meg a konfirmáció számára. Nyugaton tehát a konfirmáció a hitbeli felkészülés (katechumenátus) végét jelentette, mely után az egyén teljes jogú tagként kapcsolódott be a gyülekezet istentiszteleti közösségébe. Bár Luther a keresztség és az úrvacsora kapcsán hangsúlyozta a helyes megértésükhöz és vételükhöz szükséges felkészültség fontosságát, mégsem alakított ki egységes képzési és konfirmációi gyakorlatot. Ennek következtében a világ evangélikus egyházaiban, sőt a magyarországi gyülekezeteken belül is számos, egymástól olykor jelentősen eltérő gyakorlattal találkozhatunk. ■ OPAT
